fájt.

fájt a tükör. fájt a szeme. fájt a sírás. ájt a fásli. szorította emma testét, a lányét, de nemecsek hiába akarta összeroppantani, szétszedni a lánytestet, a fásli az ő testét is bántotta.

amikor újra benézett a tükörbe, végre egyszer örült. az érdes, szorító fásli leszorította az érdes, szorító érzéseket, és emma mellkasát. lapos volt, mint a fiúké. mint csónakosé, mint gerébé, mint bokáé, mint áts ferié, mint a pásztoroké.

a vörös fürdőszobacsempén fehér póló hevert, emma csak úgy odadobta, rajta a zöld sportmelltartóval, amit előszeretettel használt fásli gyanánt; és, bár ez kevésbé volt balesetveszélyes, emma mégis előszeretettel használta a fáslit, ami gyakran hagyott zúzódást, horzsolást és sebeket a lány mellkasán.

kopogtak. emma hirtelen az ajtóhoz fordult, és elsápadt.

— emma, te vagy bent? — kérdezte a kedves női hang, a bizonyos lány, emma anyja.

— igen! — válaszolta nemecsek. az ijedtségtől egyre gyorsabban vert a szíve, és egyre nehezebben vett levegőt. — mindjárt kész vagyok. — tette hozzá

— jó, siess, kérlek!

és nemecsek megpróbálta leszedni az egyre jobban szorító fáslit, és nem tudta, hogy az izgatottságtól szorít ennyire, vagy, mert most forgolódott, és a fásli egyre jobban szorít, amikor mozog az illető, hiszen rögzítésre találták ki, nem arra, hogy az olyan fiúk, mint nemecsek, közelebb kerülhessenek a saját testükhöz, mint emma testéhez.

nagy nehezen végül sikerült leszednie a fáslit. a mellkasán és a hátán horzsolásokat, sebeket vett észre, és tudta, hogy a fásli miatt van, de nem tud most vele foglalkozni, az anyja az ajtó túloldalán vár arra, hogy emma, nemecsek emma, az ő egyetlen lánya kilépjen a fürdőszobából.

— mi tartott ilyen sokáig? — kérdezte az anyja, de választ nem kapott, és nem is igazán várt rá. saját magától kérdezte, nem a gyerekétől.