- Csá! – pacsizott le velem Calum, amikor végre találkoztunk a suli folyosón. Egészen péntek óta nem láttam, és valljuk be férfiasan, hiányzott már a hülye feje.  Akárki akármit mond, a fiúknak is lehetnek ilyen érzéseik a legjobb barátjukkal kapcsolatban. 

- Szevasz haver! - köszöntöttem boldogan. Calum őszintén a legjobb haverom, és az a kevés boldogságom egyik forrása. Deb mellett ő az egyetlen, aki képes mosolyt csalni az arcomra. Ez miatt pedig igencsak nagy becsben tartom a barátságunkat. 

- Hogy telt a hétvégéd? – érdeklődött, miközben a szekrényeink felé vettük az irányt. Megrántottam a vállamat.

- A szokásos.

- Ne már, Luke, meddig fogod magad ezen emészteni? – kezdett el nyafogni. Pontosan tudta, hogy mi a problémám, és hogy mit takar a szokásos nálam. - Miért nem tudod elengedni?

- Egyszerűen nem tudom elengedni, Calum, mert szeretem. – Megráztam a fejem. - Tudom, neked nehéz ezt megérteni, de majd ha lesz benne részed, talán átérzed.

- De nem azt mondtad, hogy nem jönnél vele újra össze? - nézett rám kérdőn. 

- Hát, nem is - tettem fel a kezeimet védekezően. Akkor még úgy gondoltam, ez az igazság. 

- És csodálkozol, hogy nem értem? – nevette el magát. – Szerintem még te magad se érted, mert magadnak mondasz ellent egyfolytában. Azt mondod, szereted, de közben utálod is, és nem akarsz vele együtt lenni – rázta meg a fejét. - Komolyan mondom, kezdem érteni, miért mondják a nők folyton, hogy "jajj, a pasik" - forgatta meg a szemeit, miközben a pasik szónál lányosan elvékonyította a hangját. 

- Mondom, majd talán ha tapasztalod, meg fogod érteni – ismételtem, figyelmen kívül hagyva előző gesztusát. Egyébként meg tényleg nem tudtam neki ezt úgy elmagyarázni, hogy át tudja érezni.

- Nem hinném – rázta meg ismét a fejét. – Mindenki másnak működik ez a kapcsolat dolog, csak nektek nem. Nem gondolod, hogy ez...

- Nem! – vágtam rá azonnal, még véletlenül sem hagyva, hogy végig mondja. Tudtam, mire gondol. Hogy ez azt jelenti, nem vagyunk egymásnak valók.

Tényleg nem hétköznapi volt az én történetem Nadjával. Tényleg haragudtam is rá, meg nem is. Szerettem is, meg nem is. Utáltam is, meg nem is. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni az érzelmeimen. Össze voltam zavarodva.

Pedig, akkorra már édes mindegy volt, hogy összeillünk-e vagy sem. 

- Csak ne legyél oda olyanért, aki leszar – rántotta meg végül a vállát a barátom. És tulajdonképpen ebben is igaza volt. Meg ugye, Nadja nem is volt akkor már a városban. Elment. 

Elindultunk történelem órára. Baromi nagy szerencsénk volt, és megkaptuk az alig 24 éves, iszonyat dögös tanárnőt, így legalább ennyi élvezet jutott nekünk is. Az igazat megvallva, Miss Turner volt Calum nagy szerelme. Komolyan mondom, a srác legalább annyira szerette a tanárnőt, mint én Nadját. Talán kicsit furcsa lehet, de Calum mentségére szóljon, hogy Miss Turner sem volt egy szent, mivel ő is küldött érdekes jeleket a haverom felé. Calum az egyetlen diákja, akit a keresztnevén szólít, általában úgy magyaráz, hogy csak az ő szemébe néz, arról nem is beszélve, hogy gyanúsan sokszor mosolyog rá az órákon. Szóval, valószínűleg megvan köztük a kémia, de persze Cal is tudja, hogy ez eleve halott ügy, mivelhogy a tanárnőt ezért megbüntethetik. Mégis élvezte minden vele töltött percét. Mármint persze képletesen.

Levágódtunk hátra, a szokásos helyünkre, közben hallgattuk, ahogy Michael elmeséli, milyen kurva jó buliban volt, és vártuk a csengetést. Közben megbeszéltem magammal, hogy örülök, hogy nem mentem el Michaellal, ugyanis nem maradtam le semmiről.

Tényleg egy átlagos történelem órának indult. Csakhogy Miss Turner nem egyedül érkezett. Először nem is nagyon figyeltem, sohasem izgattak az új diákok, inkább csak tovább szórakoztam Calum tolltartójával.

