Addig futottam, amíg már csak halványan láttam a palota fényeit. A ruhám miatt nem omolhattam a földre, nem mászhattam a fára és még csak neki sem dőlhettem. Megálltam egy helyben és a kezeimmel takartam el az arcom. Bömböltem. Úgy éreztem megszakad a szívem, de nem tudtam ellene mit tenni. Ha Nataniel ezt mondja, akkor csak magamra haragítanám, ha esetleg ellenkeznék. Hirtelen abbahagytam a sírást és belemerültem a gondolataimba. Gondolom Nataniel erről akart velem beszélni. És én még azt hittem, hogy valami jó hír...

Valamiféle neszre kaptam fel a fejem. Megijedtem, de nem futhattam el. Hirtelen -nagy szomorúságomban- nem is nagyon érdekelt volna, hogy ha esetleg valami rossz történne velem.

-Hé - hallottam egy hangot, de nem tudtam ismert személyhez kötni, sőt azt sem tudtam, hogy fiúhoz, vagy esetleg lányhoz tartozik-e.

Körbekémleltem, de nem találtam senkit. Hirtelen valaki leugrott a fáról, mire én hátrahőköltem és majdnem el is estem volna, ha az az illető nem fog meg a derekamnál. Szürke szempárját láttam csak a hold fényénél, és fekete haját, ami itt-ott a szemébe lógott. Egyértelműen fiú. Még egy darabig néztük egymást, amíg meg nem köszörülte a torkát és le nem tett.

-Miért sírsz? - tette fel a kérdést.

-Először is - hátráltam egy lépést ijedten - mit akarsz tőlem?

-Az égvilágon semmit - emelte fel védekezésképpen a kezeit

Sóhajtottam. Elhatároztam, hogy hiszek neki.

-Hát... - kezdtem - kicsit komplikált dolog. Nem is tudom honnan kezdhetném.

-Akkor kezd az elejétől - vette le a hatalmas fekete kabátját, amit miután leterített a földre megpaskolta a mellette lévő helyet, célozva, hogy foglaljak helyet mellette. Lecsücsültem mellé, és egy fél perc csend után belekezdtem a mondókámba. Végig hallgatott, egy szót sem szólt az alatt a húsz perc alatt.

-Szóval - kezdte - miután beszélt azzal a Dorannal...

-Doriannal - javítottam ki.

-Lényegtelen... tehát, amikor beszélt a sráccal, akkor lett ilyen?

-Azt hiszem - bólogattam - szerinted ő mondott valamit neki?

-Hmm - gondolkodott - szerintem nem lenne kizárt.

-Izé... - kezdtem zavartan, de eszembe jutott, hogy ez a szó nekem gyakorlatilag tiltott - vagyis... Miért állsz velem szóba?

-Viccelsz? - háborodott fel - szörnyű férfi lennék, ha nem törődnék egy síró lánnyal.

-Köszönöm - suttogtam - egyébként mi a neved?

-Damon - mosolygott.

-Én pedig Sarah.

-Örvendek - nyújtott kezet.

Megfogtam a felém nyújtott kezét, majd megráztam. Hirtelen kiindulásból magára rántott, majd átölelt.

-Félre ne értsd - mondta - csak vigasztalni szerettelek volna.

Visszaöleltem.

-Habár - vakarta nevetve a tarkóját - a mosolyodat látva lehet, hogy elkéstem vele.

Ebben a pillanatban hallottam meg az éjfélt jelző harangot, ami azt jelentette, hogy már csak 1 óra van hátra az esküvői rendezvényből.

-Te jó ég - toltam el magamtól hirtelen - nekem vissza kell mennem.

-Ja...oké, nyugodtan - szontyolodott el.

Segített felállni, és visszavette a kabátját, amíg én leporoltam a ruhámat.

-Köszönök mindent - pukedliztem.

Elnevette magát.

-Szóval a hercegnők tényleg csinálnak ilyesmiket - utalt a mozdulatomra.

-Muszáj - nyújtottam rá a nyelvemet.

-Még találkozunk - tárta szét a kezét, mire sietősen megöleltem, és már sétáltam is vissza.

Boldog voltam, hogy találtam egy újabb barátot. Viszont, amikor kiértem az erdőből megláttam Natanielt, amint az anyjával beszélgetett. A tekintetünk találkozott. Mintha lassított felvétel lett volna, úgy néztünk egymás szemébe, egészen addig, amíg meg nem szakította a szemkontaktust. Franc! Egyenesen a szobámba mentem, ami üresen állt, és nem érdekelt, hogy ez a saját esküvőm, Natra gondolva álomba sírtam magam.

Reggel a lányok, ahogy meglátták a vörös szemeimet, és megtapasztalták az elkenődött hangulatomat, csak rám adtak egy ruhát én pedig mentem a boldog családi reggelizésre az elme zavarodott férjemmel, akivel természetesen tökéletes a kapcsolatunk.

Amint megláttam összeszorult a szívem, és nem tudtam semmit sem csinálni, hogy esetleg enyhítsek rajta. Az egészben az volt a "vicces", hogy amikor meglátta a kisírt szemeit, a földet kezdte el pásztázni, és legközelebb csak akkor nézett rám, amikor együtt nyúltunk a kenyérhez, és összeért a kezünk. Mivel csak egymást néztük, ami nekem hihetetlenül fájt, úgy döntöttem, hogy akkor ma reggel nem eszem kenyeret, és elvettem onnan a kezem.

A közös lovaglásunkról késett 20 percet, így csak 10 percig lovagoltunk. Az is kínos csendbe telt, és hiába kezdtem bele a mondatomba, szúrósan hátrapillantott.Egész végig került engem, és mindig amikor esetleg kettesben lettünk, hozzám sem szólt. Úgy döntöttem feladom, de a szerelmem túl erős volt, és nem lehetett csak úgy eldobni.

+TimeJuuump+

-Nataniel, megtenné, hogy legközelebb nem késik? - szidta a lovagló oktatónk, mire ő csak bólintott, és elindult, én mentem utána.Túl gyorsnak minősült, ezért kapkodnom kellett a lábaimat. A lépcső közepén felnéztem rá, és felkészültem arra, hogy lesz ami lesz, de 5 nap után végre kiadom magamból a dolgokat.

-Miért?... - szóltam utána, mire megállt, de nem fordult felém - Miért kerülsz? Mit tettem én,hogy kerülnöd kelljen? Mit mondott neked Dorian? Miért nem foglalkozol velem? Miért vagy ilyen rideg hozzám?Semmit sem csináltam - csuklott el a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, de aztán felemeltem a hangom - Nataniel Brooks! - kiáltottam fel, mire kicsit összerezzent - Áruld el, mi a fészkes fenéért kínzol engem?! Miért nem nézel ilyenkor a szemembe!? Miért ugrik ki a szívem a helyéről, amikor akár csak rám nézel, vagy ha megölelsz!? Miért érzem magam magányosnak, amikor eddig egyedül éltem le az életemet!? - zokogtam - Szeretlek téged, az Isten áldjon meg!

Csönd lett. Nataniel megfordult, és határozottan megindult felém, mire én meglendítettem a kezemet.....