Reggel kipattantak a szemeim, akár csak a férjemnek. Lázas pakolásba kezdtünk, habár alig kellett eltennünk pár holmit. Ivan és Kessy eljöttek elbúcsúzni. Csak ők voltak, szerencsére. Kicsit rosszul éreztem magam, mert nem igazán történt itt semmi, amivel esetleg közelebb kerülhettünk volna hozzájuk. Kicsit magabiztosabban szálltam fel a repülőre, mint elsőre, de attól még megmaradt bennem az a csöpp félelem. Nataniel megfogta a kezemet, és egész odaúton az babrálta. Természetesen én pedig zavartan és vörösen néztem mit művel. Tulajdonképpen egész hamar megérkeztünk, szerintem annyit utazhattunk, mint Párizsba. Mosolyogva szálltam be a cuccaimmal az értünk jött kocsiba, csak úgy mint Nataniel. Muszáj volt, mást nem lehetett csinálnunk, csak is mosolyognunk.

Fél óra kocsikázás után megérkeztünk egy hatalmas palota elé. Egy nő, és egy férfi állt kint, fogták egymás kezét, gondolom jegyesek, esetleg házasok lehettek. Mellettük rengeteg őr volt. Furcsa érzés kerített hatalmába őket elnézve. Nálunk, Angliában is vannak őrök, de általában csak 1-2. Kiszálltunk a járműből, ami rögtön el is hajtott. A pár komoran lépkedett felénk kecsesen, fejüket felfelé emelve, már-már nevetségesen. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, mert kicsit megijesztett a helyzet. Ám minden aggodalmam elszállt, miután a nő mosolyogva megszólalt, ráadásul spanyolul, ami ismerősen csengett, mert azt a nyelvet önszorgalomból tanultam az olasz és a német mellett.

-Szeretettel köszöntjük magukat - tárta szét a karjait a nő, szerencsére csak a hatás kedvéért, nem azért, hogy megöleljen.

-Mi köszönjük, hogy itt lehetünk - hajolt meg Nat. Legnagyobb meglepetésemre ezt spanyolul mondta. Szóval ő is ismeri a nyelvet! A fordítónk kicsit kínosan álldogált mellettünk, gondolom meglepte, hogy mindketten beszélünk spanyolul. Nem nagyon foglalkoztam vele, hanem megpróbáltam mondatot fogalmazni, ami mázlimra sikerült is.

-Mindketten nagyon vártuk már a találkozást - mosolyogtam, majd pukedliztem is, hogy még udvariasabbnak tűnjek.

-Jöjjenek csak beljebb - mutatott a férfi az ajtóra.

Az őrök szétszéledtek, mindegyik ment a saját pozíciójára. A fordítónk eltűnt, szememmel próbáltam megkeresni, hogy vajon hová kóborolhatott, de ez ezen az ismeretlen helyen lehetetlennek bizonyult.

-Silvia vagyok, ő pedig a férjem, Marco - ecsetelte lelkesen a nő, miközben újra megfogta szerelme kezét. Nataniel is megfogta az enyémet, legnagyobb meglepetésemre, így kicsit dadogva kezdtem a mondatomba.

-É-én Sarah vagyok - nyögtem ki, majd nagy levegőt véve kicsit határozottabban folytattam - ez a helyes fiatal ember pedig Nataniel, az én férjem.

Örültem mindennek. Annak, hogy Natanielről elmondhattam, hogy a férjem, hogy nászúton vagyunk, hogy eddig mennyi kedves emberrel találkoztunk, és még annak is, hogy választékosan tudtam spanyolul beszélni. Az előbbire eléggé büszke voltam.

-Mióta vannak együtt? - érdeklődött Marco.

-Amióta hercegnő vagyok - mosolyodtam el, mert belegondoltam, hogy ez a kérdés vajon még mennyiszer fog elhangzani.

-Milyen romantikus! - kiáltott fel Silvia, viszonylag kulturáltan - Első látásra szerelem volt?

