Egész este fent voltunk, egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Az utasításoknak megfelelően pakoltunk be mindent a bőröndjeinkben. Megbeszéltük, hogy megtartjuk a lakásunkat és a nem legfontosabb dolgokat otthon is hagyjuk. Örülök, hogy nem kell eladnunk a lakást, hiszen ha valami történne ami miatt vissza kellene költözni akkor lesz hova visszatérni.

Ahogy átlépem a küszöböt a szívem összeszorul, olyan mintha valaki teljes erejéből markolná ketyegőmet. Annyi minden történt itt eddig, és most itt hagyjuk? Próbálom elrejteni mennyire is fáj a múltat hagyni elrepülni, bár felesleges aggódnóm, hiszen egy jobb élet vár. Roxan most egyáltalán nem rejti véka alá érzelmeit.

-Mennyi szép emlék. - suttogja vissza a lakásnak, aztán az ajtót bezárjuk. Egy életet zárunk be ezzel a cselekedetünkel.

-Helló új élet! - köszönünk egyszerre a nagyvilágba, miközben egy taxiban beülünk. Egymásra nézünk és elnevetjük magunkat. Ahogy elkezdünk halkulni észreveszem a hatalmas épületet magunk előtt. A repülőtér. A taxisofőr nagyon bunkó volt, gyorsan ki is paterolt minket a járműből, de ez már percekkel ezelőtt volt.

Kétségbeesetten nézek Roxra, ő erre biztatóan rám néz és megszorítja a kezem. Egy ideig úgy sétálunk. Látom, ahogy pár ember megnéz minket, de nem érdekel, én tudom az igazságot ők meg nem, vagy is ne ítélkezzenek.

Az idő elkezd rohanni, mintha fel lenne gyorsítva. A becsekkolás hip-hop megvolt, pedig szerintem sokkal tovább kellene tartania. Na igen és most jön az a pillanat amikor tényleg nem tud visszafordulni az ember. Ha átlépek a repülőre... Nehogy elkezdjek érzelegni nektek, Roxan belökött, és már a repülőn vagyok. Pedig annyira szerettem volna drámaian elmesélni az új életbeli átlépést, de ettől megfosztott kedves barátnőm.

-Layla, ha végre befejezted a hangokkal való beszélgetést rám is figyelhetnél. - észhez térek, és követem ülőhelyeink felé. Roxan ül le az ablakhoz én mellé, mellettem meg egy eléggé unszimpatikus ember foglal helyet. Még életemben nem ültem repülőn és kicsit izgulok. Persze ilyenkor jut eszembe az összes olyan film amiben tömegkatasztrófa következett be egy légijármű lezuhanásával.

-Képzelje azt hallottam ez a tizennégy milliomodik felszállás az ez előtti repülőgép baleset óta. - kezd el beszélni nekem az idegen.

-És ezt miért is meséli el nekem?

- Azért, mert most nagy valószínűséggel le fogunk zuhanni. - mondja nemes egyszerűséggel. Eddig lehet nem is féltem, de most már retegek. Roxan eddig kifelé nézett az ablakon, valahogy mégis észrevette, hogy valami gond van. Felénk fordul, és hamar rájön mi is történhetett abban a pár másodpercben amíg nem figyelt.

-Ugye ezt nem gondolta komolyan? Hogy van mersze! Azonnal tűnjön a szemem elől! - kiabálja le a férfi fejét. Bár mindketten tudjuk, hogy utolsó mondata nem teljesülhet. Ebben a szent másodpercben a férfi előveszi a jegyét. Elmosolyodik és bocsánatot kér, kiderül, hogy teljesen máshol ülne. Végre a lányok maguk lehetenek és nem zavarja őket egy nem normális ember.

-Rox kicsit félek. - szorítom ökölbe a kezem.

-Én is. - kacsint rám. Majd megfogja kezem. El nem eresztenénk semmi áron egymást. A repülő megmozdul. Pillanatok kérdése és már repülni fogunk. Végignézek barátnőmőn. Nyár van és majdnem negyven fok, mégis minden ruhadarabja hosszú. Elképzelhetetlen milyen sok dolgot kell kibírnia főleg nyáron. Ha annyi évvel ezelőtt nem kezdtem volna belerángatni mindenbe, akkor nem kellene hosszú ujjúban lennie mindig...

-Layla! Felszálltunk! - és tényleg. Észre se vettem, már a levegőben voltunk. Kicsit rázkódik a gép, de nem olyan vészes mint azt először hittem. Ezt is megtettük elrepülünk egy teljesen másik országba. Ahogy elérjük azt a magasságot ahol haladunk változatlanul, mind a ketten az ablakra tapadunk . Hátulról elég hülyén nézhet ki ez a jelenet, de minket ez itt és most nem érdekel. A látvány lenyűgöző! A felhők alattunk usztak saját óceánjaikban, ügyetsem vetve ránk. Néha a fehér pamacsok alatt megpillantunk szántóföldeket, kisebb-nagyobb városokat. Minden olyan pici innen fentről. Most már értem miért szeret sok ember repülni. Az ember itt fent megtapasztalhatja milyen is egy repülni tudó sárkánynak.

Torokköszörülésre fordulunk meg mindketten. Egy stewardess néz ránk egy kicsit furcsálva.

-Kérnek valamit?

-Köszönjük nem. - azzal ott is hagy minket, mi meg hangos hahotázásba kezdünk. Pillanatokon belül sok mérges pillantással jutalmaznak minket. Sajnos ezzel nem segítenek a helyzeten, még hangosabban nevetünk.

