100+ olvasó 😱 Köszi 💕

Az esküvőnk egy hét múlva lesz. Anyáink megtesznek mindent, hogy megkedveljük egymást...Mostanában közös lovagló óráink vannak, azon kívűl nem is beszélünk. Még néha egy-egy közös lovaglásra lettünk kényszerítve, de az kínost csendben eltelt.

Éppen az óránkról jöttünk vissza.

-Nem hiszem el, hogy nem tudsz még mindig rendesen lovagolni - korholt le Nataniel, jogosan.

Nem válaszoltam, csak mentem a lift felé. Beszálltunk én pedig éppen az élet gondjain elmélkedtem, amikor Nora "most" szavára lettem figyelmes, a lift pedig megállt. Mi pedig beragadtunk. Azt kell tudni rólam, hogy klausztrofóbiás vagyok, így egy "Jaj, ne" kijelentés után a sarokba kuporodtam. Próbáltam kizárni mindent körülöttem, de egyszerűen nem ment. Bepánikoltam. Sóhajtást hallottam magam előtt, majd Nataniel hangját. Ja, hogy ő itt van. Egy pillanatra el is felejtkeztem a problémámtól, de miután a remegő kezemre néztem, újra összeszorítottam a szemeimet.

-Amanda, nem hiszem el, hogy bezártad egy liftbe a lányodat és azt sem tudod, hogy klausztrofóbiás - kiáltotta gúnyosan.

-Micsoda? Tényleg? -hallottam anyám kétségbeesett hangját - Csak 5 perc múlva tudjuk megcsinálni, kicsim tarts ki! Addig Nataniel csinálj már valamit!

-Tchh!

Egy kezet éreztem meg a vállamon, mire lassan felnéztem. A jövendőbeli férjem kék szemeit véltem felfedezni, azokban pedig aggódást. Azt hiszem. Nem láttam még így. Lehet, hogy csak irtó mérges.

-Rendben -suttogta, nekidőlt a lift falának, majd egy sóhajtás után újra rám nézett - Gyere!

-Mi?

-Rám!

-M-mivan?

-Feküdj rám!

-Mi-miért tenném? -remegett a hangom.

-Hát jó - kezdett mocorogni - felőlem a sarokba is kuporodhatsz,miközben összenyomnak a falak...

Több se kellett, szinte ráugrottam, majd szorosan megöleltem. A fejem pont ott volt, ahol a szíve és hallottam, ahogy dobog neki. Egy karjával átkarolt. Szeretetet árasztó melegsége és az egyenletes szívdobogása kezdett megnyugtatni.

-Köszönöm - suttogtam, mire a szívverése mintha kicsit felgyorsult volna.

A szabad kezével végigsimított a fejemen, majd a hajammal kezdett el játszani. Ez volt az utolsó emlékem.

+Egynagyonpici TimeJuuump+

-Te jó ég kicsim! Nagyon sajnálom - hallottam anyám hangját. Még mindig a liftben voltunk.

Nagyokat pislogva néztem fel Natanielre, aki békésen aludt. Most nem életunt képe volt, hanem nyugodt és... aranyos. Elöl lévő tincsei enyhén a szemébe lógtak. Óvatosan felé nyúltam, de abban a pillanatban anyukám "Ez az! Sikerült" kiabálására kipattantak a szemei. Rögtön rámnézett és elmosolyodott. Na jó, egy valamit szögezzünk le. Gyönyörű mosolya van. Ez a fiú varázslatos.

Azt hiszem beleszerettem. Sőt, biztosan állíthatom, hogy beleszerettem .Natanielbe. A 'nemsoká' férjembe.A fiúba, akivel itt ölelkezem egy liftben. Abba, aki ebben a pillanatban mosolyog. Rám.Halványan én is elmosolyodtam, de a fáradság hirtelen eluralkodott rajtam, a szemeim pedig kezdtek lenehezedni. Nataniel felsóhajtott, majd esküvői pózban ölbe véve feltápászkodott. Hallottam az ajtó nyílását aztán pedig éreztem, ahogyan Nataniel megindul.

-Hogy-hogy Sarah alszik? - hallottam Nora mit sem sejtő hangját.

-Titok - vágta rá Nataniel kicsit indulatosan, az után megindultunk.

Ajtó nyitódást hallottam, aztán Nataniel illatát éreztem meg erősebben. Óvatosan letett egy ágyra, majd miután éreztem, ahogy befekszik ő is, a kezét éreztem a derekamon. Hozzám simult és a légzése kezdett egyenletessé válni. Nem sokkal később már én is az álmok világában jártam.