Az utolsó órámról ballagok ki a parkolóba.
Idegőrlő egy nap volt. Megmagyarázhatatlanul még szarabb napom volt mint az eddigiek de az tartja bennem a lelket hogy már csak egy pár hónap és örökre eltakarodok ebből a városból.
London... mintha hívogatna maga felé. Alig várom már az egyetemi éveim.
Amikor kiérek mélyen szívom magamba a nyári levegőt. Nyár... imádom a nyarat. Akkor a legjobb minden. Most is ősszel is még nyár van. Vakítóan süt a nap ami enyhén azért már irritálja a szemem így inkább letolom a napszemüvegemet a gyógyultabb orrnyergemre. Eléggé fáj még a burám de hát ez éltet. Legalább érzek valamit.
A viháncoló és nekem integető diáklányok láttán hirtelen hiány érzetem támad...
Rose...
Baszki, teljesen elfeledkeztem róla. Elkezdem pásztázni az udvart a lány után kutatva de sehol nem találom, helyette viszont Henryt szúrom ki azonnal. A kocsim mellett ácsorog mintha rám várt volna. Sehol nem látom az autóját szóval gondolom fuvarra vár.
Nem tetszésem, nyilvánosan vállalom, és egy fintor kíséretében baktatok az autómhoz.
-Mit akarsz?- vágom oda neki a kérdést annak ellenére, hogy sejtem a választ.
-Egy haza utat ha lehet.- mosolyodik el gúnyosan. Eközben én újra és újra a parkoló területét túrom át a szemeimmel de sehol még csak egy hasonló lányt se találok... talán mert olyan mint ő nincs is több...- Ne keresd!-zökkent ki a fivérem.-Hamupipőkét ellopta a másik herceg!-jelenti ki gonosz mosollyal Henry mikor magára vonja a figyelmem. -Az autómmal együtt persze.-teszi hozzá most már rosszallóan.
-Mégis miről beszélsz?!-vágom neki oda mintha teljesen nyugodt lennék, de belül forrok mint egy izzó aki arra vár, hogy Henry lekapcsolja végre a lámpát csak ahhoz be kellene fejeznie az előbbi mondatát.
-Joshal van!- A szemeim összeszűkülnek, talán még el is fehéredek de mégis a lelkem kissé nyugodtabb hisz tudom, hogy Joshnak sosem volt semmi köze Rebekához.
-Ha Rose-ról beszélsz...- kezdenék bele de, nem igazán enged szóhoz jutni.
-Ki másról is beszélnék drága báttyám.- mosolyog kajánul mire csak a szemem forgatom.- Nem vagy féltékeny?!
-Azt mondtam, hogy nem űzöm ki a világból veletek és akkor már rögtön be kéne, hogy jöjjön a csaj?- nevetek fel kelletlenül. Nagyon ideges vagyok. Ezer millió szikra pattok az agyamban, mindegyik egy gondolat morzsát cipel... vajon mit akarhat Josh?
-Tudtommal téged is mindig valamilyen szándék hajt.-erre elgondolkodom egy pillanatra, s milyen igaza van, én is csak kihasználni tudok embereket... de nem... Rose nem... én őt... nem akarom bántani.
-Szeretnél még valamit Henry?- fonom össze kezeim fenyegetően a melkasom előtt.
-Tudtommal tudsz róla, hogy tegnap megbeszéltük hogy én hozom Rose-t suliba, hogy egy kicsit elrettentsem! Tudod.- mosolyog jót magán, nekem pedig csak egy undorodó fintor kúszik ajkaimra amit nehezen tudok elrejteni.-Attól még, hogy nem segítesz ne is tedd keresztbe a számításainkat legyél szíves mert a végén...
-Te most fenyegetőzől öcsém?!- kúszik össze sűrű szemöldököm és méregetni kezdem, hogy érezze szavai súlyát, de még csak a szeme se rebben.
