Draco Malfoy lomhán nyújtotta ki a karját, csukott szemmel, hogy magához tudja húzni Hermione-t. Két napja ezt csinálta reggelente, hogy még mielőtt teljesen felébredt volna, megbizonyosodjon arról, hogy Hermione még mellette van.

Voltaképpen, két napja nem igen aludtak. Több okból kifolyólag sem. Draco a nyilvánvaló, újraegyesülős okokon kívül, azért sem tudta lehunyni a szemét, mert pontosan attól félt, amiért kinyújtotta a karját. De a sok inger és végelgyengülés kiütötte a második nap után.

Amikor az ujjai csak a meleg lepedőt érték, felpattantak a szemei.

- Hermione! - támaszkodott fel ezredmásodpercek alatt Draco a könyökére, és halálra rémülten kisiklott a száján a lány neve.

Ebben a percben nyílt ki a fürdőszoba ajtaja, beáramlott a hálóba a párafelhő, ami körbeölelte Hermione Grangert. A lány mindössze fehérneműt és Draco egyik ingjét viselte, csak egy gombot gombolt be legalul, és éppen felkontyozott haját bontotta szét, és beletúrva próbálta normális formába önteni a loboncát.

- Jó reggelt! - mosolyodott el Hermione lágyan, amikor meglátta, hogy Draco ébren van. A fiú megkönnyebülten hanyatlott vissza a párnák közé, nagyot sóhajtva. - Mi bajod van?

- Volt egy instant szívrohamom, amit az elmúlt tíz másodpercben lábon kihordtam, mert megijedtem, hogy elmentél - foglalta össze a helyzetet Draco. Hermione vigyora még szélesebb lett, majd meglendült és bezuhant Draco mellé az ágyba, az egyik lábát kecsesen Draco dereka köre csavarva.

- Akkor abbahagyhatod az aggódást -egy olyan mosolyt vetett a fiúra Hermione, amilyet csak nagyon ritkán szokott, és sosem volt tudatában annak, hogy mennyire kívánatos. - Mi ez az arc?

- Milyen arc? - kérdezett vissza Draco, amikor Hermione a finom ujjait az állára simította.

- Ez az arc - mutogatott a lány a szőke vigyorára, csillogó szemére és lenyugodott arcára.

- Csak boldog vagyok - forgatta meg a szemét Draco egy tocsogósra olvadt félmosollyal.

- Ó, akkor ez volt ilyen furcsa benned! - nevetett fel Hermione, mire Draco megragadta a combját, és magára rántotta, az ölébe, mire a lány felvisított, és a haját elsimítva hajolt le a fiú szájához.

- Ideje lesz megszoknod, drágám! Mert izgatottan várom a nagyon hosszú és teljes életünket együtt - Draco az egyik kezével Hermione tarkóját karolta át, a másikkal pedig az ingje egyetlen gombját gombolta ki.

- Emlékszel... Hogy hányszor mondtad azt, hogy túl jó vagyok neked, hogy... Ez az egész... Csak túl sok fájdalomba fog torkollni. Hát... Csak annyit tudok mondani, hogy... Nem túl jó vagyok neked, hanem tökéletes - ekkor Hermione végre lehajolt, hogy megcsókolja Draco-t.

- Mikor lettél te ilyen magabiztos?

- Tőled tanultam - válaszolta Hermione büszkén.

- Jól áll - simogatta meg szeretetteljesen a lány hátát a szőke.

- Köszönöm. Ahogyan neked is a boldogság - hajolt le Hermione ismét, kicsit fészkelődve Draco hasán ülve. - Végre úgy érzem, hogy mindent visszafizettünk az univerzumnak, és az összes teher lelőkődött végre a vállamról, és nem kell azon aggódnom, hogy mikor kell újra olyan áldozatot hoznunk, hogy az tönkretegye az életünket.

- Igen, ez határozottan üdítő változás - bólogatott Draco helyeslően.

Egy hirtelen mozdulattal felült, Hermione-t is ezzel egyenes helyzetbe hozva, majd a lányt a tarkójánál fogva magához húzta, hevesen megcsókolta, Hermione a levegőt kapkodva csókolt vissza, engedve, hogy Draco nyelve bebarangolja a száját. Majd a szőke lerántotta a boszorkányról az inget, a szoba másik felébe hajította, mindezt a csók megszakítása nélkül.

Átkarolta az egyik karjával Hermione derekát, és a hátára dobta a lányt, hogy aztán felé tudjon hajolni, és beletemesse az arcát a nyakhajlátába. Hermione combjai összeugrottak, lábaival jobban magához szorított Draco-t, és még a szeme is fennakadt, amikor megérezte, hogy a szőke a nyakát kezdi el szívni.

- Olyan illatod van, mint nekem - lehelte bele a mondatot a lány bőrébe Draco, amikor megérezte az ismerős tusfürdő illatát. - Nagyon tetszik. Mint ahogyan az ingem rajtad.

- Érthető okokból, neked nincs a levendulás tusfürdőmből - nyögte ki Hermione, miközben a körmei félig belemélyedtek Draco hátába. - A birtoklási mániád már megint kezd megmutatkozni!

- Ezt könnyen orvosolhatjuk - hümmögött bele a lány vállába a fiú, majd felemelte a fejét, hogy bele tudjon nézni a csokoládébarna szemekbe. - Költözz hozzám!

- Mi? - szakadt ki a mámorból egy pillanat alatt Hermione, meglepődve.

- Úgyis ez volt az eredeti terv. Hamarosan rendes gyógyító leszel, én meg parancsnok-helyettes vagyok. Mindketten felnőttek vagyunk, képesek vagyunk felelősségteljes döntést hozni, és amúgyis... Közösen képzeljük el a jövőnket - támaszkodott meg a könyökén Draco, Hermione feje mellett. - Még ha ez az idegbeteg macskádat is magába foglalja.

- Egy egészséges párkapcsolat tele van kompromisszumokkal - nevetett fel Hermione, végigfuttatva a kezét Draco haján. - Az egoista birtoklási mániád a macskámért cserébe. Ha tényleg komolyan gondolod. És nem! Nem Avada-zhatod le vagy Parkinson mérgezheted meg az első adandó alkalommal!

