Bevezettek egy fekete nagyon hosszú limuzinba, én pedig felhúztam a lábaimat és próbáltam nem sírni. Úgy éreztem magam, mint kiskutya, aki hirtelen az utcán találja magát, de én nemsokára egy puccos kastélyban fogom... Oké, nem volt jó példa.

-Na gyerünk már -pattant be egy velem egyidős fiú, aki elég jól nézett ki, habár tetőtől-talpig ki volt öltözve - minden lány álma, hogy hercegnővé váljon és gyönyörű ruhákat hordjon tökéletes hajjal! - simizte meg a hátamat, ami jól esett.

-Csakhogy én maradnék a gatyánál és kócos hajnál, miközben maradnék stréber... Semmi bajom sem volt az eddigi életemmel, még meg is vagyok vele elégedve - biggyesztettem le szomorúan az ajkaimat.

-Egyébként mi a neve, hercegnő? - mosolygott rám.

-Jaj, kérlek ne magázz, egykorúak vagyunk és légy szíves ne hívj hercegnőnek, legalább akkor ne, amikor nincs itt senki. Egyébként Sarah vagyok örvendek. - nyújtottam felé a kezem, hogy megrázza, de helyette megcsókolta azt.

-Ha még egyszer ilyen udvarias dolgot mersz csinálni...

-Jó-jó, akkor nincs kézcsók, értettem - tisztelgett, mire én gyengéden tarkón vágtam.

-Kérlek, ne fárassz - forgattam meg a szemeimet, de végül elmosolyodtam - Mi a neved?

-Dorian - nevetett.

-Azt hiszem jobban érzem magam, Dorian.

-Ennek örülök, Sarah hercegnő.

-Mondtam már, hogy...

-Rendben mehetünk - szólalt meg az a 40 év körüli férfi, aki dunsztom sincs hogy került ide...

+TimeJuuump+

-Kicsim! - ugrott a nyakamba egy gyönyörű kék gyémántokkal borított koronát viselő hölgy, aki azt hiszem az anyukám lehetett. Hát, mit ne mondjak, az egész szituáció szokatlan volt számomra.

-Anya? - kérdeztem. Furcsa, hogy van anyám. Egyáltalán nem vagyok meghatódva, már hozzá szoktam, hogy anya kimaradt az életemből.

-Úristen - kezdett el ugrálni - felismertél - mosolygott. Arra számítottam, hogy ez egy elérzékenyült pillanat lesz, legalább is. Akkor miért nem borul rám sírva?

-Nem hinném, hogy sok ember hívna kicsimnek - néztem rá szórakozott képpel.

-Azt hiszem biztosan a maga lánya - mosolyodott el Dorian, miközben anyára nézett.

-Akkor hívhatlak úgy, hogy anya? - pislogtam értetlenül.

-Természetesen. Időközben mindent elmesélek a családról, de már csak két napod van felkészülni a bálra, amit neked tartanak.

-Mert megérkeztem? Az én tiszteletemre, vagy mi? - nevettem fel kínosan.

-Pontosan - ölelt meg. Várj... én vicceltem!

-Amanda királyné, kérem jöjjön, hogy segítsem felkészülni a tárgyalására - hallottam egy ismeretlen hangot.

-Megyek már, Istenem - ordibált, nem annyira nézett ki úgy, mint egy királynő -, azért ennyire nem szokott velem foglalkozni, csak jó példát akar neked mutatni - súgta oda nekem, mire kuncogni kezdtem.