Fogalmam sincs meddig voltam eszméletlen, de egy biztos, hogy nem ott ébredtem meg ahol elájultam. Egy szobában feküdtem, tisztán, bekötözött combbal és felöltöztetve egy alsóba és pólóba. Először azt hittem meghaltam, de ahogy megcsíptem magam, rájöttem, ez nem a mennyország. Valaki megmentett...

Ahogy értelmet nyert az ittlétemnek az oka, az ajtó kinyílt és fancsali ábrázattal bejött az a férfi aki a múlt nap is adott ételt. Meglepődtem, nem hittem volna, hogy ő fogadott be.

- Ó, végre felébredtél! Már kezdtem unni, hogy csak alszol. - morogta ellenszevesen és a tányér ételt amit behozott a kómodra tette. Döbbenten pislogtam rá, megszólalni se tudtam. Ha ennyire nem akart megmenteni akkor miért tette? Összefonta maga előtt a karjait.

- Mi az? Egyél már! Rossz rád nézni - fintorodott el és kiment ott hagyva engem megannyi megválaszólatlan kérdéssel. Összepréseltem az ajkaim, nem értettem a viselkedését, de az ételt amit behozott megettem. Miután befaltam a húst meg a krumplit jobban megfigyeltem a szobát. Nem volt nagy, hasonlított egy tároló helyiségre ahonnan kipakoltak mindent és egy ágyat meg szekrényt löktek be. Lassan felkeltem a puha fekhelyemről és a szekrényhez biccegtem. Kitártam az ajtajait, de a látványtól köpni - nyelni nem tudtam. Tele volt pakolva farmerokkal, felsőkkel és egy két ünnepi ruhával amit eddig sosem láttam. Remegő kézzel simítottam végig minden ruhán. Lehet nem is az enyém, jutott eszembe, mire elszégyelltem magam és hátrébb léptem becsukva az ajtókat. Az ágyra dőltem, magamra húztam a takarót és csak feküdtem. Kiakartam élvezni a helyzetet, hogy melegben vagyok a hóvihar ellen amit mára mondtak. Hamarabb beköszöntött, mint hittem, de mérhetetlenül örültem, hogy egy kis időre is, de megúszom. Laposakat pislogtam, az álom újra magával rántott, édes illuzióval mérgezett minél mélyebben aludtam.