- Tiszta állatbarát lettem, mióta nem láttál - bizonygatta Draco, egy lusta vigyorral, mire Hermione elnevette magát, tudva, hogy amit a fiú mond, nem teljesen igaz.

Draco azzal a kezével, amivel támaszkodott, végigsimított Hermione arcán, mielőtt folytatta volna a mondatát.

- Mindent visszafizettünk az univerzumnak. Az egyensúly visszaállt, és túléltük. Áldozatokat hoztunk, és végigharcoltuk az előző három hónapot. Csak egy icipici kompromisszum csak az, hogy egy veledvaló életért cserébe el kell fogadnom a macskádat is. Megígértem neked, hogy ha változnunk kell, hát együtt változunk. Meg kívánom tartani ezt az ígéretemet, és az összes többit is - magyarázta Draco, Hermione pedig elgyengült arccal nézte őt. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egyszer feleségül foglak venni?

- Igen - válaszolt a lány bizonytalanul, a keze alig érezhetően elkezdett remegni Draco hátán. - De ez most nem az, ugye?

- Nem, azt sokkal jobban meg kell majd terveznem - rázta meg a fejét Draco, egy bizakodó mosollyal. - Csak azért mondom, hogy tudd... Ennyire komolyan gondolom! Azóta ilyen komolyan gondolom, amióta megismertelek. Tudom, tudom, hogy még csak huszonegy évesek vagyunk, és egyfolytában gyorsan haladunk, de nem érdekel, mert tudom, hogy... A hátralévő életemben nem akarok azon aggódni, hogy nem leszel mellettem, amikor felébredek. Minden egyes reggel magamhoz akarlak húzni, veled akarok kávézni, és veled akarok elindulni dolgozni, hogy mindketten életeket mentsünk. Aztán este... Minden este el akarom mondani neked, hogy szeretlek, hogy csodás vagy és, hogy büszke vagyok rád. És a te arcodat akarom utoljára látni a nap végén és...

- Hé! - tette rá finoman Draco szájára Hermione két ujját, hogy félbeszakítja a fiút. - Tudom. És én ugyanezt akarom. Le sem lehetne tagadni, hogy ezt akarom. Nem kell többé bizonygatnunk egymásnak vagy a világnak, hogy mit mennyire akarunk és mennyire gondolunk komolyan. Akarom ezt az életet. Veled. Sosem voltam még semmiben ennyire biztos.

Draco felemelte az összekulcsolt ujjaikat a fejük fölé, majd lehajolt Hermione-hez, hogy megcsókolja, amit a lány elgyengülten engedett is neki. Ahogyan szépen lassan azt is, hogy végigcsókolja a nyakát - egy szép kis lila foltot is hagyva a bőrén -, kulccsontját, a melleit, a hasát.

- Tudod... - lehelte ki magából Hermione, amikor a szőke már a belső combjánál tartott. - Engednem kellett volna, hogy szexszel engesztelj ki! Akkor már sokkal hamarabb túl lettünk volna az egész balhén.

Draco csak nevetni tudott.
______________

- Két kihagyott nap igazán járt nekem, miután szétgüriztem magam a Mungóban - erősítgette magát Hermione, miközben a nadrágját próbálta magára ráncigálni a tükör előtt. Draco, szintén munkába készülődve, megállt mögötte, eltökélt szándékkal, hogy elterelje a figyelmét, így eltűrte a lány haját az útból, hogy hátulról meg tudja csókolni a nyakát.

- Lehetne abból a kettőből három is - hümmögött Draco, elégedetten konstatálva, hogy megtalálta Hermione érzékeny pontját a nyakhajlatában. A lány ezt azzal érzékeltette, hogy a feje hátracsuklott a szőke mellkasára, és felnyögött.

- Tudom, hogy tökéletesen tudod elterelni a figyelmemet, de... - szakította el magát Hermione Draco-tól. - Mindkettőnknek dolgoznunk kell.

- Csak magadat kínzod. Meg persze engem - tiltakozott Draco.

- Ígyis-úgyis meg vagyok jelölve - rántotta lejjebb a blúza nyakát Hermione , hogy a szőke lássa a szívásnyomot a nyakát, amit finoman szólva, a vak is látott.

- Így legalább mindenki tudja, hogy az enyém vagy - jött a riposzt, mire Hermione szkeptikusan felvonta a szemöldökét.

- Tegyünk tisztába két dolgot! - mutatta fel két ujját a boszorkány, az egyik karjával átölelve Draco nyakát. - Az első, hogy... Én erős, független nő vagyok. A második pedig... Kétlem hogy van még olyan ember a világon, aki ezt még nem tudja.

Draco csak megforgatta a szemét, ki nem mondva, hogy igazat ad a lánynak, amikor az pontosan így volt. Hermione pedig csak a fiú ajkához hajolt, hogy egy gyors csókot adjon neki.

- Mit kérsz ebédre? - kérdezte Draco, miközben Hermione gondosan tekerte a nyaka köré a sálját, miközben a pálcájával rendezte normális stílusba a haját.

- Hozol nekem ebédet? - nézett a szőkére elgyengülve Hermione. - Te vagy a legjobb!

- Tudom - biccentett egyszerűen Draco.

- Akkor... Találkozunk ebédidőben! - húzta magára a csizmáját Hermione, majd magára kanyarította a talárját. - Szeretlek!

- Szeretlek! - kiáltott Draco Hermione után, mielőtt a lány után becsapódott volna a bejárati ajtó.

Hermione fülig érő mosollyal sétált végig az utcán, hogy keressen egy nyugodt sikátort a hopponáláshoz, ami nem nyüzsgött varázslóktól.

Bekanyaradott egy kis utcába, ahonnan szokott általában hopponálni. Viszont még mielőtt körülnézhetett volna, valaki közelről egy Stuporral támadt rá.

Hermione Granger pedig az idegen veszélyes kezei közé omlott, félájultan. Majd dehopponáltak vele, egy számára ismeretlen helyre. Még arra sem maradt elég ideje, hogy kiabáljon.

________________

Draco Malfoy mosolyogva sétált végig a Szent Mungó Varázslóispotály folyosóin, hogy elérjen Granger irodájáig. Kezében itt himbálódzott a beígért ebéd.

