[Reader]

-Ez... Mi volt?-Vontam kérdőre a férfit, miután - úgy látszott- megérkeztünk célhelyünkre, és a hatalmas sebessége miatt majdnem elhánytam magamat. A kezemet ajkaim elé kellett raknom, hogy ezzel is visszatartsam azt ami ki akart törni.

-Tch... Jellemző emberi tulajdonság az nálatok, hogy ilyen könnyen rosszul lesztek?-Elém tartott egy zacskót, amit örömmel el is fogadtam, a történtek után viszont már nem igazán lepődtem meg az "ember" szón, amit magára valamiért nem értett.-Mellesleg, ez volt az én átlagos sebbeségem futásnál.

-Hogy?-Kerekedtek el a szemeim. "Micsoda??"

Szikrákat szóró, tüzes tekintete szinte lyukat égetett a lelkembe, fogalmam sem volt arról miért néz hirtelen így rám, de úgy éreztem hogy minden - az életemben elkövetett bűneimért- bocsánatot kell kérnem.

-Nem tudtad kölyök, hogy a Shinganshinában levő "legendák" száz százaléka igaz, huh?-Beljebb lépett egy házba, mely csak úgy ragyogott a tisztaságtól a kevéske fényben, ami rávetült, én pedig összeszorított ajkakkal mentem utána.

Nem lehetett igaz, amit mondd. Vámpírok, vérfarkasok nem léteznek, ezek csak ostoba ijesztgetések a kisgyerekeknek, nem? Dehogynem! Ez a férfi csak szórakozik velem.

Halvány, kissé kínos mosolyra húztam a számat, amit fél perccel később az idegen segítő is észrevett, de először nem szólt egy szót sem. Gondolom tudta, hogy nem veszem be a meséjét, amit  itt fél perc alatt kitalált számomra. Jól is gondolja!

Némán, semleges arcvonásokkal fektette le Erent egy kisebb szobában levő asztalra, mely gondosan le volt fedve egy hófehér takaróval, s anélkül, hogy azt leszedte volna rakta rá a fiút. Ezután valamit kutakodni kezdett egy fiókban, nekem háttal. Láthatólag nem sietett, olyan kényelmesen esett neki Eren ápolásának, mintha nem is lenne életveszélyben.

-Nem kéne sietned?-Sürgettem karba tett kezekkel, szívem mégis ezerrel dobogott a mellkasomban az aggodalom miatt, érzelmeim pedig szemeimre is kihatottak, ugyanis azok a következő pillanatban könnyesek lettek. Sóhajtottam, majd közelebb léptem a fiú élettelen testéhez, és gyengéden végigsimítottam a hozzám közelebb levő alkarjához.-Tudok segíteni valamiben?-Néztem fel komoly tekintettel a férfira.

-Nem. Egy vámpírt nem olyan könnyű meggyógyítani, főleg akkor ha már nem ver a szíve. De egyet megmondhatok, túl fogja élni.-Elővett egy kést, kötszert, meg további olyan dolgokat, amikről fogalmam sem volt, hogy mik azok. Realizáltam, hogy megint a kitalált történetéről beszél, de valami belül azt súgta, hogy hagyjam, hadd élvezze ki a fantáziavilága adta lehetőségeit. Azonnal engedelmeskedtem is volna ennek  a kis tanácsnak, amit saját magamnak adtam, ha nem Eren lett volna ekkora bajban, és nem őt kéne most megmentenünk.

-Vámpírok nem léteznek.-Forgattam meg a szemeimet, láthatóan a fekete hajú pedig lemásolta cselekedetemet. Most, hogy jobban megnéztem, bőre sokkal fehérebb volt, mint a mostani Erené, ami eléggé meglepett, ráadásul az ő tekintete is néhol-néhol átváltott mélyvörössé, akárcsak az asztalon fekvőnek, mikor még élt.

-Ha nem hiszel nekem, akkor neki majd fogsz.-Biccentett az említett felé, de erre már nem válaszoltam. 

Feszült tekintettel figyeltem, ahogyan segíteni próbál Erennek.

///

Időközben leültem egy, a szobában levő székre, és mélyen a gondolataimba merültem. Térdeimre támasztottam karjaimat, és homlokomra tettem tenyereimet, úgy vetítettem le fejemben újra-s újra az elmúlt órák eseményeit, s azt az ezernyi kérdést, mely ez idő alatt megfogalmazódott bennem. 

"Milyen titkokat őriz Eren? Miért nem mondhatja el nekem? Miért támadtak ránk azok a dögök? Miért---"

Ilyen s még megannyi kérdés járta át a gondolataimat, teljes hurrikánná keverve azokat. A fejem már kezdett belesajdulni, de nem tudtam abbahagyni a találgatásokat. 

Hanem az egyik pillanatban Eren mellkasa teljesen felemelkedett, a fiú olyan hangosan vett levegőt, hogy szerintem még a szomszéd szobában levő férfi is meghallotta. Miután végzett vele, azt mondta ennyi volt, már csak meg kell várni míg felébred, s azzal átment valamit csinálni egy másik szobában. 

A másodperc tört része alatt pattantam fel székemről, ezzel teljesen feldöntve azt- ami persze ekkor engem hidegen hagyott, nem úgy mint a szúrós tekintetű férfit, aki halálos tekintettel meredt rám, miután meglátta-. Odaugrottam Erenhez, aki -bár még nem nyitotta ki szemeit- életben volt. 

Odahajoltam hozzá, teljesen közel, ekkor érezni kezdtem bőrömön lélegzetvételét, amitől könnyek bújtak a szemembe. Hirtelen akkora könnyedség járta át a szívemet, hogy azt hittem a remegő lábaim teljesen felmondják a szolgálatot, és összeesek.  

-Élsz...-Suttogtam elérzékenyülve, és megsimítottam az arcát. Amitől azonban kikerekedtek a szemeim, az az volt, hogy a jobb oldali karja ekkor megemelkedett, és ráhelyezte saját tenyerét az enyémre, és fejével teljesen belesimult az érintésembe. De a smaragd szemeit még mindig nem mutatta meg nekem. 

Teljesen elvörösödtem érintésétől, de jelen pillanatban még ez sem érdekelt, csak örültem, hogy Eren, ez a titokzatos fiú életben van.