- Gyerekek, új osztálytársatok érkezett, és nekem jutott a megtiszteltetés, hogy bemutassam nektek. Kérlek benneteket, hogy fogadjátok sok szeretettel. Nadja Davies – mondta, bennem pedig megállt az ütő. Az nem lehet. Teljességgel kizárt. Biztosan van még egy lány, akit így hívnak.

Először Calumra néztem, mert nem mertem felpillantani. Féltem a valóságtól. Calum értetlen, döbbent fejjel meredt rám. Láttam az arcán, hogy ő is ugyanúgy lesokkolódott.

Nagyot sóhajtva pillantottam fel. Előbb-utóbb úgyis látni fogom, nem?

Miss Turner mellett egy vékony lány ácsorgott. Rózsaszín body, világos színű farmer, és egy fekete magassarkú volt rajta. Fülében két hatalmas karika fülbevaló. Barna haját copfba kötötte, frufruja viszont kicsit rendezetlenül állt. Ez utóbbi volt az egyetlen, ami változott rajta. Mert az a lány valóban Nadja volt, az én Nadjám.

Találkozott a tekintetünk. A félénk mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amint realizálta, ki is vagyok. Pár pillanatig csak bámultuk egymást. Ki gondolta volna, hogy a következő találkozásunk így fog zajlódni? Csak bámultam és bámultam, és nem tudtam elhinni, hogy komolyan itt van, hogy visszajött. És hogy egy osztályba került velem. 

Amikor itt élt, nem ebbe a suliba járt, így tippem sem volt, miért ide jött most. Azt viszont tudta nagyon jól, hogy én idejárok. Akkor miért ezt az iskolát választotta, amikor van még vagy ezer másik?

Meggyötörten meredtem magam elé. Calum a vállamra tette a kezét, ezzel próbált együttérzést tanúsítani, de talán mondanom sem kell, ez semmit sem segített.

- Hemmings, jól vagy? – hallottam meg a tanárnő hangját egész közelről. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy többször is megszólított, majd hogy már a padom mellett állt. – Elég sápadtnak tűnsz.

- Öhm, persze, jól vagyok... - motyogtam. - Vagyis, ki engedne a mosdóba? – néztem fel rá. Hmm, talán egy jó kis hidegvíz nem ártana.

- Természetesen. Calum, kérlek, kísérd ki! – szólította fel a tanárnő a haveromat, így mindketten feltápászkodtunk és kimentünk a teremből.

- Ezt nem hiszem el... - motyogtam, miközben az arcomat a tenyereimbe temettem. Calum elkezdett a mosdó felé tolni. Nem emlékszem, hogy tudtam odáig eljutni, a lábaim alig bírták megtartani a testem. Az egyik pillanatban még a tanterem előtt álltunk, a következőben pedig már a mosdó csapján támaszkodtam, és egy meggyötört, kisírt szemű Luke-kal néztem farkasszemet.

- Hé! – nyúlt ismét a vállamért barátom. – Jobban vagy?

- Hogyan lennék jobban? – rivalltam rá. – Baszottul fáj ez az egész.

- Tudom, haver, tudom... Nem szívunk el egy cigit? – kérdezte, míg én jéghideg vízbe mosogattam az arcom. Bólintottam. Még vártunk pár percet, amíg nagyjából összeszedtem magam, majd elindultunk a szekrényem felé, mivelhogy ott volt a doboz cigim. Ezt sikerült is kiszednem, mégis elég hülye ötlet volt ez is, ugyanis a szekrényem ajtajára még mindig ki volt rakva egy közös képünk Nadjával.

- A jó büdös kurva életbe... - motyogtam, majd teljes erőből bevágtam a szekrény ajtaját, és kívülről is egy hatalmasat boxoltam bele. Az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. 

Nadja szemszöge

Amikor kimentem a folyosóra, azt láttam, hogy Luke a szekrényét püföli, Calum pedig a hátára csimpaszkodik, és próbálja visszafogni. Nem akartam rosszat neki, isten bizony. Azt hittem, túl van rajtam. Hiszen, azt mondta, nem akar már többet velem lenni, akkor biztosan túl kell rajtam lennie, nem?

És amúgy is. Én sem akartam már vele lenni. Szép volt, jó volt, de vége.

A szakítás és az, hogy el kellett mennem, szörnyen nehéz volt. Ráadásul utóbbi miatt még Jordynék vagy Deb sem volt mellettem, így az egésszel egyedül kellett megbirkóznom. Tudom, hogy neki ugyanilyen szar lehetett, de legalább mellette ott volt nem csak Deb, de még Calum is.