Éles kanyarral érkezett Hermione irodájába. Ami üresen állt. Nem látott se ledobott kabátot, se szétsöpört aktákat, se félig kinyitott könyveket. Mindenhol makulátlan tisztaság uralkodott. Mintha... Mintha két napja senki nem nyúlt volna hozzá senki semmihez.

Draco, megpróbálva legyűrni magában a rossz előérzetet, átment Pansy irodájába, a szomszédba, hogy kérdőre vonja a lányt.

- Nem láttad Granger-t? - kérdezte a szőke hadarva. Pansy Parkinson a szemöldökét összevonva nézett fel.

- Szia, neked is! - kezdett bele, de rögtön felpattant, amikor Draco arcán nem volt nyoma humornak. - Neked kellett volna látnod. Én két napja nem láttam, amióta téged útbaigazítottalak. Nem jöttetek újra össze?

- De, dehogynem! Pont ezért nem értem! - Draco-ban egyre inkább kezdett felmenni a pumpa, megnyomogatta a halántékát, hogy emlékeztesse magát, maradjon higgadt. - Ma reggel váltunk el, azzal, hogy találkozunk ebédszünetben, és hozok neki kaját. De az irodája teljesen üres, te pedig azt mondod, nem láttad.

- Mert nem is láttam - tette hozzá Pansy, rátámaszkodva az asztalára.

- Nagyon rossz előérzetem van - így is volt. Draco szíve elkezdett szabálytalan ütemben verni, a keze remegett, és legszívesebben arra vágyott, hogy valakire szórhasson egy jó kis átkot, miközben ezernyi szörnyebbnél szörnyebb kép futott végig lelki szemei előtt, amitől még inkább rosszul lett.

- Ne legyen! Még nem tudunk semmit! - próbálta nyugtatni a fiút Pansy, de hiába, a lány is ideges volt.

- Csak... Valami azt súgja, hogy valami rossz történt. Csak... Érzem. És a legrosszabb érzés, amit valaha is átéltem - Draco próbálta ezt lerázni magáról, hogy teljes mértékben a feladatra tudjon koncentrálni. A feladatra, hogy megtalálja Hermione-t. Az volt a legfontosabb.

Merlin engem úgy segéljen, tönkreteszek mindenkit, ha akár egy hajszála is meggörbül! - esküdözött magában Draco.

- Küldjünk patrónust Ginny-nek, Blaise-nek, Laurel-nek, George-nak, hogy nem találkoztak-e vele reggel óta! És, hogy találkozzunk az Aurorparancsnokságon! - Draco másodpercek alatt átváltott auror üzemmódba. Tudta, hogy szüksége lesz arra az énjére, ha nem akarja hogy az érzelmei uralkodjanak felette. A fejével kellett gondolkodnia. Csak a feladatra kellett fókuszálnia.

Pansy bólintott, és reszkető kézzel vette elő a pálcáját. A következő perceket azzal töltötték, hogy elküldték a patrónusukat a belső körnek.

Mire Draco és Pansy az Aurorparancsnokságra értek, Blaise már ott tobzódott Draco irodájának ajtaja előtt, a körmét rágva. Még szerencse, hogy az ő irodája ugyanazon az emeleten volt, mint a Parancsnokság.

- Mi a franc, Drake? - tárta szét a karjait Blaise, amint meglátta, hogy a kettő felé közeledik.

- Várjunk meg mindenkit Potter irodájában, és utána elmondok mindent! - biccentett Draco.

Harry-nek tőmondatokban elmagyarázták, hogy mi történt. Közben pedig folyamatosan érkeztek a többiek.

Draco minden reménye Ginny-ben volt, hogy esetleg Hermione a vörös lányhoz ment és ott is maradt. De... Nem. Ginny is ugyanolyan összezavarodott volt, mint mindenki más.

Miután a Weasley lány után Theo, George és Draco legnagyobb fájdalmára, Ron Weasley is befutott, a Malfoy fiú elmagyarázott mindent, amilyen pontosan csak tudta. Ami nem volt sok.

Annyi viszont biztos volt, hogy Hermione Granger eltűnt. Méghozzá mindenfélé nyom nélkül.

Draco kikapcsolta az agyának azon járatait, amikben az aggodalom futott végig, és megpróbálta minden figyelmét arra fordítani, hogy egy tervet dolgozzon ki. Mert ezt neki kellett megcsinálnia. Neki. A többiek lebénultak, használhatatlanok voltak. Draco-nak, akinek a legnagyobb félnivalója volt, kellett irányítania mindenkit.

- Potter, Weasley! Kell egy lista a volt-Halálfalókról és a sötét varázslókról, mind azokról akiket köröznek, mind azokról akik látszólag átálltak, bázisokkal együtt! - kezdett bele Draco, miután beletúrt a hajába, és megpróbálta kifújni az összes levegőt, amit azóta benttartott, hogy meglátta Hermione üres irodáját. - Blaise, kellenek a perek és az esetleges fenyegetések! Ginny, Theo, szálljatok seprűre, kutassátok át a varázsló-Londont, hátha láttok valami nem-hétköznapit! George, Abszol-út, kellenek azok, akik esetleg látták, hogy Hermione merre ment tőlem! És...

Ekkor minden robbant. Berobbantak az iroda ablakai, millió apró üvegszilánkra hullva szét. Szinte mindannyian felkiáltottak, és a földre hasaltak, hogy a szilánkok ne találják el őket.

Ezzel egyidőben besiklott egy apró, kék fénycsóva, és amint a robaj elhalkult, a volt-Mardekárosok, de legfőképpen Draco és Theo, akik magukon viselték a Sötét Jegyet, a fejüket fogva ordítottak fel, mint a rohamot kaptak volna. A többiek, bár nem kiabáltak, a remegő tagjaik, a sokk és a bénultság miatt, nem bírtak felállni a padlóról.

És mindegyikőjüknek egyszerre szólalt meg a mély, fenyegető, sötét hang a fejükben.