-Én nem. Majd Rebeka...- incselkedik... mintha belökné Rebeka nevét és akkor azonnal mindig minden meg lenne oldva. Kurvára elegem van már belőlük.
-Akadjatok le rólam.-mosolygok "kedvesen" a dühömet leplezve de szerintem minden az arcomra van írva... Nagyon megy a pókerarc ha érzésekről ban szó de nem voltam soha jó a dührohamaim visszafogásában. Henry meglepetten néz rám. Mintha valami hirtelen megvilágosodott volna.
-Talán... kicsit megkavarta a fejed bratyó? Ezért zavart volna annyira ha hozzá érek a szobájában, vagy akár reggel a kocsiban?- esküszöm könyörög azért, hogy megüssem...
-Nem a te súlycsoportod öcsi. Mégis mi élvezeted lett volna ebből?- feszülök meg kissé de csak egy vicsorgás lesz belőle.
-Lehet nem is csináltam volna semmit!-ránt vállat.
-Mondom hogy nem érdekel.- ismétlem magam, de ez annyira gyatra volt hogy még én sem hittem el.
-Nekem nem tudsz hazudni.- a vigyora nagyon hasonlít Joker-réra, annyi különbséggel persze, hogy nincs kifestve... de még így is a frászt hozza az emberre. Nem is hasonlít annyira Joshra. Mintha a két fiú teljesen különbözne. De azért mégis vannak hasonlóságok. A szemük állása. Az orruk, az álluk vonala. De mégis teljesen mások.
-Nem tudom mi a fenéről beszélsz.-próbálom játszani a hülyét de közben ezzel csak még hülyébbnek tűnök. Nem nagyon tudunk egymás előtt titkolózni a fivéreimmel.
-Hallottam a tegnap esti kis monológját, Csak normális életet akarok...—utánozza a lányt magas hangon.—Nem tudom hogy ezzel ültette a bogarat a füledbe vagy az őzike szemeivel, de ismerlek. És mindig is szarul hazudtál!- teszi össze a két kezét mosolyogva. Már éppen mondani akartam valamit amikor csörögni kezdett a telefonja. Azonnal előkapta de nem vette fel. Lágy mosoly jelent meg az arcán mintha az a Henry akit ismerek nem is létezne.
Zsebre vágta a telefonját és újra kapcsolatot keresett a szemeimmel.
-Tudod mit. Mégis inkább maradok még a suliba kicsit.- ellökte magát a terepjárótól és apró léptekkel indult vissza a suli felé.- Este találkozunk, mivel most randim van.- kacsint egyet, azzal eltűnik a tömegben.
Tényleg ideges voltam, hogy elfelejtkeztem a lányról, de egy cseppetsem érdekel. Persze mondogasd csak magadnak hátha elhiszi majd valamelyik porcikád. – sikítja a tudatalattim nagyon nagyon nagyon mélyen...

❁❁❁

Mikor haza érek mégis azaz első cselekedetem, hogy Joshoz bemegyek, de az a gyökér sehol. Fujtatva indulok el Rose-hoz is és próbálom eldönteni, hogy kopogjak vagy sem. Vajon mire megyek be vagy mire nem...
de végül kopogok.
Semmi.
Megint az ajtót koptatom az ökleimmel.
De semmi.
Minden féle képek ugranak fel a szemem előtt. Az ajtóra tapasztom a fülem de nem hallok semmit.
Óvatosan benyitok. Az óriás szobát belengi a csend, és a lány illata.
Az erkélyre megyek, és meg nézem hátha ott ül magányra vágyva de az óriási placcon sincs senki, rajtam kívül.
Körbenézek.
Gyönyörű ez a kilátás, a hatalmas erdőre és a tengerpartra. Nem nagyon voltam még ebben a szobában mielőtt jött volna Rose. Nem is tudtam, hogy van ilyen szobánk. Gyönyörű ez a hely ahol élek. A tenger annyira megnyugtató főleg ilyen időben, lágy kellemes meleg őszi levegő a késő délutáni órákban már jobban érezhető.
