Mivel Felixnek időben haza kellett mennie, mert valami flancos programja volt az egész családnak, ezért Jisung újra kettesben maradt az idősebbel. Minho unottan nézi a tévét, fél percenként nyöszörögve, ugyanis a fájdalomcsillapító kezd kimenni a lábából.

- Beszélgessünk - fordul hirtelen a szőke felé, Jisung pedig összerezzen a hirtelen beszédtől, ugyanis ő az elmúlt percekben teljesen elmerült a mangájának világában.

- Mégis miről? - néz rá az idősebbre félve, ugyanis ettől tartott a legjobban; beszélgetnie kellene vele.

- Any-Ahn doktornő azt mondta, hogy ezzel a céllal kellett beköltöznöm hozzád, mert "biztosan jót tenne mind a kettőnknek a társaság" - emeli fel kezeit, és szórakozottan megforgatva a szemeit mutat idézőjelet a levegőbe, hangja pedig iróniától csöpög. - Szóval, beszélgessünk. Miért vagy itt? Tekintve, hogy nincsenek külső sebeid, nem baleset ért, legalábbis kívülről biztosan nem.

Jisung csak pislogva hallgatja a fiút, ugyanis nem elég, hogy újra elkezd beszélni, rá kellett döbbennie, hogy ezek szerint az idősebb jó megfigyelő is - bár, ezeket az infókat maximum a vak nem látja.

- Nem hiszem, hogy már ennyire ismernénk egymást, hogy megosszam veled, éppen miért ülök a kórházban - ráncolja össze a szőke a szemöldökét, mire Minho elvigyorodik.

- Nem, az tény és való, de ismerkedni is el kell kezdeni valahol.

Beszélgetésüket egy halk kopogás zavarja meg, és az ajtó takarása mögül elő is lép Ahn doktornő. Jisung hálás tekintettel néz a nőre, hogy végre egy olyan ember, akivel szívesen kommunikál.

- Jisung, ma velem van egy randid két szobával arrébb - mosolyog rá, mire a fiú lassan kikászálódik az ágyból, és az orvos után csoszog. - Minho, hozzád pár perc, és megérkezik Choi doktor, úgyhogy nem leszel sokáig egyedül.

Minho a szemét forgatva bólint, majd inkább a telefonjának szenteli a figyelmét, hogy addig is elüsse az időt, amíg az orvosa nem érkezik meg.