- Árulók! Vérárulók! Szégyent hoztatok Mardekár Malazár nagyszerű nevére! Szégyent a Sötét Nagyúrra! - a hang és maga a helyzet hasonlított arra, amikor Voldemort, a Roxforti csata éjszakáján, megfenyegette Harry-t, hogy adja fel magát. De mind tudták, hogy ez nem Voldemort. Csak egy utánzat, vagy még annál is kevesebb. - Ti, szégyent hoztatok a nevetekre és véretekre, amiket beszennyeztek a mugli söpredékkel és bájologtok a szent Griffendélesekkel, akik csak kihasználnak és kinevetnek titeket! Becsapnak titeket, ti ostobák! Ti árulók, ezt is érdemlitek! Ez a büntetésetek! Az úgynevezett szeretteitek nincsenek biztonságban! És... Nocsak! Talán már észre is vettétek annak az undorító, sárvérű Hermione Granger-nek a hiányát! Tudjátok meg, hogy ő csak a kezdet volt! Megbüntetünk titeket az árulásotokért!

A hang, amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan távozott, üres fájdalmat és tompaságot hagyva maga után. Draco a fejét fogva ült a földön, az alkarján a Jegy elkezdett viszketni. Látta, hogy vele szemben Pansy remegve karolja át magát, az arcán könnyek csillogtak és kétségbeesetten nézett végig mindenkin a szobában. Theo, akármennyire is remegett, odakúszott a barátnőjéhez, hogy magához húzza, pedig ő sem tudott pislogni. Blaise nem volt képes elvenni a kezét a szeme elől, előre-hátra hintázott, hogy lenyugtassa magát. A Griffendélesek vártak, nekik csak a fejük fájt.

- Sietnünk kell! - suttogta maga elé Draco, de a hangja úgy vágta szét a terhes csöndet, mintha kiabált volna. Harry, Ron és Ginny rákapták a fejüket.

- Mit tudunk tenni? - kérdezte Ginny, egy fokkal hangosabb hangon, mint az előbb Draco. A szőke egy percig próbálta összeszedni magát, összerakni gyorsan a darabjait, hogy gondolkodni tudjon. De akármire gondolt, az agytekervényei újra és újra ugyanazt a képet vetítették ki elé, amitől nem tudott szabadulni. Hermione. Hermione teste élettelenül. Hermione, ahogyan az utolsó, gusztustalan Halálfalók kínozzák, bántják és szétrombolják.

Nem engedhette, hogy ez valóra váljon. Az nem lehet. Nem történhet meg.

Ezért emelte fel a fejét. Hogy tehessen azért, hogy ne kelljen ezt látnia. Muszáj volt ezt elfelejtenie, hogy megmenthesse Hermione-t, hogy az akcióra koncentráljon.

- Blaise! - köszörülte meg a torkát Draco, mire a legjobb barátja felnézett, a remegő ujjait összefonva, hátha úgy képes lesz megállítani a remegésüket. Legalábbis megpróbálta. - Hozd ide Laurelt! Veszélyben lehet, őt is megfenyegették. Nem engedhetjük meg, hogy ő legyen a következő!

Blaise szemei előtt ugyanazok pereghettek végig, amik Draco előtt is. Ő látszólag hamarabb szedte össze magát, szinte önmagának bólintott egyet, felállt, majd dehopponált.

- Mit csináljunk? - kérdezte Ron Weasley, tétován. Draco alig bírt uralkodni magán, hogy ne üsse meg vagy ne kiabálja el magát.

- Kell egy lista a Mardekáros aranyvérű Halálfalókról. Lehetőleg olyanokról, akik valamilyen kapcsolatban állnak vagy álltak a Malfoy, Zambini, Parkinson és Nott családdal - hadarta Draco, elsősorban az auroroknak címezve. A többiek csak néztek rá, elképedve. - Muszáj sietnünk! És csak ezek az emberek tudhatják, hogy Laurel mugli. Az emberek tudják, hogy Blaise elvett valakit, de azt senki nem tudja, hogy mugli.

- Én mit csináljak? - tápaszkadott fel ingatag végtagokkal Pansy, megtörölve az arcát, finoman kihúzva magát Theo féltő öleléséből. Aztán a Nott fiú is felállt, hogy el tudja kapni a barátnőjét, ha szükség lenne rá.

- Kérlek, menj vissza a Mungóba! Ha valami történik, szükségünk lesz valakire tőlünk, aki ott van. És... Összeszedhetnél olyan sötét varázslatokat és bájitalokat, amik segíthetnek nekünk. Ha egy Halálfaló odúba hatolunk be, akkor azzal kell visszavágnunk, amivel ők támadnak - Pansy bólogatott, hogy Draco kiadta számára a parancsokat. De még mielőtt felemelte volna a pálcáját, megtorpant.

- Veletek akarok menni! - tiltakozott a lány, hozzá képest erőtlenül.

- Nem! - kiáltott fel egyszerre Draco és Theo. A két fiú egy szempillantással meg tudták beszélni, hogy mit akarnak és mit fognak tenni.

- A szükségesnél több embert nem akarok veszélybe sodorni. És nincs is szükségünk rá. Rád itt van szükség. Ginny-t is én magam fogom elküldeni innen! - nézett félig hátra a vörös lányra Draco.

- Csak mert lány vagyok? - lépett előre Ginny Weasley, kikérve magának.

- Nem, nem azért. Azért mert mindkettőtökre itt van szükség. Hogy ne az összes emberünk egyszerre menjen ki terepre - nézett bele mélyen Draco Ginny szemébe, olyan mögöttes tartalommal, amitől Ginny visszadőlt a helyére, a válla összecsuklott a belenyugvástól. Rögtön rájött, hogy Draco mire gondolt. Ginny és Pansy lesznek az erősítés, ha a fiúkkal bármi történik. Ők lesz az utolsó mentsvár.

- Mindenki dologra! - kiáltotta el magát Draco, mire Pansy elhopponált, Harry és Ron elfutottak aktákat nyálazni és nyálaztatni, Theo és Ginny egy pukkanással eltűntek, hogy seprűre tudjanak szállni, George pedig, a történteket átértékelve, úgy döntött, hogy segít Harry-nek és Ron-nak, hogy hamarabb találjanak gyanúsítottakat.