Nehezen vissza megyek a szobába ahhol helyet foglalok a lány ágyán.
Igen. Ez annyira Rose illatú.
A bézs szín nyugtató és kellemes érzést nyújt. Azt hittem valami hercegnős rózsaszín lesz de ez egy kellemes csalódás. Ő más, mint azok a lányok akiket eddig ismertem. Fiúsabb. Vagy nem is hisz nőies. Nem kényes, hercegnős csaj, de csinos, és szexi, és tetszik hogy ilyen visszafogottabb a stílusa.
Ahh Reed el sem hiszem, hogy komolyan ilyenekre gondolsz. – szólal fel a bensőm, mire csak egy bárgyú fejrázás kíséretében kifáradok a szobájából, nehogy félreérthető legyen a helyzet, hogy itt kuporgok a szobájában. Inkább lenézek az edzőtermünkbe, kicsit ki adom a feszkót.
Órákon át lent lehettem, mert Gina hangja üti meg a fejem.
-Szia! Anya üzeni hogy menj el fürdeni, húsz perc és vacsorázunk!- jön oda hozzám.
-Még ütök párat aztán megyek!-mosolygok rá izzadtan.
-Hogy vannak a sebeid? Nem kéne még fájniuk?
-Már jobban vagyok. Ne aggódj!-azzal bólint, majd felszalad arra ahol lejött.
Vacsora készen megyünk le mindannyian a konyhába kivéve két személyt, bár mikor belépünk a helyiségbe ők is jól elvannak.
El sem hiszem, hogy ezek mennyit pofázhattak egészen idáig...
Jo beszél nekik valamit de én csak arra tudok figyelni milyen jó kedve van mind kettőnek és ahogy hirtelen Josh a lány felé nyúl és hozzá ér. Olyan érzésem lesz mintha a testem két részre szakadna, az egyik rész a nyugodt aki mindenbe beleszarik egy nagyot, a másik meg szét akar robbanni ettől az egy kis mozdulattól is ami az imént megtörtént az említett személyek között. Rose-al csak egy pillanatra találkozik a tekintetünk és a vacsora során többet rám se néz akár hogyan is szugerálom. Nyugodt maradok, vagyis kívülről teljesen ezt mutatom... helyesbítek próbálom mutatni, de valahogy nem tudok teljesen oda figyelni másra, rajta kívül.
Talán Henrynek igaza van... én is szeretnék valamit tőle... amit minden lánytól – mosolyodok el kajánul magamban...
Nem Reed... ez más. Már a puszta jelenlétét is megérzed...
Erre a gondolatra megint elkomorodom és inkább eszek egy falatot.
-Na és Rose! Milyen volt a mai napod?- kérdezi tőle Jo.
-Hát nem volt bonyodalom mentes, de jól ment ahhoz képest!- préseli össze az ajkait. Az a kis cica harc, amiért ha az eszemre hallgatok, akkor utána megyek és leordítom az égről a csillagokat is mérgemben, de a szívem szerint azt éreztem, hogy senki mának sem kellett volna ezt hagynia... nem érdemelte volna meg így nem is tettem semmit. Bárcsak néha vissza tekerhetném az időt és máshogy csinálhatnék néhány dolgot...
-Na és nektek?-fordul felénk, de mi csak csendesen tömjük magunkat bár Beka csacsogni kezd, ami sosem jó jel. Sosem beszél Joval csak nagy ritkán, de annak mindig vita a vége. Vagy célja van...
-Nekem tök jó volt a mai napom. A szurkoló csapatba indítottam válogatást és azon gondolkozom hogy ki legyen utánam majd jövőre a főnök.-túl jó a kedve. Ez nem tetszik.
-Ez nagyszerű!- Jo-nak fülig ér a szája hogy a lánya végre nem küldi el a fenébe. Tényleg ennyire nem látja a dolgokat?
