Ott állt mögöttem, teljes életnagyságában, haragos és csalódott szemekkel. A busz, mivel nem figyeltünk rá, elhajtott és ezzel az esélyem is elúszott a jobb élet után.  Pedig olyan közel volt, simán meglehetett volna. Gondolataimból az szakított ki, hogy Loki a hajamba markolt és közelebb húzott magához. Sikítani is elfelejtettem, a tekintete olyan vad tűzzel égett ami belém fojtott minden szót. A hideg már nem tűnt olyan vészesnek ahhoz képest amit a szemeiben láttam.

- Midgardi kis cafka! - sziszegte az arcomba, majd olyan erővel vágott pofon, hogy a földre estem a lendülettől. Felzokogtam, égett a tenyerének a nyoma, utáltam ha ütnek főleg ha az arcra ment. A hideg beton felsértette a térdemet, a szél, mint ha csak az én káromon röhögne, az arcomba fújt egy marék havat. Összekuporodtam, de újra elkapott a hajamnál és vonszolni kezdett.

- Legszívesebben megölnélek! Itt helyben! - kiáltott fel dühösen, ahogy vonszolt. Sírva próbáltam leszedni a kezét, de olyan vasmarokkal tartott amihez én gyenge voltam.

- Engedjen el, kérem! Ez fáj! - álltam ellen aminek az lett a következménye, hogy az arcomba térdelt. Tompa reccsenést hallottam, az orromból vér kezdett el patakzani amihez fájdalom is társult. Nem bírtam tovább, a földre rogytam és hagytam, hogy az édes tudatlanság elvegye tőlem a fájdalmat, a kínt és a szomorúságot.

Loki szemszöge:

Elmondhatatlanul dühös voltam a lányra aki az imént ájult el. A vállamra kaptam, mint egy krumplis zsákot és ideges léptekkel siettem a ház felé. Utáltam ezt a helyzetet, hogy ilyenbe kényszerítettek, hogy be kellett az asgardiaknak bizonyítsam egy midgardi kis söpredékkel, hogy igenis jó vagyok. Csakis Frigga kérésére választottam ezt, mivel ha rajtam múlott volna inkább rohadtam volna meg egy börtönben, mint egy ilyen söpredék mellett dadust játszani. Igazam is volt, főleg mikor éjjel felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet és észre vettem a tárva nyitva felejtett szekrény ajtót. Legszívesebben elvágtam volna a torkát a lánynak, az arcába taposni, majd atyám elé vinni és megmutatni neki, hogy ennyit érnek azok akiket védelmeznek. Nem többet.
Felpaprikázva értem vissza a házhoz, berúgtam az ajtót, végig trappoltam a nappalin, fel a lépcsőn és a folyosó legvégén elhelyezkedő szobához mentem ami már kinyilt egy kézmozdulatomtól. Halk csöppenéseket hallottam, de annyira nem érdekelt jelenleg, hogy mi baja a szerencsétlennek. Az ágyra dobtam, a teste visszapattant a rugó miatt így a földre esett. Kiröhögtem volna ha az adott helyzetben nem lettem volna mérges rá. Nyöszörgött, majd lassan felült, de mikor meglátta dühtől eltorzult arcomat, a falig hátrált és sírni kezdett akárcsak egy csecsemő. Ezzel persze azt érte el, hogy még idegesebb legyek, mint az szükséges lett volna.
- Ne bőgj már, az ég szerelmére! - riválltam rá. Megszeppent, zafír kék szemeit - ami a könnyek miatt most még szebben ragyogtak - rám emelte. Elfintorodtam. Az orra alig láthatóan el volt ferdülve, a vér csak úgy ömlött belőle, de még se törölte le. Tekintetében megláttam magamat, úgy festettem, mint egy tajtékzó óriás, egy igazi jöttüni szörnyeteg. Megremegett az ajkam széle, elfordultam és megdörzsöltem az arcomat. Megrémített a saját látványom. Ennyire... Tényleg ennyire hű vagyok a véremhez? Tényleg szörnyeteg vagyok?
Halkan sóhajtottam, kihúztam magam és visszafordultam a lányhoz. Lassan elindultam felé, szemei egy riadt őzre emlékeztettek aki arra vár, hogy a farkas mikor fallja fel. Higgadt akartam maradni, bebizonyítani Friggának, hogy nem vagyok szörnyeteg. Leguggoltam elé, szem magasságba kerültünk. Remegett, mint a nyárfalevél. Más helyzetben ez kárörvendéssel töltött volna el, de nem most. Minden idegzetem megakarta tépni a lányt, megmutatni neki, hogy velem nem packázhat, de túl nagy volt a tét még ha féltem is bevallani. Muszáj volt egy icipicit kedves legyek hozzá, hogy mihamarabb vissza térjek Asgardra, a könyvekhez és anyámhoz. Felemeltem a kezemet, ezzel együttemben összerezzent, de nem foglalkoztam vele. Az orrához érintettem a mutató ujjam és egy kissé energia szívó varázslattal meggyógyítottam a törött orrát. Ugyan a vér nem száradt fel, de már nem folyt. Felkeltem gyorsan. Nagy szemekkel pislogott rám, gondolom nem hitte el, hogy ezt tettem. Oh kis szívem, tartogatok még meglepetéseket ne félj.
- Ha még egyszer... - kezdtem halkan, de annál vészjoslóbb hangon - ha csak egyszer is észre veszem, hogy szökni próbálsz, kirabolsz vagy legalábbis megfordul a fejedben egy menekülési terv... Odin szakállára mondom, hogy megöllek! Nem azért pesztrállak, hogy ezzel köszönd meg!
Elsápadt a szavaimtól, de nem érdekelt most. Tartsa magát ehhez, egy másik midgardit nincs kedvem összeszedni. Ő legalább kussba van, de elismerem ezzel a húzásával igen meglepett. Kiviharoztam a szobából, az ajtót becsaptam magam után ami hangos csattanással jelezte távozásomat.