Draco ezután visszament a saját irodájába. Miután becsapta maga után az ajtót, nekidőlt a fának és lecsúszott a földig. Ennyi ideig bírta tartani a lába. Nem bírt úrrá lenni a térde remegésén, még úgy sem, hogy átkarolta a térdeit a karjaival. Tudatában volt annak, hogy sokkot kapott. Tudta, hogy a tompa fájdalom, az elhomályosult agya és a zavart gondolatok arra utalnak, ahogyan az is, hogy az arca izmai megállíthatatlanul ránganak.

Fel kell kelned! Fel kell állnod! - parancsolta saját magának, ellentmondást nem tűrően. - Nem ülhetsz itt! Meg kell találnod a módját, hogy megmentsd! Nem veszítheted el! Nem mehetsz végig az egészen ismét!

A rögtönzött ösztönző beszéd megtette a hatását. Szépen lassan fel tudott állni, miközben a mellette lévő szekrénybe támaszkodott. Leült a székébe és Invito-val magához hívta az irodában lévő Halálfaló aktákat. Elszörnyedt az akták mennyiségétől, és azt kívánta, a varázslók bárcsak használnák a mugli technológiát, hogy gyorsabban és hatékonyabban lehessen megtalálni az adatokat. Sosem gondolta volna, hogy ez a mondat majd végigfut az agyán.

A tenyerébe ejtette a fejét, nagyot sóhajtva, pedig még el sem kezdte a keresést. Ehelyett kihúzta a fiókját, kotort egy darabig a mappái között, amíg végül megtalálta amit keresett. Az egyik képet, amit Hermione emlékdobozából szedett ki, mielőtt visszaadta volna neki. A biztonság kedvéért szedte ki, hogy magánál tartson egy emléket, bármi is történjen.

A képet ő csinálta Hermione-ről, az egyik kiöltözős parti előtt, ahova egyikőjük sem akart menni. Draco végigsimította az ujjaival a lány arcát.

Az ő bámulatos barátnője.

A lány, akinek annyi mindent ígért. A lány, aki megérdemelte volna a csillagokat és a Holdat. De csak Draco-t kapta, és tökéletesen elégedett volt vele.

Senki nem érhet hozzá! Senki nem bánthatja! - fenyegetőzött és esküdözött Draco magában. Hermione meg tudta védeni magát, így bizonyára nagyon erősen voltak azok, akik elrabolták. Talán ha Draco vele lett volna, akkor is sikerrel jártak volna. Semmivel nem tudta volna megakadályozni.

De megoldani meg tudja. Meg tudja menteni. És meg is fogja menteni.

Így elkezdett hatalmas ábrákat rajzolni, családfákkal és vonalakkal, próbálva jelölni a halottakat és a bebörtönözetteket. Próbálta szűkíteni a több száz gyanúsított listáját.

Talán egy óra telt el, amikor az iroda ajtaja kinyílt és Harry Potter lépett be, egy aktát lebegtetve a kezében.

- Találtunk valakit! - jelentette ki, mire Draco felugrott és szinte kitépte a kis túlélő kezéből a papírokat.

- Nott? Theo apja? - nézett kérdően Draco, félig Potterre és félig a teleírt lapokra. - Azt hittem, hogy az Azkabanban van.

- Ahogyan mindenki - helyeselt Harry, bizonytalanul. - De nincs róla információ, hogy ténylegesen el is kapták. Lehet, hogy csak bujkál, évek óta.

- Még logikus is lehet - gondolkodott el a szőke, megdörzsölve a halántékát. - Fanatikus Halálfaló és Aranyvérű mániás. Plusz Theo apja, aki szintén benne van az "árulókban". Még kapcsolatban is állhat a Zambini és Parkinson család közvetett rokonaival.

- Ginny és Theo most indulnak a régi birtok felé, hátha látnak mozgást - Draco bólintott az információ.

- Bármi más?

- Van - egy újabb mappát nyomott Draco kezébe, remegő ujjakkal.

- Antonin Dolohov? Hisz ő még Roxfortnál meghalt. Flitwick győzte le - pörgette végig a papírokat Draco, emlékezve az esetre.

- Igen, de volt egy saját kis köre a Halálfalókon belül, akik elszöktek. Mugligyűlölő, fanatikus Halálfaló és! Harcolt Hermione-val a Mágiaügyi Minisztériumban amikor ötödévesek voltunk. Mindegyikőjüknek van motivációjuk, indokuk. Ginny és Theo az ismert törzshelyeiken is körbemegy a Nott birtok után - magyarázta Harry, Draco meg csak bólogatni tudott. Végülis, minden érthető volt. Egy tökéletesen "átlagos" Halálfalónak is lett volna "indoka" elrabolni Hermione Grangert, pusztán azért mert mugliszületésű boszorkány. De ezeknek az embereknek egy kicsivel több okuk is volt.

- Nagyszerű! Szóval csak... Várunk - dőlt neki fáradtan az asztalának Draco, egyik kezét a csípőjére téve.

- Mondtam Ginny-nek, hogy először jöjjenek ide vissza, ha találnak valamit. És, ha akcióba megyünk, neki itt kell maradnia - folytatta Potter, érezhetően féltve a feleségét. A Malfoy fiú meg tudta érteni, tökéletesen. Ha fordított helyzetben lennének, ő ugyanezt tette volna.

- Igen. Igen, az jó döntés - helyeselt Draco halkan. - Mi van Laurellel? Ő jól van?

- Blaise idehozta. Az aurorok vigyáznak rá, ameddig elül a balhé. Kicsit megijedt, ami érthető.

- Mindannyian megijedtünk - bólintott végül Draco, majd az aktákat az asztalára csapta. Aztán elment Potter mellett, hogy kiszabaduljon egy kicsit az irodája fojtogató falai közül. Most, hogy a támadóknak  arcuk is volt, vagy legalábbis gyanúsítottak, könnyebb volt elképzelni a rémképeket.

A folyosón rögtön Laurellel találta szembe magát, a friss Mrs. Zambini Angelina Johnsonnal beszélgetett, mindkettejük arcán ráncokat húzott a feszültség.

- Draco! - kiáltott fel Laurel, amikor meglátta a szőkét. A lány megiramodott, és rögtön magához ölelte a Malfoy fiút, aki nem tudott és nem is volt szíve tiltakozni.