-Bizony az! Ebéd után tanultunk is volna egy alap koreográfiát a következő meccsetekre Reed.- pillant rám, amire csak szemforgatva inkább megint a vacsorámat kezdem el figyelni.- Ám amikor kiderült hogy az egyik dobó lány csuklója megzúzódott elkellett halasztani.-tettet aggodalmat, de erre a kijelentésére Rose is felfigyel. Ijedten néz Beka-ra majd egy korty vizet gurít le. Úgy vagyok vele, hogy ez nem az én dolgom ezért inkább nem avatkozok bele.
-Azért az túlzás, hogy megzúzódott nem gondolod Rebeka?!- nagy meglepetésemre Josh szólt közbe. A pökhendi mosolyom mostmár levakarhatatlan. Egyenesen élvezem ahogy ezek itt marakodnak.—sosem változol...— szólal meg most is belül valami, mélyen, de próbálom kizárni.
-Ohh miért mi történt?- fehérdik el Jo. A nő annyira naív. Csúnyán hangzik de igaz. Ennek is csak az az oka, hogy eltávolodtak és a nő bármilyen pillanatot megragad, ahhoz hogy a lányaival lehessen.
-Valami zakkant csaj, aki minden ok nélkül bántotta őt!-magyaráz nagyban anyjának, teljesen figyelmen kívül hagyva Josh kommentjét. Annyira szinészkedik, a gyomrom is felfordul és az eddigi jókedve felváltja az ismételten égető érzés a melkasomban, főleg ahogy Rosera nézek. A lány megnyalja az ajkait, majd megtörli azokat, s kitolja magát a székkel.
-Köszönöm a vacsorát, de nagyon tele vagyok!- néz kiábrándultan Jo-ra.
-Minden rendben?- Jo aggodalmas arckifejezése azonnal összekapja Roset.
-Igen persze.-bólint a lány zavartan. -Csak van egy projektmunkám ami kéne holnap bioszra és minél hamarabb neki kezdenék.-adja elő magát lazán hogy megnyugtassa a nőt. Jo még motyog neki valamit boldogan de én már semmit nem hallok. Csak Roset látom. Ahogy ott ál. A vonásai fáradtak de mégis tartja magát. Erős. Én is tartom magam ehhez addig a percig még megint rám pillant. A szívem kalapálni kezd ettől az egy kis pillanattól. Nem tetszik ez az érzés, nem éreztem így mióta anyám meghalt. Azonnal elkapom a tekintetem a lányéról. Az önelégülten mosolygó Beka-ra nézek és hallom ahogy Rose szinte menekül. Ezt a kört Beka nyerte ez nyilvánvaló, ahogy összenézünk Joshal. Látom a fiú szemeiben, hogy azon morfondírozik, hogy a lány után vesse-e magát vagy tovább falatozza a kacsáját amiből jól láthatóan nem sok fogyott. Értetlen gondolatok kavarognak a fejemben és nem szeretném ha több okuk lenne ott motoszkálni ezért utat engedve a kíváncsiságomnak, szó nélkül megtörlöm a szám majd én is kitolom a székem. Josh rosszallóan néz miközben éppen egy falatot rág.— most én nyertem— hangzik a fejemben egy gondolat de mégis inkább a szívem súgja ezt mint az agyam.
-Hova mész?- motyogja halkan Beka.
-Aludni.-próbálok magamra erőltetni egy mosolyt.
-Aludni? Nyolckor? Te?!- összeszűkült szemmel néz rajtam végig, de én csak egy önelégül vigyor kíséretében megtörlöm a kezem, majd az asztalra dobom a rongyot.
-Nem mintha sok közöd lenne hozzá kedves!-súgom oda neki és azzal ott hagyom az asztalt.
Felfelé menet a lépcsőn elgondolkozok, azon hogy vajon bekopogjak-e Rose-hoz, de amikor az ajtaja előtt állok és megpróbálnám, lépéseket hallok magam mögül, és egy zavarodott Josh áll nem messze tőlem.