-Azt hiszem harmadikra, vagy negyedikre - vigyorgott Nat.

-Na, és volt már - faggatott lelkesen a nő - izé... tudják.

-Még nem - kaptam el vörösen a fejem, mire Silvia felkuncogott, majd fél perce csend lett, csak is a lépésink visszhangoztak a hosszú folyosókon.

-Szeretik a focit? - törte meg Marco a csendet.

-Igen - hazudtuk egyszerre.

-Pompás - csapta össze a tenyereit - Silvia és én néha kimegyünk a stadionba és megnézünk egy meccset. Arra gondoltunk lenne-e kedvük velünk tartani? Szórakoztató, és élőben százszor jobb, mint a tévébe.

-Természetesen lenne kedvünk - bólintott Nat.

A pár mosolyogva biccentett, majd megállt egy ajtó mellett.

-Ez lenne az ideiglenes szobájuk.

-Köszönjük szépen - hajoltunk meg mindketten.

-Most magukra hagyjuk egy kicsit, az ebéd 3 óra környékén kezdődik. Rögtön utána mennénk a meccsre, az után pedig azt csinálnak, amit csak szeretnének - mosolygott Silvia.

Kinyitottuk az ajtót, majd körülnézés nélkül léptünk be. Nat rögtön be is csukta azt, és egy hatalmas sóhajtással az ágyra zuhant, én pedig követtem a példáját.

-Nem szeretnék focimeccsre menni - vallotta be Nat, miután nyögött egyet.

-Akkor miért fogadtad el? - vontam fel a szemöldökömet.

-Mert szimpatikusnak tűnnek, és azért mert bunkóság lett volna elutasítani - pislogott - Na, Sarah van egy óránk, mit szeretnél csinálni?

-Aludni, de mivel csak egy órán van ezért az biztos nem tenne jót - biggyesztettem le az ajkaimat.

-Várj, mindjárt jövök - veregette meg a vállamat, ami elég furcsa volt, mert mindketten fekvő helyzetben voltunk.

Szépen lassan felkelt és bebotorkált a fürdőszobába.

-Van jakuzzi - dugta ki a fejét - szeretnél fürdeni velem?

-Mi? - kaptam a fejemhez, ami rögtön vagy húsz árnyalattal vörösebb lett.

-Termé-természetesen fürdőruhában - dadogta zavartan, olyan aranyos volt. Megrázta a fejét, majd újra felém szegezte a tekintetét.

-Úgy igen - biccentettem.

-Akkor öltözz fel, addig magadra hagylak, majd gyere be ha kész vagy, addigra megengedem a vizet - mondta, majd becsukta az ajtót.

Gondolataim tömkelegével és a még mindig vörös fejemmel odadöcögtem a bőröndömhöz és kihalásztam belőle egy bikinit. Lila színű volt, semmi extra, csak egy átlagos fürdőruha. Gyorsan magamra vettem a darabot, és benyitottam a fürdőszobába. Szép hely volt. Tágas. A jakuzzi is hatalmas volt, gyöngyökkel kirakva. Ettől eltekintve olyan volt, mint egy átlagos fürdőszoba, csak annak a két-háromszor nagyobb változata. Nat besegített a vízbe. Kellemes volt, rögtön el is helyezkedtem, majd a férjemre néztem, aki beszállt, és közvetlen mellém feküdt. A karunk összeért, amitől kicsit megborzongtam.

-Kíváncsi vagyok milyenek Silviáék - kezdtem bele a mondandómba - nekem szimpatikusnak tűnnek.

-Én kicsit izgulok - vallotta be Nat kiskutyaszemekkel - a meccs miatt.

-Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog - tettem a mellkasára a kezem, aztán cirógatni kezdtem az arcát - a fiúk szeretik a focit.

Elmosolyodott, majd a csuklómat megfogva elemelte a kezem az arcától és megcsókolt.