- Jól vagy? - kérdezte Draco a szőke lánytól.

- Hát persze, velem semmi nem történt - rázta meg a fejét Laurel, mintha helytelenítette volna, hogy a jelenlegi helyzetben bárki is miatta aggódna.

- Angie! Mit keresel itt? - nézett ezután Draco a legújabb Mrs. Weasley-re, aki keserűen elmosolyodott, és az egyik karjával lazán megölelte Draco-t és próbált bátorítóan rámosolyogni.

- George idehozott. Hogy legyek Laurel mellett. Meg, hogy valamennyire biztonságban tudjon - magyarázta a lány. - Te hogy vagy?

- Csak... Tudod... Szétvet az ideg. Aggódok. És... Ahh! - Draco csak így tudta elmagyarázni, hogy mit is érez legbelül. Mert voltaképpen... Még sosem érezte úgy magát, így megfogalmazni sem tudta. Csak annyit akart, hogy soha többet ne kelljen ezt éreznie.

- Igen, át tudom érezni - bólintott Angelina, keresztbe rakva a karjait a mellkasa előtt és fáradtan nézett rá Draco-ra. - Te nem élted át úgy a háborút, ahogyan mi. Nem élted át, ahogyan mi aggódtunk azokért, akik nem voltak velünk. És nem tudtuk, hogy mi történik velük, hogy bajuk esett-e. A legrosszabb érzés a világon, és senkinek nem kéne megtapasztalnia. 

- Minden lehetőt megteszünk, hogy megtaláljuk Hermione-t - nyögte ki magából Draco, kissé zavarba jött attól, amit - és ahogyan - Angelina mondott.

Igazából, te nem is csinálsz semmit! - hordta le magát Draco gondolatban. És hiába keresett magának erre mentséget, nem igen volt. Ő csak várt, ameddig a többiek dolgoztak és keresgélték, bájitalokat kotyvasztottak és a levegőből kémlelték a tájat, hátha találnak valamit. Ő meg csak rajzolgatott.

- Megvan! - Theo Nott egy pukkanással érkezett meg a folyosó közepére hopponálva, kiabálva, szinte a torkaszakadtából, a lendülettől a térdére esve. Ginny egy pillanattal később jelent meg, stabil lábakkal, de majdnem hanyatt esett Theo felborult seprűjében és Theo-ban magában is.

- Mi? - kiáltott fel Draco, amikor Theo-hoz nyúlt, hogy felhúzza a barátját a földről.

- Úgy látszik, az apám szövetkezett Dolohov megmaradt csatlósaival - foglalta össze először Theo hadarva, miközben Harry, Ron, George és Blaise is megjelentek. Mind várták, hogy Theo kifejtse mit is láttak. - Sok keresés után bukkantunk rá a birtokra...

- A birtok az erdő közepén van, szó szerint a semmi közepén. Még Theo is alig talált oda, pedig ő ott lakott majdnem egész életében. Nem csoda, hogy a felderítők is eltévedtek az erdőben, és Nott szabadlábon maradt - szúrta közbe Ginny, a teljes információ kedvéért.

- Kívülről olyan az egész, mint egy rom. De extrém bűbájokkal le van védve, amiket sikerült egy időre feltörnünk, hogy legalább azt lássuk, hányan vannak - magyarázta tovább a Nott fiú, aki nem kis mértékben érzett bűntudatot az apja miatt. Ő évek óta azt hitte, hogy az idősebb Nott az Azkaban legsötétebb bugyraiban sínylődik. Majdhogynem gyászolta a Halálfaló apját.

- Maroknyi ember volt csak. Ahogyan láttuk, váltásban. Biztos nem akarnak feltűnést kelteni, hogy egy kisebb hadsereget vezényelnek oda. A legtöbben ott lakhatnak, vagy legalábbis a közelben - vette át a szót Ginny. Mindketten próbálták elővenni a legjobb memóriájukat felderítés közben, nehogy valami elterelje a figyelmüket vagy kicsusszanjon az agyukból az értékes információ.

- Tíz és húsz fő között voltak a számok. És csak annyit kell tennünk, hogy levágjuk az egész fejét és akkor az egész becsődöl, és káosz lesz. Sőt, annyira be lehetnek tojva, hogy még köpni is fognak neveket, hogy kik vannak velük - osztotta meg a véleményét Theo, aki eléggé ismerte a halálfalókat ahhoz, hogy tudja. - Csak az apámat kell legyőznünk.

- Taktikai megbeszélés, aztán induljunk! - mondta Draco, olyan halkan beszélt, hogy a fülében és az egész testében hangosan pumpáló vértől, nem is hallotta a saját hangját. 

- Hé! - érintette meg finoman Theo a Malfoy fiú karját, mielőtt a többiekhez csatlakozott volna a stratégia megbeszélésében. - Hogy vagy? Granger-t elrabolták. 

- Tisztában vagyok vele. És ti mind attól tartotok és várjátok, hogy mikor gurulok be - Draco tudta, hogy miért kérdezgeti mindenki, hogy jól van-e. A nyilvánvaló okokon kívül, persze. Senki nem akarta, hogy dühében valami olyat tegyen, amit később meg fog bánni. És pontosan ezért nem engedhette meg Draco magának, hogy eluralkodjanak felette az érzelmek. Mert akkora csúnya dolgok történnének, és nem lenne képes megálljt parancsolni magának. Vérrontás lenne. 

- Én tudom, hogy már most dühbe vagy gurulva. Nagyon mozdulatlan vagy, és nagyon halkan beszélsz. Már most készen állsz rá, hogy bármelyik pillanatban megölj valakit - jelentette ki Theo halkan, tudva, hogy mi az igazság. Nem csak Draco-t ismerte, de a helyzetét is, az érzéseit is. Az életüket csaknem ugyanazok a tényezők alakították, a reakcióik is hasonlítottak a másikéhoz. 

- Csak egy névre volt szükségem - fújta ki a levegőt Draco, és egy újabbat lélegzett be, mélyen. - Jaj azoknak a Halálfalóknak, akik velem merészkednek szembe. 