-Beszéljünk!- terelem el hirtelen a témát ami a „miért állsz az ajtaja előtt" féle téma elkerülése lenne.
-Beszéljünk!-vágja rá kevés gondolkozás után.
Nemsokára mindenki befejezte a vacsorát amit megvártunk Joshal, és két sörrel indultunk ki a medencéhez.
-Hallgatlak!-pattintja le a kupakot és dől hátra a napozó ágyban. Teljesen ki van. Ide látom rajta, szóval inkább elnapolom a Rose témát.
-Igazából, csak rég beszéltünk már!
-Jah. Azóta mióta Beka barátnőd itt van!-iszik bele keserűen a sörbe.
-Nem én akartam, hogy itt legyen.-védekezek azonnal.-És nem a barátnőm.
-Akkor sem kéne hanyagolni a testvéreid egy csaj miatt aki még csak nem is...- látom a cikázó gondolatait, de visszafogja magát.
-Tudod jól, hogy nem miatta történt köztünk ez az egész.-szorul a kezem görcsösen ökölbe magam mellett az emlékek miatt. Josh rögtön tudja miről is van szó de nem tudja, hogy kezdjen bele.
  -Figyelj Reed!-ül fel és most először néz a szemembe az este folyamán.- Nem kéne még mindig magadat hibáztatnod a történtek miatt...- a szemeiben ott csillog valami. Sajnálat. Erre csak egy szívszorító mosollyal húzom meg az italom.
-Ez nem ilyen egyszerű!- mordulok fel zavartan.- Nem tudod mit éltem át akkor és azóta is...
-Mert nem nyilsz meg.- rivall rám.
-Tudod mit.- csapom le a földre a sörömet kicsit erősebben a kelleténél .- Hülye ötlet volt ez az egész beszélgetés. – hagyom faképnél mielőtt megszólalhatna. Sikerült felhúznia, és feltépnie a bennem gyógyulásnak induló sebeket.
Tudom, hogy szigorú vagyok vele, mindannyiukkal. De az a teher amit cipelek... beleképzelhetik magukat de nem tudják pontosan milyen érzés... senki nem tudja.
Egy életet egy életért...

❁❁❁

Felfelé menet egyenesen előre tartok, mégcsak véletlenül se az emeleten kezdjek el zúzni, de mielőtt be is érhetnék ott áll ő. Éppen a szobámtól nem messze lévő könyvtárból lép ki. Amint meg lát, megtorpan, ahogy én is a szobája és a saját háló részem között megállok. Tudja hogy elkell mellettem menie, hisz a mellettem lévő helyiségben lakik, mégis ingadozik a tekintete köztem és a szobája között, és a szemeiben kétséget látok. Mély levegőt vesz majd nagy sunggal indul meg és próbál minnél hamarabb a kis menedékébe jutni.
-Remélem nem kioktatni akarsz te is.- dörzsöli meg a szemeit szabad kezeivel, amit ahogy leenged a teste mellé azonnal elkapom és óvatosan magammal szembe rántom. Ha nem Joshtól akkor tőle kiderítem amit tudni akarok.
-Mit beszéltél Joshal?!-a hangom annyira lágy... meglepődök saját magamon és azonnal krákogni kezdek. Milyen hatással vagy rám Rosie...
-Miért nem kérdezed meg tőle?-vágja rá rögtön dühösen.
-Mert tőled kérdem!-a harag kezd lángra lobbani bennem és az olaj ő ami még jobban csak hevítí a folyamatot.
-Semmi olyat amit eddig nem selytettem volna.-húzza el a száját gondolkodóan, és ez arra enged következtetni, hogy vacilál magában.
-Az az?- kérdezem mostmár sokkal türelmetlenebbül.