Hogy miért ezt a sulit választottam? Egyszerű. Az előző iskolámba nem vettek vissza, mondván, nekik ilye ide-oda ingázó diákra nincs szükségük. Ebben igazuk volt, hiszen most sem véglegesen jöttem vissza. Ebbe a suliba magántanulóként jelentkeztem, ami annyit tesz, hogy ha itt vagyok a városba, be tudok járni, viszont ha nem, akkor sincs baj, hiszen magántanulóként fel tudom dolgozni az anyagot. A városba két iskola rendelkezett ilyen lehetősséggel, és a másik pont a város túlsó felében van, így maradt hát ez a gimi. Tudtam, hogy Ő is idejár, ezért először kicsit féltem is a dologtól, de anya mindig azt tanította nekem, hogy a problémáim elől nem szabad elfutni, hanem szembe kell velük nézni. 

Pedig én egyszer már elmenekültem a gondom elől. És most meg kellett valahogy oldanom. 

Barátok még biztosan lehetünk.

- Luke! – kiabáltam rá. A szöszi és a haverja is felém kapták a fejüket. Luke mérgesen nézett rajtam végig, majd hevesen megindult felém.

- Miért vagy itt? – kérdezte, szemei pedig csak úgy szórták a szikrákat. Ijesztő látvány volt, de nem kiabált. Közben nem tudtam nem észrevenni, mennyire jót tett neki ez a fél év. A helyes kis kölyökképű srácból mostanra borostás, dögös férfi lett. Felnőtt. Haja is máshogy állt, és a szájából is eltűnt a piercing. Akkor anno is jól nézett ki, de ez talán jobb volt.

- Nem volt más választásom – válaszoltam egyszerűen, gondolataimból kizökkenve, visszatérve a valóságba. – Minden oké?

- Komolyan mondom, ha valaki még egyszer ilyen jellegű kérdést tesz fel, megütöm – röhögött fel hisztérikusan. – Úgy látod, hogy minden oké? – tárta szét karjait, mire én megráztam a fejem.

- Ezek szerint nem sikerült tovább lépned... - motyogtam, pedig legbelül tudtam, hogy még én sem vagyok egészen túl a srácon. Főleg most, hogy előttem állt teljes valójában. Mégis, azt a látszatot akartam kelteni, hogy én viszont igenis végeztem vele, sikerült elengednem. – Úgy látszik, nem elég, ha az ember csak külsőleg néz ki úgy, mint egy felnőtt. Agyban is fel kell nőnöd - mondtam végül. Ez volt a legdurvább, amit akkor ki tudtam mondani. Luke szeme elkerekedett, majd felröhögött.

- Te meg miről beszélsz? Azt hiszed, miattad van bajom? Na ne röhögtess már! – röhögött még mindig, én pedig kezdtem egyre kínosabban érezni magamat. - Tudod, most szakítottam a barátnőmmel, és eléggé ki vagyok. Rajtad már rég túl tettem magam – legyintett. Köpni-nyelni nem tudtam, ez az információ úgy hasba vágott. Barátnő?

- Ne... neked volt barátnőd?

- Ja, úgy öt hónapig... - húzta el a száját.

- Oh – biggyesztettem le a számat, majd gyors mosolyt varázsoltam az arcomra. Hiszen, abban a tudatban kell élnie, hogy tovább léptem. – Akkor ne haragudj, hogy ilyet feltételeztem. Remélem, azért sikerül újrakezdenetek – vigyorogtam, pedig szívem szerint megöltem volna azt a lányt, aki az én szöszke barátomhoz (vagyis volt barátomhoz) hozzá mert érni.

- Köszönöm, Nadja, ez igazán jól esik – küldött felém egy mosolyt.

- Hát, erre valóak a barátok, nem? – nevettem el magam. Khm, igen, színészkedésből mindig jó voltam.

Most, hogy kiderült, hogy Luke mégis csak elengedett, azt hiszem, nekem is kéne kezdenem magammal valamit. Talán kezdjük azzal, hogy lezártnak tekintem ezt az egészet. 

Bár, amikor ide jöttem, nem gondoltam az újrakezdésre, mint lehetséges opció, de így meg már a röpke gondolatát is elhessegettem. 

Az igazság az, hogy én tényleg úgy éreztem, hogy sikerült tovább lépnem, de ahogy visszajöttem a városba, a régi szobámba, az utcánkba, egyből előtörtek az emlékek. Bárhova mentem, mindenhol magunkat láttam, mint a világ legtökéletesebb párja. Akkor kezdtem meginogni, de azzal nyugtattam magam, hogy nem belé, hanem csak az emlékekbe vagyok szerelmes. És most, hogy beléptem a suliba, és szemtől szembe kerültem vele, rájöttem, hogy nem, nem sikerült őt elengednem. Hiába volt ez az egész költözés és utazgatás, új élet bigyó. Egyszerűen szükségem van rá.