Ez az első ,hogy egy történetemben eljutottam a 10. részig. Ez már jelent valamit :3

Reggel kipattantak a szemeim és tekintetem a mellettem szuszogó Natanielre vándorolt. Nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy akkor sem nyúlna hozzám, ha fizetnének érte. Ez kicsit elcsüggesztett. A tükörben nagyjából elrendeztem a hajamat, majd ránéztem. Írtam neki egy kisebb levelet, amit az íróasztalára helyeztem.

"Nataniel!

Köszönöm a segítségedet, most már rendben vagyok. Köszönöm, hogy még azt is megengedted, hogy az ágyadban aludjak. Elég nehéz lehetett rávenned magad erre. Megértem, ha most haragszol is rám.

Sarah"

Ezek után pedig a szobámba vettem az irányt, ami meglepő módon emellett volt. Benyitottam, de rögtön a három lány aggódó tekintetét véltem felfedezni.

-Mi történt? Hol voltál? Már mindenhol kerestünk!- kezdte Donna.

-Kivéve... Nataniel szobájában - tette hozzá Nicol egy perverz mosoly kíséretében- Szóval mesélj, csak mit csináltatok?

-Aludtunk - vágtam rá.

-Oké, 13 éves vagyok, de ezt még én sem veszem be - nézett rám Anna. Az eddigi cukiságának befellegzett, helyette most kicsit szúrósan nézett rám. Egy kicsit megilletődtem.

Egy hatalmasat sóhajtottam.

-Azt láttátok, hogy mi volt a liftben..

-Mi? Honnan tudtad? - lepődött meg Nicole.

-Láttam a kamerát.

-Nagyon aranyosak voltatok - ölelt meg Anna.

-Köszi - simogattam meg a buksiját - Nos igen, aztán felvitt a szobájába és úgy aludtunk el, hogy átölelt -vigyorogtam, mint a vadalma.

-Ugye nem...? - szörnyülködött Donna, mire lehajtottam a fejem.

-De... ahj Istenem, olyan rossz ezt kimondanom. Beleszerettem...

-Micsoda? Ilyen gyorsan - csodálkozott el Nicol.

-Vagy is csak tetszik.

-Hát persze - legyintett Donna - Első szabály - tartotta fel a mutatóujjàt, majd monológba kezdett - Viselkedj természetesen!

-Ne mutasd ki az érzéseid! - vágott közbe Nicol.

-Leplezd az izgatottságodat, ne fedezze fel, hogy boldog vagy, mert akkor megsejtheti!

-Ne bámuld őt folyamatosan, de azért néha nézz rá!

-Oké elég már! - emeltem meg a hangom - megpróbálom, de ez azért nagyon nehéz.

+TimeJuuump+

Miután a lányok segítettek felvenni a lovaglóruhámat nagyon alaposan kisminkeltek, de annyira, hogy nem éreztem az arcomat. Miközben elmentek, a "térképem" helyére tettem egy vattapamacsot meg sminklemosót, majd ajtót nyitottam Doriannak.

-Hű - nézett oldalra, majd újra rám - fogadjunk, hogy a lányok csinálták!

-Elmegyek a mosdóig, segítesz? Nem akarom, hogy bárki meglásson.

-Ő...Csináljuk! Akkor gyere a hátamra.

Az akciónk elkezdődött.

Miközben az egyik kezemmel az arcomat takartam, a másikkal Dorianba kapaszkodtam. Lehet, hogy ez valami komoly szuperkém szerű dolognak indult, de a végén hatalmas röhögcselés lett a végén belőle. Dorian végigszáguldott velem a folyosókon, miközben én csak nevettem. Az sem tántorított el, amikor Nataniel mögött mentünk el, bár az ő arca kicsit eltorzult amikor meglátott. Buta smink. Miután a lánymosdóhoz értünk, gyorsan leugrottam Dorian hátáról. Spuri be, smink le, mosoly az arcra, majd az ajtó kinyitása.

-Sokkal jobb - biccentett mosolyogva - az akció sikerült, esetleg nem szeretnél még utazni egy picit?

-Először is - mondtam és lepacsiztam vele - oké, így jobb. És igen, szeretnék.

Így hát felugrottam a hátára.

+TimeJuuump+

Miután egy negyvenöt percet szerencsétlenkedtem a lovaglóórán - ami egyszerűen nem megy nekem - megint Nataniel mögé ültettek és jöhetett a szokásos félórás lovaglásunk.

Miután sikerült eltávolodnunk az emberektől Nataniel váratlan módon megszólalt.

-Sikerült lemosni azt a borzalmat az arcodról? - vette elő a legbunkóbb hangnemét. Azt hiszem utoljára akkor hallottam így beszélni, amikor először találkoztunk.

-Igen.

-Egyébként meg hogy lehetsz ilyen idióta, hogy még mindig nem tudsz rendesen lovagolni?

Ez azért fájt. Valami nem stimmel vele. Egyszerűen túl bunkó...

-Nem mindent tudok megcsinálni - mondtam szinte suttogva.

-Akkora egy szerencsétlen vagy. És te leszel a feleségem...

-Mi van veled? - rivalltam rá.

-Semmi.

-Most miért vagy ilyen velem? Tegnap annyira kedves voltál...

-Neked soha nem fogom elmondani.

-Mondd el!

-Sarah, fejezd be - mondta, a hangja pedig kicsit fenyegetőnek hangzott.

-Mondd! El! - tagoltam.

Nataniel meg állt a lóval.

-Szállj le - jelentette ki, ugyan azzal az utálatos tekintettel.

-Megőrültél?

-Azt mondtam szállj le! Elegem van belőled! - ordított, amitől annyira megijedtem, hogy egy sóhajtás után leszálltam.

Nataniel szó nélkül megfordult és... és ott hagyott. Sötétedés előtt pár perccel. Egy hatalmas erdő közepén. Rögtön a térképemért nyúltam, de az nem volt ott. Abban a pillanatban kezdtem bepánikolni. Aztán eszembe jutott, hogy ma reggel kivettem. Egy nagyot sóhajtottam. Aztán még egyet.

Ez után tört rám a sírás. Befogtam a számat, miközben a földre rogytam. A könnyeim pedig patakokban kezdtek folyni. Király...

+TimeJuuump+

20 perc múlva nagyjából abba hagytam a sírást és úgy döntöttem felmászom egy fára. Próba cseresznye. Ha...ha...

Miután nagyon nehezen felküzdöttem magamat a fára éreztem, hogy a sírástól elfáradtam. A hangulatom semleges volt. Inkább éreztem most egy nagy űrt, mint szomorúságot. Lehet, hogy most csesztem el a dolgokat. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire kifaggatnom Natanielt. Lehet, hogy gyenge vagyok és nem tudok szembeszállni ezzel az egész hercegnősdivel. Lehet, hogy... most itt fogok meghalni...