A napok gyorsan teltek, a pocakom nőttön - nőtt, Loki arcán pedig az elfogadást és a szomorúságot láttam. Tudtam, hogy fáj neki, hogy Bruce még mindig nem talált ki semmit, de... szerettem volna boldog lenni mellette, fesztelenül beszélgetni a jövőről, hogy illúzióba burkolózott képeket készítsünk magunknak, esetleg a baba nevén gondolkodni, mivel ezt nem utolsó pillanatra akartam hagyni. De nem zargattam vele, úgy éreztem jobb a békesség, így is rengeteg dolog van amiért hálás lehetek Lokinak. Thort sehogy sem tudtam elérni, még Peppert is megkértem aki érdeklődött milyen a nyaralás Lokival. Biztosítottam, hogy jól megvagyunk és hamarosan haza megyünk. Újabb hazugság, már a nem tudom hányadik amit mondok. 

- Szeretnétek megtudni a baba nemét? - rángatott ki Bruce a világmegváltó gondolataimból. Megráztam kicsit a fejemet.

- Tessék? - kérdeztem vissza enyhén vörös arccal amiért nem figyeltem rá. Loki érdeklődve vonta fel a szemöldökét, megszorította finoman az összekulcsolt kezeinket. A doki elismételte a kérdést, Lokira tekintetem kérdőn, mivel nálam nem volt kérdés, hogy szeretném tudni a baba nemét.

- Szeretnéd? - kérdeztem halkan, a hangomba akaratlanul is ott volt a reménykedés, amiért fejbe tudtam volna vágni magam. De Loki nem szólt érte, meglepő módon bólintott. Banner újra járatni kezdte a hasamon az ultrahang rudat, még mindig nem jegyeztem meg a nevét, közben én a kezünket figyeltem Lokival és gondolkoztam, hogy most miért ennyire engedékeny. Eddig hallani se akart arról, hogy milyen nemű lesz, vagy úgy a babával kapcsolatos kérdések, az egyetlen alkalom az volt mikor megkérdeztem, hogy ő kisfiút vagy kislányt szeretne, de azóta is féltem tőle ilyesmit kérdezni. Beszélni fogok vele később, döntöttem el. 

- Kisfiú! - mutatott hirtelen a monitorra Banner, ott ahol a kis prücsök volt. Nem értettem az ilyen dolgokhoz, messze állt tőlem az orvosi tudomány, de amikor én is a monitorra tekintetem, nem volt kétségem afelől, hogy tévedne Banner. A kis magzat ott kuksolt, vékony kis ujja a szájában volt, másik kinyújtva a méhemre. Akaratlanul is oda simítottam a kezemet, szívemet boldogság töltötte el, egy olyan fajta amit soha addig nem tapasztaltam. Ő az én részem, mindig is az én részem lesz, mert velem élt, engem tett a kis rezdüléseivel a legboldogabbá.

- Mégis honnan tudja? - ciccegte mellettem Loki. A szemem sarkából láttam, hogy Bruce felé fordul.

- Az anyaméhben a fiú magzatok általában lent helyezkednek el, bár ezt ritkán szokták figyelembe venni. Meg a vizsgálatok is kimutatták amit a múltkori vizsgálatkor vettem Luannatól. - fogott meg egy papírt és Loki kezébe nyomta. Erre már felkaptam a fejemet, emlékeztem mikor arra kért maradjak, hogy tudjon venni mintát a magzatvízből. Elég hamar meg is vizsgálta, mondjuk nem a semmiért van 7 doktorija. Loki átnézte a sorokat, az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, amiért még mindig tudtam utálni. 

- Tessék. - nyomta hirtelen a kezembe. Még megijedtem, megköszörültem a torkomat, a szememet a papírra szegeztem. Elsőnek a furcsa orvosi nyelv volt az ami szemet szúrt, majd tovább olvastam és kiderült, hogy a baba teljesen egészséges kisfiú viszont a leírtak kifejtették, hogy bizony az én szervezetem nagyon le van terhelődve. A rólam írtak nem érdekeltek, vigyorogva néztem fel a két férfira.