-Az az, ha kicsit normálisabb lennél talán akkor...-kezd bele de nem fejezi be. Az arcom egy pillanatra ellágyul ahogy Rosenak is. A pillanat ahogy azok a szempárok találkoznak az enyémekkel, nem tudom elmondani mi kezd el kavarogni bennem... de nem engedek az érzésnek és újra komoly tekintettel pásztázom.
-Talán akkor mi?- kelek ki magamból kicsit. Nem volt elég, hogy Josh feldűhített, de most Rose befejezetlen szavai is égetik a kíváncsiságom, azaz egyre dühösebb leszek ha nem kapok választ.
-Üzenem a kis Rebekanak hogy tudom miben mesterkedtek és nem fogtok nyerni!-teljesen más irányba tereli a témát és úgy mosolyog mintha mindent tudna.
-Te meg miről beszélsz?- az én bizonytalan arckifejezésem is megváltozik és a vérnyomásom is lassan a plafont veri.
-Csak nem vagyok vak. Tudom hogy össze álltatok ellenem csak azt nem értem hogy akkor miért nem engedted meg Henry-nek hogy ő vigyen ma el?- lesújtóan vizslat én pedig tehetetlenül állok itt előtte. Nem tudok erre pontos és racionális választ adni. Méreg égeti a bensőm és a kimondatlan szavak a torkom.
-Ha segítek neked az csak azért van mert tartozom Jonak annyival hogy nem hagyom, hogy reggeli legyen belőled, de leszarom mit tesznek veled csak addig ne menjen el a dolog hogy belehalj!-vágom a fejéhez elég köcsög módon de nagyon felhúzott. Igazából az ahogy érzek, mikor a közelemben van, tehetetlenné tesz és ez idegesít.
-Belehalni? Te nagyon beteg vagy!-kezd el hátrálni tőlem egy lépést és hitetlenkedve méreget.
-Elbaszott vagyok de nem beteg! Te meg azt hiszed mindent tudsz! De szart se tudsz Rose!-mondom lemondóan. Még mindig dühös vagyok de nincs kedvem civakodni.
-Akkor magyarázd meg, és ne csak rébuszokban beszélj!- kezd el velem kiabálni ami miatt megint kipattannak a szemeim nagyobbra és olyat húz ki belőlem ami miatt nem is akartam bántani.
-Például a mai húzásod. Ahogy kikezdtél Rebeka két kis pincsiével. Nem igazán volt jó ötlet.
-Jaj hát témánál vagyunk!-fogja a fejét idegesen.-Jól van! Akkor mit kellett volna tennem? Hagyni hogy azok a kigyók bántsanak egy ártatlant? Mi Reed? Csak tétlenül nézni ahogy ti szoktátok?!- feje már paprika vörös és szerintem egy aprócska selytje választja el attól hogy felképeljen, de én mégis megkockáztatom ezt és mély levegőt véve közelebb lépek hozzá.
-Pontosan! Ami nem a te dolgod az nem a tiéd! Higy nekem! Ennek nem lesz jó vége!
-Egy valamiben igazad volt!-szűri ki a fogai között.- Senkiben se bízzak. És benned meg pláne nem lehet megbízni!-a szemei kétségbeesetten csillognak. Ezt én mondtam neki. Igaz, de mégis lesujt a kijelentés. Pont bennem? Hisz segíteni próbálok neki az isten szerelmére.-Menj innen Reed! Nem akarlak látni!
-Magad alá ásod a gödröt nem kellek én ehhez, szóval nyugodt lelkiismerettel fekszek le aludni!-mondom azzal ott hagyom és a szobámba megyek.
Feszülten.
Idegesen ordítok fel majd leborírtom a lámpát. Átkozott titkok.
Leülök az ágyamra és próbálok lenyugodni, de nem megy. Nem tudok, lenyugodni, egy hely van csak ami segíthet.
Az egyetlen menedékem számát tárcsázom a telefonba és várom, hogy kicsengjen...
________________________________