Csend van.

A fejemben az emlékeink kiáltanak.

-Végre hogy meg vagy! Huh? Todoroki-kun, mi a baj?-Nézzett rám aggódva Midoriya.

Még is hogy talált meg? Pont itt...

-Jól vagyok Midoriya, mit akarsz?- Nem néztem rá, hiszen érzem hogy a könnyeim még mindig arcom égetik.

-Itt van a bátyád, azt mondta érted jött.. -Nézzett oldalra Midoriya.

Ahol meg láttam őt, hófehér haj, varrott bőr.

Touya, aki majdnem meghalt mikor apánk ránk gyújtotta a házat.

-Mit akarsz? -Néztem fel.

Már nem érdekel hogy a könnyeim patakokban folynak.

-Bakugou-kun.. -Kezdett bele hallkan.

Nem, nem.. Nem!

Elfutottam.

-Oi felemás lassíts már!-Rántott vissza Bakugou.

Hisz megint bele rángatott valami hülyeségbe, ami miatt futhattam.

-Mondjad Katsuki.-Álltam meg, érdekelt mit akar, de valamiért inkább megcsókoltam.

Meglepetten viszonozta.

S én úgy csókoltam őt, mint még soha.

Talán erre mondják azt hogy néha a tett többet mondd minden szónál.

Lassan vettem a levegőt, próbáltam megnyugodni.
Azóta sem tudom mit válaszoltál volna.

Nem akarok hátra nézni, látni hogy sajnálkozva követ Midoriya, vagy a bátyám fut utánam.

Észre sem vettem, de a földön ültem, térdem felhúzva.

A levegő mely eddig oly természetes volt, amihez hozzá szoktam, amit mindig kaptam, most mintha el akarna fogyni. Minél jobban kapkodok utána, annál jobban fogy.

Nem kapok levegőt, szorít a mellkasom. Ez lenne az? Itt és most halok meg?

Egyre jobban szorít a mellkasom, lélegezni próbálok, de mintha nem lenne már levegő. Mintha valaki folyamatosan elvenné tőlem.

A levegőt, amit eddig te vettél el tőlem egy csókkal most más veszi el.

Mintha fuldoklnék. Talán fuldoklom.

Ha mástól nem is, a hiányodtól biztosan.

Csak menjünk haza Katsuki. Együtt.

-Shoto, figyelsz rám?-Bökte meg a mellkasom.

Ez a hang, ez az illat. Olyan nyugtató.

-Hol vagyok?-Csukott szemmel kapaszkodtam meg valakibe.

Itt olyan jó.

-Itthon.- Ölelt magához, szorosan de még is óvatosan.

A hangja, az illata az ölelése.. Hiszen ő..

-Katsuki!- Szemeim kinyitva, kerestem őt.

Nincs itt. Itt minden fényes, egyátalán hol vagyok?

-Végre felkelt a fiatal úr, hogy van?-Nézett rám mosolyogva egy fehér köpenyes férfi.

Ez a hely, ez a kórház..

Mit keresek én itt? Szóra nyitottam a szám, de egy hang nem csúszott ki ajkaimon, mintha néma volnék.

Fáj, szorít a mellkasom, sós könnyek égetik szemem.

Kérlek menjünk haza Katsuki!

-Oi felemás barom, hova mész?-Rántott vissza a szőke hajú, idegbeteg, vörös szemű, magass, Bakugou.

-Haza. -Hátra sem nézve mentem tovább.

-Menjünk együtt haza. -Fogta meg a kezem.

Elmosolyodtam, úgy hiányzott már.

-Menjünk.-Simitottam meg kezét, melyel az enyémet fogta.

-Fiatal úr, hall engem?-Ismét egy ismeretlen hang.

-Todoroki-kun! Végre felkeltél. -Szólalt meg egy zöld hajú, szeplős srác.

Mit keress itt Midoriya?

-Miért vagyok kórházban?-Hallkan és nehezen szólaltam meg.

-Ájultan talált rád ez a fiú. Mondd mikor ettél és aludtál rendesen utoljára? -Nézett rám az orvos.

Fejem elforditottam.

Mikor is?

-2 hete. -Szinte már súgtam e szavakat.

2 hete még velem voltál Katsuki.

-Nyisd már ki azt a kurva ajtót! Hallod felemáa barom!- Kiabált, s olyan erővel ütötte az ajtót, csoda hogy ki nem tört.

-Menj el Katsu.. -Hallkan szóltam ki, de tudtam hogy tisztán hallja s érti minden szavam.

-Ne akard hogy rád törjem! -Szólt immár hangosabban.

Kinyitottam a fürdő szoba ajtaját és erőtlenül estem karjaiba.

-Katsuki, kérlek ne tagadj le többé. -Hangosabban mondtam, mint eddig bármit.

Nem láttam, de éreztem hogy meglepődik.

-Idióta, meg mondtam nem? Te az enyém vagy és leszarom ha meglátnak minket együtt. Csak érted aggódtam. -Hangja kedves volt, ami nála ritka.

-Maradj mindig velem. -Fogtam meg a kezét.

-Tch. Gyere inkább együnk, ma én főztem. -Elfordult, de láttam arcán azt a halvány pirt.

-Todoroki-kun!-Rázta meg valaki a vállam.

Midoriya volt az.

-Kérem egyen rendesen, és menjen el egy pszichológushoz. -Szólt az orvos komoran.

Megint sírok, mint valami kis gyerek.

Ki másztam a kórházi ágyból, és Katsuki szobája felé indultam.

Ott fekszik, lélegeztetőn. A szívverése lassú.

Le ültem mellé, s megfogtam a kezét.

-Semmi baj Katsuki, semmi baj. Túl éljük. -Erőtlenül fogtam kezét, miközben könnyeim folyamatosan hulltak egyenesen rá.

Katsuki, kérlek ne hadj magamra...