+TimeJuuump+

-Hű, mennyi ember - csodálkoztam. Igazából nem nagyon voltam hasonló eseményen. Mivel nem voltak barátaim, sosem mentem sehova sem, és igyekeztem kerülni az ilyesmi emberektől nyüzsgő helyeket.

Elfoglaltuk a helyeinket. Silvia és én sajnos egész messze kerültünk a fiúktól, de Marco olyan lelkes volt, szegény Natanielt magával rángatta.

-Egyébként utálom ezeket a meccseket - mosolyodott rám Silvia - csak azért nézem, mert Marco imádja - sóhajtott - néha áldozatokat kell hozni... Örülök, hogy most nem nekem kell végignéznem vele. Itt az ideje lelépni - fogta meg a csuklómat, és kivezetett.

-De attól még szereti - kérdeztem, mert az előbbi közlésétől elbizonytalanodtam.

-Mindennél jobban - vigyorodott el - csak vannak olyan dolgok, amiket nem szeretünk a másikban, de mást pedig igen. Abból mindig több van, ezért a másik sokkal kisebbnek néz ki, szinte már el is felejtjük. A szerelmesek tökéletesnek látják egymást, ahogy mi is Marcoval, csak mindkettőnknek van egy mániája, amiből nem engedünk a másiknak.

-Kicsit összezavarodtam, de valamennyire felfogtam - bólintottam.

Séta közben elértünk egy terembe. Sok dolog volt benne, nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan milyen szoba is ez.

-Lehetne egy kérdésem?

-Persze - mosolyodtam el.

-Imádok fodrászkodni, a maga haja pedig olyan gyönyörű - lelkesedett fel - esetleg még szebbé tehetném?

-Csak nyugodtan!

Leültem a székre, amit mutatott, majd átengedtem magam neki. Behunytam a szememet, közben éreztem, hogy fésülgeti a hajamat, meg dolgokat fúj rá. Amikor újra kinyitottam már kontyba volt az egész, össze-vissza fonatokkal, és egy-egy kilógó tinccsel. Az összhatás gyönyörű volt.

-Ez én vagyok? - csodálkoztam.

-Tetszik? - várta Silvia lélegzetvisszafojtva a válaszomat.

-Ez egy kérdés volt? - néztem rá csodálkozva - imádom!

-Akkor jó - sóhajtott megkönnyebbülve, majd sietősen megölelt - A fiúk biztosan megérkeztek már, nem szeretném rabolni a maga idejét. Örülök, hogy megismerhettem. Jó éjszakát önöknek!

Pukedliztam, és felsétáltam a szobámba. Fent Nataniel feküdt, enyhén sokkos állapotban. A látványtól felkuncogtam, mire felém kapta a fejét.

-Mi olyan vicces? - vigyorodott el, de amint meglátott, mosolya lehervad az arcáról, amit csodálkozó arckifejezés váltott - Hű! - nyögte ki.

-Juj, tényleg - kaptam a fejemhez - bocsi, hogy ott hagytalak - indultam meg az ágyba, majd ráültem, neki háttal - azért annyira nem volt szörnyű, ugye?

Választ nem kaptam, csak két, a derekamra fonódó kezet.

-Ne csináld ezt velem - suttogta Nat gondterhelten.

-Mit? - kérdeztem magasabb hangon, amikor egy csókot nyomott a nyakamra.

-Megőrjítesz - búgta, mire elmosolyodtam.

Megfordultam, és megcsókoltam, miközben eldőltünk az ágyon.

-Azt hiszem aludnunk kéne - lihegett.

-Ünneprontó - durcizotam be, mire befeküdt mellém, és átkarolt.

-Holnap Rómába megyünk, nem? - kérdezte szinte félálomba.

-Oda - bújtam hozzá.

Eltudnátok képzelni ennek a történetnek más nevet? Ha igen ,akkor esetleg mit?

2017. 01. 28.