Fogalmam sincs meddig aludhattam, arra ébredtem meg, hogy a combommal babrálnak ahonnan tompa lüktetést érzékeltem. Fél szememet kinyitottam, elém tárult egy fekete hajzuhatag amin halványan elmosolyodtam, mivel innen már sejtettem, hogy ki is az aki előttem van. A hősöm...
- Köszönöm, hogy megmentett. - szólaltam meg, hangom alig volt több egércincogásnál.
Ha meg is lepődött, hogy fent vagyok, nem mutatta jelét. Bekötötte a combom, masnit csomózott, majd ezek után nézett csak rám. Jádezöld szeme volt, még így a sötétben is úgy fénylett, mint a napsütötte Ibiza tengerpartja. Nagyot nyeltem, mert a gyönyörűsége ellenére jéghideg tekintettel pásztázott, mint aki azon gondolkodik előbb vágjon ki az ablakon azután szidjon vagy fordítva. Végül egyiket se tette.
- Van kint midgardi étel. Ha kell kijössz, ha nem akkor éhezz. - egyenesedett ki, egy utolsó pillantást intézett felém és ki ment. Észre se vettem, hogy visszatartottam a levegőt csak amikor elhagyta a helyiséget. Megkönnyebbülten lélegeztem kicsit, a gondolataimat és a lelki erőmet szerettem volna összeszedni mielőtt kimegyek. Tegnap este majdnem meghaltam a lázadó banda miatt. Tegnap egy kónténerben feküdtem, koszosan, dideregve és éhesen. Ma meg egy kisebb ágyba fekszem, tisztán, illatosan, a combom leápolták és friss étellel várnak kint. Sóhajtottam, felnyomtam magam ülőhelyzetbe. Bizonytalanul csúsztattam a lábamat a padlóra, a hideg parketta borzongást váltott ki belőlem. Kellemes idő volt a szobába, máskor pedig majd megfagytam volna egy nadrágban és pólóban, főleg, hogy olyan rövid mind a kettő, hogy az idomaim majd kiugranak a helyükről. De a testem látszata nem érdekelt, így egy nagy szusszanás kíseretében felkeltem, a falnak támaszkodtam és elindultam kifelé.  A folyosóra kiérve szembesülnöm kellett azzal, hogy nem épp kicsi házban vagyok és megtalálni a konyhát nem kis feladat lesz, amire rátesz még, hogy a lábam se teljesen jó így mire oda érek, jobbik esetben nem egy csontvázat fogok ott találni. Ha ha, morbid poén. Vicc nélkül, ez a folyosó bazi nagy volt, félhomály lepte el a helyet, de még így is kivehető volt öt ajtó egymás mellett, velük szembe pedig kisebb szekrények, komódok és egy tükör. Hunyorítottam így a lépcsőt is észre vettem a 10-20 méter hosszú folyosó végén. Elvigyorodtam, lassú léptekkel célirányosan indultam meg a lépcsőhöz. Édes illatok kúsztak az orromig, most már biztos voltam benne, hogy jó felé sántikálok. Hálát adtam a lakberendezőnek, hogy képes volt szőnyeggel befedni a padlót, lépteimet elnyelte a sötét anyag. Beszélgetés hangjai ütötték meg a fülem, amit egy hangos csattanás követett. Megálltam a lépcső tetején.
- Nem érdekel! Legszívesebben megfojtanám! Gyülölőm a midgardiakat, főleg ezt a kis fruskát! Az a szerencséd, hogy ez a bűntetésem, mint Asgardon, mint ezen a söpredék helyen különben kívájnám a szemedet! Bár lehet anélkül is megteszem! - ordított a megmentőm dühösen. Összerezzentem a hangjára, fogalmam sem volt kivel beszélget, de a midgardi kis fruska biztos én lehettem. Mi az, hogy midgardi?
- Öcsém, fejezd be! Segítettem neked rendbe tenni, neked csak etetni kell és kedves lenni vele! - ez mélyebb volt, tiszteletett parancsoló. Öcsém... Elképedtem. A megmentőmnek van bátyja? Wow! Tovább füleltem, bár tudtam, hogy rossz szokás a kíváncsiság jobban hajtott.
- Kedves, mi? - ciccegetett - Majd ha piros hó esik és Odin melleket növeszt!
Egyre értetlenebb lettem.  Ki az az Odin? Milyen bűntetés? Mi az az Asgard? Az egy hely? Vagy egy lány? Vagy fiú? Válasz nem hallatszott, de inkább tűnt ez visszatartott szitoknak. Pedig érdekelt miről szól ez az eszme csere, lentebb léptem, abban a pillanatban pedig a lépcsőfok hangosan nyikorgott. A tüdembe akadt a levegő, a földbe gyökerezett a lábam. Halk puffanások, lábdobogás és a látóterembe került a két férfi akik nemrég olyan nagy hévvel veszekedtek. A magasabbik a megmentőm volt, zöld posztó inget, fekete farmert viselt, haja most ziláltan állt a feje tetején. A mellette lévő szöges ellentéte volt. Fél fejjel ugyan kisebb, de dagadó izmokat tulajdoníthatott magának amit sejtésem szerint nem kis munka árán szerzett meg. Furcsa ruha volt rajta, vértek és vas övezte, a két vállán pedig vérvörös köpeny nyaldosta végig a hátát leérve egészen a bokájáig. Piszkos szőke haját hátra fogta, kék tekintete szeme csillant felém. A mellette lévő férfin tapintható volt az ellenszenv.
- Jobban van, hölgyem? - szólalt meg a fura ruhás mielőtt a fekete hajú robbanhatott volna. El sem tudtam képzelni, hogy az utóbbi mentett meg, bár ha jól hallottam ő csak ide hozott a többit az izmos végezte. Bólintottam, zavartan eltűrtem egy vörös tincset az arcomból. Hirtelen nagy léptekkel felém kezdett jönni, megijedtem, ösztönszerűen hátrálni kezdtem. Tisztában voltam a testi képességeimmel, ha esetleg elakarna verni olyan könnyen megtehetné, mint amennyire könnyű kigondolni. De nem ezt tette, értetlenül megállt a lépcső közepén.
- Miért... hátrálsz? - kérdezte, szavaiból sütött, hogy tényleg nem érti. Akkor nem is akar bántani, nyugtattam magam.
- Jaj Thor, annyira nagy melák vagy! - szólalt meg a kisebbik fivér gúnyosan - Tőled fél meg a böhöm nagy testedtől! - előzött meg a válaszadással. Lesütöttem a szememet. Nem akartam a kedvesebbik férfira - időközben megtudott Thorra - nézni, szégyelltem magam, hogy így reagáltam.
- Loki! - mondta fenyegető hangon, Thor, léptei viszont felém közeledtek. Szívem a torkomban dobogott, vártam mi lesz, mit fog tenni a szőkeség. A francba, mihez kezdjek?