Csak olvastam és olvastam. Még azt is elfelejtettem, hogy amúgy egy szemhúnyásnyit sem aludtam.

Ez a srác hihetetlen volt. Nem is értem hogy nem hallottam róla eddig. Az életrajza és a kérdések amiket fel kellett tennem neki előttem hevertek egy papíron én meg csak tátogni tudtam mint egy hal.

Persze miután rájöttem miről szól a csatornája, nem is volt olyan meglepő, hogy egy videót sem láttam tőle. Kikészítenek a para dolgok, a horrorfilmeknek az előzetesét sem tudom úgy megnézni, hogy utánna ne fossak minimun 3 hétig.

Hirtelen Henry huppant le mellém és kikapta a kezemből a papírt.

-Mi az Virág?-vigyorgott rám én pedig fejbe csaptam.

-Miért nem mondtátok, hogy vele kell majd podcastelnem? Semmit sem tudok róla.

-Figyi csajszi, tegnap derült ki az egész, és nem gondoltam volna, hogy nem ismered. Nagyon fasza kis zenéket csinál.

-Nem hallottam egyet se.-húztam el a számat.

-Hát figyi, kettőtől élőztök, van még időd. -tápászkodott fel és megszorította a vállamat, amolyan "tedd a dolgod kislány" stílusban.

-Ja és Snow... ismerlek már. Ne éld bele túlságosan magad.-nézett komolyan a szemembe én pedig bólintottam.

Henry 3 év alatt szinte a bátyámmá vált. Tudja mennyire oda vagyok a meg nem értett művészlelkekért. Tudja, hogy akár egy olyan emberbe is képes vagyok beleszeretni, akivel még egy szót sem beszéltem ha van nála egy gitár és a reménytelen szerelemről énekel.

Komolyan, meg akartam fogadni Henry tanácsát. Tudtam, hogy igaza van.

Csak aztán elindítottam ez első számot.

És egy kicsit ott és azonnal beleszerettem Azahriahba. Nem voltam már tini, tudom mi a szerelem, tudom mi a csalódás.

De a hangja.

A szövegei.

A mondanivalója.

Másfél órán keresztül hallgattam annak a srácnak a zenéit akiről ma reggelig azt sem tudtam, hogy létezik.

Tökéletes volt.

Gyönyörű, fájdalmas.

Igazi.

Annyi szomorúság volt a zenéjében, hogy kedvem lett volna átölelni, és biztosítani róla, hogy minden rendben lesz.

A dalszövegei olyan mélyen érintettek, hogy észre sem vettem, de könnyek csordultak végig az arcomon.

-Hé mi a baj?-Hirtelen rántottam ki a fülesemet, szinte el is felejtettem, hogy munkában vagyok. Attila állt az irodám ajtajában és aggódva méregetett.

-Semmi, csak...a zenéid.-mutattam fel szipogva a telefonon amin épp a Lonely volt beállítva folyamatos lejátszási listára.

-Ha annyira szar, hogy itt sírsz nekem, akkor inkább ne hallgasd.-mondta mosolyogva, mire elnevettem magam.

-Ja szerintem is béna. Nem kéne erőltetned.-töröltem le akönnyeimet és próbáltam visszatérni a valóságba.

-Tetszenek?-válltott komolyabb hangra, és  éreztem, hogy tényleg számít neki a véleményem, nem csak udvariasságból kérdezi.

-Attilla a zenéd csodálatos.-
mondtam ki őszintén, mire megjutalmazott egy igazi, gödröcskés mosollyal.

-Ez nagyon sokat jelent. Tényleg. Kösz Hóvirág.

-Megkérhetnélek, hogy ne hívj így?-mordultam fel.

Utáltam a nevemet. Anyám szerintem már a születésemkor is szeretett volna jól megszívatni. Azóta sem javult sokat a kapcsolatunk.
Mérges, ha sokat dolgozom. Mérges, hogy még mindig nem találtam magam mellé senkit. Mérges, mert az életem nem úgy alakult, ahogy azt elterveztük.

Sokáig bízott benne, hogy Henry lesz számomra az a férfi, aki majd elfeledteti velem azt a sok szart, amit átéltem. Csalódott volt, mikor közöltem vele, hogy ez lehetetlen.

Még ha éreztem is volna valamit a legjobb barátom iránt, akkor sem varrnék egy akkora felelőséget a nyakába, mint ami az enyémen van. Nem bírnám megtenni vele.

Igazából senkivel sem. Ezért hagytam fel a randizással már jó pár éve.

Mint egy végszóra megrezzent a telefonom az asztalon, elmékeztetve rá, hogy ki is vagyok. Hogy mi történt velem. Egyszerre áldom és átkozom el azt a napot, amikor az életem gyökerestül megválltozott.

Ati önkétlenül is az asztalon hagyott mobilra kapta a tekintetét, mire védekezően magamhoz szorítottam.

-Bocs én nem akartam...-mondta elhúzva a száját. Rájöttem, hogy ez elég bunkó és félreérthető volt.

-Semmi baj tényleg. Reflex volt.-szabadkoztam, de a gondolataim már az üzenet körül forogtak amit kaptam.

"igazad volt, mami. A fiúk tök bénák. Patrik megint elvette az uzsis dobozomat. Fejbevertem. Beírást kaptam. A nagyi kiakadt. Azt mondta, nem viselkedhetek így, de tudom, hogy te megértesz. Te mondogatod mindig, hogy álljak ki magamért. Remélem ma már nem dolgozol olyan sokáig. Elegem van a nagyiból. Szeretlek."

Mindig megmosolyogtatott a 8 éves fiam és az a meg nem értett zseni agya. Gyorsan visszaírtam neki.

"Semmi baj kincsem, nem haragszom a beírás miatt. Jól tetted. Tudom, hogy a nagyi kicsit szigorú, de hidd el nekem, jót akar. Délután már én megyek érted. Henry és Barni is átjönnek este, és tarthatunk xbox maratont. Jó légy. Ne keveredj még nagyobb bajba. Szeretlek."

-Na, kedves Pálffy Attila, kezhejük az interjút?-néztem fel mosolyogva a mobilomból.