- Ez jó hír! - ujjongtam - Persze amit rólam írt az nem jó, de kibírom, szóval semmi baj! - legyintettem boldogan, túl töltve a hormonoktól. Lemondóan ingatták a fejüket, de ez sem tudott meghatni, sokkal jobban foglalkoztatott, hogy a kicsikém egészséges. Atya ég, anya leszek! Tudatosult bennem teljesen, nevetni tudtam volna a ténytől. 

- Menjünk, Luanna. - állt fel Loki. Az aurájából származó negatív hullám, rám ragadt, kevésbé lelkesen töröltem le egy törlő kendővel a hasamat, majd hálásan megöleltem Brucet. 

- Vigyázz magadra. - kérte ahogy elengedett. Bólintottam, Lokihoz léptem, átkaroltam vékony derekát. Erős karjai magához szorítottak, pár másodperc múlva már a házban álltunk. Loki elengedett, gyors léptekkel sietett el a konyhába. Utána akartam volna menni, megkérdezni mégis mi a fene baja van, de nem tettem. Lehet gyávaságból, lehet azért, mert már nem volt erőm végig hallgatni ahogy a baba ellen beszél, így inkább fogtam magam és felbotorkáltam a szobába. Észre se vettem mikor indultak meg a könnyeim, a sós íz rántott ki szomorú gondolataimból. Az ágy közepére másztam, magzatpózba húztam magamat. Lehunyt szemekkel igyekeztem elfojtani a sírást. Nem látszott rajtam, hogy kimerült lennék, a testem épp olyan volt, mint egy átlagos várandós kismamáé. De a belső szerveim fáradtak, az izmaim, a derekam nyíllal, még se árulom el magamat, hanem azok a fránya leletek teszik. Még egy éjszakát is bevállaltam Lokival pár hete, akkor is a gyönyörrel és a fájdalommal küzdöttem. 

- Picur, tudom, hogy nem akarsz megölni, tudom, hogy neked ez normális. - kezdtem szaggatott lélegzetvétellel - Szeret téged anya, az apukád is szeret csak félt engem és nem akarja bevallani. Tudod... nem volt tökéletes életünk. - szipogtam a hasamat simogatva - Őt baba korában ellökték a szülei, amelyik családhoz került az... viszonylag jobb lehetett, az anyja szerette egyedül. A bátyja, vagyis a mostoha bátyja rosszcsont volt, apukád nem tudhatta mi az, hogy jó testvér. A mostoha apukája kivételezett vele, folyton a rosszat látta benne. De apukád jó ember! Követ el hibákat, mint mindenki más, de van benne jóság, amiért megszerettem. Picur, engem se szerettek a szüleim azért aki vagyok, azért akinek születtem és szerintem ez rossz viselkedés volt. A nagymamám volt az egyetlen támaszom, de őt se becsültem meg. De most itt vagy te, itt van apukád és olyan boldog vagyok. - motyogtam pityeregve - El se hiszed mennyire.  Ő és te vagytok az életem értelme, hallod picur? Szeretlek. - suttogtam a hasamnak halkan zokogva. Az egész testem rázkódott, nem voltam képes kontrollálni magamat, csak örültem és szomorkodtam egyszerre. A könnyeim lefolytak, apró, finom kis rúgást és kis kézmozdulatot éreztem, mint ha a babám vigasztalni akarna. Jobban sírni kezdtem, a párnába fúrtam az arcomat, hogy ne hallatszódjon.

- Félek, hogy tényleg nem bírom ki. - böktem ki halkan - Félek, hogy nem láthatom az arcodat mikor elérkezik a pillanat. De ez nem a te hibád lesz, én vagyok a gyenge. Loki és Bruce előtt azt mutatom, hogy erős vagyok, magamnak is azt mutatom, hogy elhiggyem, nem létezik a félelem. Mosolygok, hogy minden ellenség elhiggye, bátor vagyok, de közben rettegek. Rettegek a halál gondolatától. -  tettem a kezemet a hasamra. Oda ahol az én kis tüneményem újra és újra hozzá érintette apró kis kezecskéit.