____________________

Draco Malfoy, Harry Potter, Ron Weasley, George Weasley, Blaise Zambini és Theodore Nott. Ők hatan indultak neki, hogy szembeszálljanak maroknyi Halálfalóval, hogy megmentsék Hermione Granger-t, és hogy pontot tegyenek az ügy végére, hogy egyikük szerettének se legyen többé bántódása. 

- Ahogyan megbeszéltük, srácok! - szólt figyelmeztetőleg Harry, mielőtt a fiúk kibújtak volna a rejtekhelyükből, ahova hopponáltak. - Úgy csinálunk mindent, ahogyan a stratégiát kidolgoztuk, protokoll szerint! Ne küldjetek Főbenjáró Átkot, ha nem élet-halál kérdése.

A három ex-Mardekáros, akikre az utolsó mondat vonatkozott, unottan bólogattak. Nagyon szívesen szétgyilkolták volna a fél bandát a birtokon, ha lett volna rá alkalmuk. De Harry, Aurorparancsnok hangnemben parancsolt rájuk.

- Draco egyenesen Hermione-t keresi, mi többiek feltartjuk a többieket, utat csinálunk Draco-nak, és elkapjuk a lehető legtöbbet, hogy bebörtönözzük őket. Theo fedezi Draco-t, nehogy hátulról rátámadjanak - sorolta a feladatokat Harry tovább, ahogyan egyébként percekkel ezelőtt is tették, még a Főparancsnokságon. - Ha valaki súlyosan megsérült, küldjön vörös szikrákat az égbe, Pansy és Ginny figyelik a házat, hogy rögtön tudjanak segíteni. Aki Halálfalót kapott el, zöldet küldjön, azokat Angelina figyeli, hogy amikor dehopponálunk az elkapottakkal, készültségbe legyenek az aurorok.

Egyszerű terv volt, többre viszont nem volt idejük. Így remélték, hogy ez így is tökéletesen elég lesz. Elégnek kellett lennie.

Blaise és Draco, akik a legtapasztaltabbnak tűntek a sötét varázslátokban, óvatosan, szinte hangtalanul kezdték el feloldani a házat védő bűbájt, ami falat képezve, láthatatlanná tette a bent lévőket. Mögöttük a többiek már párbajozó állásba álltak, hogy rögtön tudjanak támadni.

Amint a fal felbomlott, a fiúk elkezdtek rohanni a bejárat felé. Egy Bombardát küldött Harry a hatalmas, kétszárnyú bejárat felé. Talán ennek a hangnak a hatására vált világossá a Halálfalók számára, hogy társaságuk lett. George és Ron rögtön ott is maradt, hogy lefegyverezzék a feléjük futó sötét alakokat. A többiek pedig végigrohantak a füstös előtéren, egészen a szalonig.

Amikor egy Stupor kivédése után Theo nekitaszította a Halálfalót a falnak, Draco készen állt, hogy rohanjon tovább, amint a varázsló elmondja, hol tartják Hermione Grangert, közben pedig igyekezett lefegyverezni az őket mindenhonnan átkokkal sújtó Halálfalókat.

- Hol vagy Hermione Granger? - kérdezte sziszegte Theo, a Halálfaló gallérját szorítva, fojtogatva. Amikor a férfi fölényesen elvihogta magát, a Nott fiú újra nekicsapta a falnak. - Újra megkérdezem! HOL VAN HERMIONE GRANGER?

- Az emeleten - préselte ki magából a Halálfaló végül. Theo elégedetten elmosolyodott, majd lelökte a földre az elkábított embert.

- Menj! Én fedezlek! - kiáltotta a fiú Draco-nak. A két varázsló végiglavírozott a párbajozó felek mellett, sietve, nehogy egy átok érje őket.

Viszont a lépcsőn felrohanás sem volt egyszerű. Az emeletet őrizték, nyilvánvalóvá téve, hogy valami van az emeleten, amire vigyázni kell. Ez a valami volt Hermione Granger.

Draco küldött a kisebb tömegbe pár lefegyverző bűbájt és Stuport, majd átrohant rajtuk, amikor úgy ítélte meg, hogy Theo elbír velük egyedül.

Azt viszont nem vette észre, amikor valaki utánafordult és szinte utolsó lélekjelenlétével az elájulás előtt, felé intézett egy Sectumseprát.

A Malfoy fiú üvöltve omolt le a térdére, érezve, hogyan nyílnak fel a bőrén a sebek, kezdik el átvérezni a ruháját. Életében kétszer átkozták már meg Sectumseprával, de egyszer sem fájt még annyira, mint akkor. Mintha a teste összes centiméterét összevagdalták volna, és a sebek mélyek voltak.

De ökölbe szorította a kezét, még mielőtt mindkét térde fájdalmasan a padlóra csattant volna.

Fel kell kelned! Tudod hogy fel kell! Nem ájulhatsz el! Tovább kell menned! Tovább! Menj már! Hermione ott van valahol! Ki kell vinned innen! Most ne magaddal törődj! - mantrázta gondolatban. Többször megrázta a fejét, hogy a tompaság eltűnjön, ahogyan a fekete pöttyök is a látómezője széléből. Nem tudta megérteni, hogy egy Sectumsepra hogyan lehet fájdalmasabb, könyörtelenebb, mint egy Stupor. - Ameddig egy Stupor nem ér, addig jól leszel!

Félt elképzelni mi történt volna akkor, ha egy Stupor éri még.

Így nehézkesen, de felállt, vércseppeket hagyva maga után.

Az ajtó kiválasztásában a szerencsére kellett bíznia magát, és remélte, hogy megérzi, hogy Hermione-t melyik mögött tartják fogva. Így, reménykedve nyitott be.

És... Hála Merlinnek... Ott is volt. Hermione Granger, varázslattal egy székhez kötözve, összeszorított ajkakkal, amiből Draco arra következtett, hogy el is némították. A lányt mindig az erőssége és megingathatatlansága jellemezte az ilyen helyzetekben. Most mégis vörös volt az arca, a szemei enyhén puffadtak, és vastag vonalban száradtak rá az arcára a könnyek nyomai.

Látszott rajta, hogy a némaság ellenére, kiáltani készült, mielőtt meglátta volna, hogy ki lép be az ajtón.

