Tegnap úgy elaludtam,hogy most reggelig fel sem keltem. Mikor lementem Austin a konyhába telefonált, de kivételesen suttogott. Mikor meghallotta,hogy jövök lerakta a telefont,de nem fordult felém.

-Jó reggelt!-ültem le egy székre.Austin még mindig nem nézett rám.

-Aust fordulj már meg!Hol vannak anyáék?

Mikor megfordult a szeme piros volt,mintha sírt volna.

-Mi a baj?Mi történt?-próbáltam nem egyből a legrosszabbra gondolni,de nem sikerült.

-Beszéljünk,oké?-ült le a kanapéra.

-Oké,de mond már mi van!

-Nem tudom hogy kezdjem!-az arcát a kezébe temette és rázkódott a válla.

-Mond már el.-öleltem magamhoz.

Vett egy nagy levegőt és belekezdett.

-Felhívtak a kórházból,hogy anyáék ott vannak.

-Mi?Mi bajuk?Nagyon súlyos?-folytak a könnyeim és most Austin szorított magához.

-Apa már nem...-nem tudta befejezni,mert belezokogott.

-Nem,nem,nem,az nem lehet.Austin mond,hogy ez csak egy nagyon béna vicc.-kapkodtam levegő után.

Nem szólalt meg csak az ölébe húzott. Nem tudtam elhinni,hogy ez komoly. Nem lehet igaz. Tegnap elmentek repülővel Párizsba.

-És a-anyáv-val m-mi v-van?Mond,ho-hogy jól!Kér-leh-ek.-áztattam át a pólóját.

-Anya életveszélyben v-van.Azt m-mondták,hogy...nem bírja s-soká-áig.

-Ez nem történhet meg velem,ez n-nem.Fel kell hívnom Lo-lát.-zokogtam.

-Elmentek és nem engedik neki,hogy telefonáljon,írt SMS-t.

Felmentem és magamra csuktam az ajtóm..Nem tudom elhinni,hogy többet nem látom és azt mondta Austin,hogy anya is meg fog..Lepergett előttem mind a tizenhat év amit együtt töltöttünk. A gyász úgy söpört végig rajtam,mint egy erős hullám az óceánban.

Már fájt a fejem a sok sírástól, nem tudtam abbahagyni. Nem tudom mióta ülhettem a földön,de azt hallottam,hogy Austin elment..Lementem a konyhába és ott ültem le,mert ott legalább a hideg falhoz tudtam nyomni a fejem. Hirtelen felindulásból és talán azért is,mert nem voltam tudatomnál mit csinálok megfogtam egy kést és megkarcoltam vele a karom,épp annyira,hogy az égető érzés elvegye a figyelmem és ne az ürességre ami a szívembe tátongott,hanem a fájdalomra tudja figyelni. Ezt először akkor csináltam,mikor meghaltak a nagyszüleim és azóta eszembe sem jutott. Húztam még egy nagyobb karcolást és átadtam magam a fájdalomnak. Mikor már a negyediket akartam húzni csengettek. Felvettem a pulcsim,hogy ne látszódjon a kezem és ajtót nyitottam. Justin állt ott. Amint észbe kaptam szorosan magamhoz öleltem és újra előtörtek a könnyeim. Justin szorosan ölelt és elkezdte simogatni a hátam miközben csitítgatott. Mikor kicsit összeszedtem magam beengedtem a házba. Leültetett a kanapéra aztán mellém ült.

-Mi történt?-ölelt magához.

-Apa m-meg-hal-lt é-és a-anya me-meg meg f-fo-og.-zokogtam.

-Ajj Em.-húzott magához.

Megfogta a kezem és az ölébe húzta.A pulcsi már át ázott a vértől ezért visszahúztam,de nem voltam elég gyors, mert meglátta és visszahúzta.

-Mit csináltál?

-Hagyjál!-álltam fel és kirántottam a kezem a szorításából.

-Em,mit csináltál magaddal?-állt fel ő is.

-Menj el Justin!-suttogtam csak,hogy épp meghallja.

-Kérlek,Em,mutasd meg!-fogta meg óvatosan a kezem.

-Oké,nézd meg.Nem érdekel.-vettem le a pulcsit.

Justin kitágult szemekkel nézte a karcolásokat a kezemen,amit vastag vér fedett. Nem szólt semmit csak bevizezett egy törlőt és lemosta a vért a kezemről. Miközben leszedte a vért végig a szemembe nézett és,ha csak egy kicsit is fájt megpuszilta. Annyira aranyos volt. De nem tudott meghatni.

-Kész van.Máskor is csináltál...ööö vágtad meg magad?-sütötte le a szemét.

-Egyszer....mikor meg-meghaltak a nagyszüleim.

-Szeretnék neked segíteni.-húzott magához.

-Akkor legyél mel... mellettem

-Nem megyek el,veled leszek,ígérem.

-Köszönöm.Eljönnél velem a kórházba?Egyedül nem megy.Még nem.

-Melletted vagyok és itt is leszek.

Felnéztem rá és nem tudtam másfelé nézni,hiába akartam .Ő olyan tökéletes. Azt sem tudom mit keres itt velem. Egy kicsit leragadtam az ajkainál. Mikor észrevette mit nézek közelebb hajolt és gyengéden rányomta az ajkát az enyémre. Édesen csókolt. Bejutást kért,de még nem adtam meg neki. Ráharapott az alsó ajkamra amitől felnyögtem és gyorsan behatolt a számba. A nyelveink táncoltak egymással. Csak azt hallottam,hogy nyíl az ajtó aztán csapódik. Austin rontott be rajta.

-Ezt nem hiszem el Em!-kezdte dühösen.

-Mi bajod?-fordultam felé.

-Az,hogy nem az,hogy bejönnél a kórházba,de még mást is áthívsz.

-Mi történt?-csuklott el a hangom.

-Azok a rohadt orvosok.. mindet feljelentem.Nem tudták megmenteni.-csak ennyit mondott,de tudtam mire gondol.

Felment a szobájába és becsapta az ajtót. Én zokogva összerogytam,de Justin hamarabb elkapott mint ahogy elértem volna a földet. Felemelt és felvitt a szobámba. Justin óvatosan lerakott az ágyra,bebújt mellém,betakart magunkat és magához ölelt. Egy ideig nem tudtam megszólalni,mert rázott a zokogás. Akkor jutott el a tudatomig,hogy Austinon kívül már senkim sincs. Féltem, sőt inkább reszkettem attól,hogy mi lesz most. Becsukódott a szemem és csak annyit hallottam még,hogy Justin mond valamit.

-Aludj Em,én itt leszek és megvédelek.