Luanna szemszöge:

Az orrom tompán lüktett, a vér elkezdett rászáradni és irritálta a bőrömet ez a folyamat, de nem mertem megmoccanni nehogy Loki akkor akarjon vissza jönni és újra betörni az orromat vagy a kezemet kétfelé törni. A többi hegemet nem is érzékeltem pedig biztos voltam benne, hogy több helyen is megsérültem, de azok valami utón módon eltompultak. Még akkor is a fal mellett ültem mikor a nap első sugarai besütöttek a rácsozott ablakon. Rács? Egyből felpattantam, de megszédültem a hirtelen mozdulattól ezért kellett pár pillanat amíg nem forog velem a világ. Ahogy elmúlt a szédülés az ablakhoz léptem. Tényleg rács volt rajta. Szöget ütött a fejembe, hogy mégis mikor szerelte ezt fel mivel biztos voltam benne, hogy azelőtt nem volt rajta semmi. Miért akar ennyire itt tartani? Ismeri a szüleim? Elsápadtam. Nem, nem ismerheti. A hírekben, amit egy rádióból hallottam arról volt szó, hogy kocsikázás közben baleset ért, a kocsi felrobbant és nem maradt belőlem semmi. Összeszorítottam a szememet. Miért kisért ennyire a múlt? Miért fáj még mindig ennyire? Miért nem tudok tovább lépni? Miért nem hagy békén? Ki ez a férfi? Mit akar tőlem? Mire kellek neki?
A kérdéseim egyre csak nőttek, a képzeletem egyre szürreálisabb formát öltött. Megdörzsöltem a halántékom, pár lépést hátráltam, majd lehuppantam az ágyra. A plafon piszkos szürke festéke csak irritált így becsuktam a szememet, hogy ne is lássam. Az oldalamra fordultam, magzatpózba össze húztam magam és hagytam, hogy a fáradtság, a lüktető fejem, a hegeim és minden egyéb a hátam mögé menjen én pedig az álom édes gödreibe burkóloztam.