Az órák lassan vánszorognak előre, úgy hogy nem nevetgélhetünk. Ránk szóltak nem is egyszer, így mindenképpen abba kellett hagynunk. Aztán a repülő elkezd landolni. Már egy cseppnyi félelem sincs bennünk. Sőt! Sajnáljuk, hogy ilyen hamar véget ér az utunk.

Elég nehéz külföldinek lenni egy teljesen idegen helyen. Nem mindig értik meg az ott élő emberek, hogy milyen nehéz is beilleszkedni. Bőröndjeinkkel együtt lépünk a váróterembe. Sok embernél tábla van, amiken az általuk várva vártak nevei foglalnak helyet. Mivel a menedzserrel azt beszéltük még meg, hogy taxival megyünk a megbeszélt helyre,így véletlenül sem gondoltam volna, hogy várnak ránk, emiatt haladok olyan elszántan a kijárat felé.

-Layla! Állj már meg! - kiabál utánam Rox. Megállok. Elkezd mutatni egy irányba, de nem értem miért is kell oda néznem. Keresem azt a valamit amit kéne, mondjuk könnyebb lenne ha tudnám mit kéne látnom, de mindegy. Ekkor megpillantok egy hatalmas táblát amin a mi neveink szerepelnek. Először koreai szöveg van rajta, alatta meg neveink a mi nyelvünkön. A táblát két fiú tartja, mellettük meg még három fiú foglal helyet. Ledermedek. Ezt nem gondoltuk át, lehet vissza kéne mennünk. Izgulok, semmit sem tudok ezekről az emberekről.

Nem tudom, hogy a fiúk megérezték-e vagy szimplán tudták, kik vagyunk elkezdenek felénk sétálni. Mindegyiken sapka van meg maszk. Hirtelen támadt idegességemben megmarkolom Roxan kezét, ő erre nyugtatóan megsimogatja. Elég ijesztő, ahogy öt nálad magasabb fiú feléd tart, és látszik rajtuk, hogy boldogok. Jó igazából a boldogság nem ijesztő, csak hát na.

-Annyeonghaseyo! - mondja az egyik fekete hajú és fekete szemű. Roxannal nem értjük, de okosan kigondolva biztosan köszönt.

-Hello! - kiáltja hangosabban egy szőke szemüveges srác. Ő a legmagasabb a bandában.

-Hello! - köszönünk vissza barátnőmmel. Barátnőm nagyon boldog, így hamar el is engedi kezem. Egyedül maradtam. Senkinek se tudom a nevét. Biztos ijedt arcot vágok mert az egyik akinek szintén fekete haja van hozzám intézi szavait.

-Ne félj! Nem harapunk. - húzza nagy mosolyra száját, ezzel kivillantva gyönyörű fehér fogsorát, egyedül rajta nincs maszk. - Te vagy Layla igaz? Az én nevem... - a szemüveges srác ekkor félre löki és megölel.

-Layla. Ugye nem bántott az a barom? - kérdezi, de látom rajta, hogy mindjárt elneveti magát. - Nem is kell bemutatkoznunk igaz? Hiszen ismersz minket.

-Ő bocsi. Nem tudom kik vagytok.- harapok alsó ajkamra. Ahogy ezt kimondom lefagy, és majdhogynem hallani lehet ahogy a fogaskerekek kezdenek forogni az agyában. A srácok mind elkezdenek rajta röhögni.

-Young K vagyok. - mutatkozik be az akit előbb ellökött barátja. - Ezt a Csodaccsibét meg Jaenek hívják. - elmosolyodtam a becenevét halva, emlékszem arra a mesére.

-De Brain! Nem vagyok Csodacsibe. - kezd el vitatkozni Young K-el vagy inkább Brainnal? Amíg ők megvitatják kisebb nézeteltéréseiket a többiek is bemutatkoznak. Utána Roxan veszi át a gyeplőt és elkezdi kérdezni a jövőbeli munkatársainkat mindenféléről. Mind boldogan válaszolnak az össze kérdésre.

Yong K megfogjam két bőröndöm, és a fiúkkal a kijárat felé tartanak, kicsit meglepődöm, hiszen sosem vitte helyetem senki sem a cuccom. Ránézek Roxra és megnyugszom, hogy Wonpil mellet halad, aki barátnőm helyette viszi csomagjait. Wonpilnak könnyű lesz megjegyezni a nevét, hiszen barátnőm titokban teljesen belé van habarodva.. Én is elkezdem követni őket. Együtt haladunk a jármű felé. A kocsi hétszemélyes és ha jól tudom Sun... valaki vezeti. Gyorsabban meg kéne tanulnom a neveket ah.

Az út viszonylag csendben telt. Na jó ez hazugság lenne a fiúk énekeltek néha, vagy éppen veszekedtek valamin. Sokszor megfeledkeztek arról, vagy lehet nem is érdekelte őket, de mi nem tudunk koreaiul. Mégis a legtöbb beszéd ezen az érdekes nyelven folyt. Elhatározom, hogy nagyon gyorsan el kell sajátitanom a koreai nyelv minden fortélyát. Észre se veszem, hogy megállunk. Az egyik fiú elkezd bökdösni. Sajnos nem Roxan mellett ültem, így még feszéjezetebben érzem magam. Kiszállunk mind a kocsiból, és egy gyorsétterem előtt találjuk magunkat.

-Layla szedd össze magad! - szólok saját magamra, a lehető leghalkabban.