- Hé, cssss! - próbálta nyugtatni rögtön Draco, leguggolva elé, miközben igyekezett, hogy az arcizmai ne ránduljanak meg a fájdalok hatására, hogy Hermione ne lássa, hogy van valami baja. - Finite!

A bűbáj feloldotta a némaságot, és a láthatatlan kötelet is eloldozta a hátratekert kezei körül.

- Merlin! Merlin, de szeretlek! - lehelte ki magából Hermione, nem is hitt a szemének, így rögtön előredőlt. Megérintette Draco arcát, hogy tudja, a fiú nem csak egy hallucináció, és nekidöntötte a homlokát a fiúénak, majd a könnyeivel küszködve, levegőszegényen megcsókolta.

- Sietnünk kell! A többiek lent vannak! - suttogta a Malfoy fiú, és a fájdalmát leküzdve átkarolta az egyik karjával Hermione derekát, hogy segítsen a lánynak talpra állni. - Nem bántottak?

- Csak elkábítottak. Meg megijedtem. De nem... Fizikailag semmi bajom - rázta meg a fejét a lány, mire Draco válláról lecsúszott egy teher, hogy emiatt nem kell aggódnia.

Hermione már mellette volt. Ki fogja vinni onnan, ezt biztosan tudta. Többé nem engedi, hogy ilyesmi történjen.

- Most már minden rendben lesz - suttogta Draco, mielőtt kivezette volna a lányt a folyosóra.

Az emelet tiszta volt, és a lépcsőn is gond nélkül lejutottak. A földszinten viszont káosz volt. Az a tucatnyi Halálfaló - ezt a számot Draco már kevésnek érezte - összekeveredett a másik öt fiúval, akik Hermione-ért mentek.

Csak a pálcákból kiáramló különböző színű szikracsíkokat látták, az alakok egymásnak ordítottak, artikulálatlanul. Draco a társaival próbált szemkontaktust teremteni, hogy tudassa velük, megvan, akiért jöttek, ezekkel máskor is leszámolhat. De ez nem volt ennyire egyszerű. A harc már javában folyt, ezt már nemigen lehetett leállítani. 

- Menj előre! - mondta Draco Hermione-nek, még utoljára megszorít a lány derekát, mielőtt elengedte volna. Hermione szeme tágra nyílt, mint őzike a reflektorfényben. És talán emiatt a rémület miatt nem vette észre, hogy Draco a hasára szorítja a kezét, ahonnan a legfájdalmasabb sebet érezte, és szinte rögtön érezte, hogy az ujjai felmelegednek a sikamlós vértől. - A bejáratnál találkozunk és hazaviszlek! Ígérem!

- Hiszek neked! - szorította meg a fiú szabad kezét Hermione, az ajkába harapva. Aztán felnézett, felmérve a terepet, hogy mégis hogyan juthat el az ajtóig. Aztán elengedte Draco kezét. - Szeretlek!

- Én is szeretlek - próbált Draco mosolyogni. Ő Blaise-t kereste a tekintetével. - Menj!

És Hermione Granger, talán életében először nem makacskodott, hanem bólintott, szót fogadott és elindult. Draco pedig az ellenkező irányba.

- Blaise! - ordította, amerre a legjobb barátja sejtette.

- Draco? - jött a közelből egy bizonytalan kiáltás, Draco pedig a sarok fele iramodott, amennyire a sérülései bírták.

Blaise, látszólag egészséges volt. Az ingje viszont piszkos volt és vékony sebek húzódtak a karján, de egyik sem volt életveszélyes.

- Hermione...

- Hermione rendben van - előzte meg a válasszal őt Draco, közben a háta mögé nézve, hogy mennyi idejük van cseverészni, mielőtt valaki átkot küld rájuk.

De az arca megrándult a fájdalom hatására, ami forgolódással járt.

- És te? - ijedt meg Blaise, ekkor látta meg a Malfoy fiú ruháján a hatalmas véres pacákat.

- Jól leszek! - tagadta le Draco rögtön. Majd fél kézzel kivédett egy Blaise felé irányuló lefegyverző átkot.

Ezután viszont... Észrevette, hogy valaki mozdul a tömegben... Hermione fele, aki ide-oda forgolódott, hogy Draco-t meglássa. A fiú, rosszat sejtve, elindult, Hermione felé.

Éppen akkor, amikor a sötét varázsló felemelte a pálcáját és...

- STUPOR! - üvöltötte a Halálfaló. Hermione Granger felé.

Draco pedig ugrott, gondolkodás nélkül. Nem is tudva, hogy célt ér-e el.

Egy test zuhant le a padlóra.

Viszont két szív szakadt meg.

______________________________________

SZIASZTOK!!!

Nos... Mint ahogyan láthatjátok... Elérkeztünk ide is. A 40. Fejezet is lezárult. A finálé.

Most igazából fogalmam sincs hogy mit írhatnék. Igaz, még lesz egy írói utószavam az epilógus után, abban fogok válaszolni a kérdéseitek, és bővebben kifejezni hogy mit érzek így hogy... Az I'll Be Good lezárul. Igaz, a történet nem fejeződik be (mivel gondolom most nem egy ember akar meglincsel a cliffhanger miatt), a könyv viszont a Befejezett státuszt fogja kapni, és a történet egy új könyvben, a Feel Realben fog folytatódni.

Csak annyit mondanék, így kicsi zárásként hogy... Igen, ez a történet szíveket tör, átlép téren és időn, életeket ront és vért ont... De ilyenek ezek az epikus szerelmi történetek, nem? Nekem mindig ez volt az elsődleges szempontom, hogy egy epikus szerelmet írjak le. És szerintem ez sikerült is.

Legalábbis remélem. Szerintetek?

Lehet gondolkodni, hogy vajon kinek a teste esett végül a padlóra...

Bevallom ez a "harc" jelenet nagyon összecsapott lett, nem vagyok valami jó akcióban, de úgy gondolom, hogy nem is ez az elsődleges szál.

Na mindegy. szóval...

Írjátok le hogy mi a véleményetek erről a részről, a történetről, mindenről!!

Illetve... Írjatok kérdéseket, nekem vasárnap estig (ápr. 8.) ! A történetről, rólam, bármiről lehet kérdezni amire csak kíváncsiak vagytok! (Ezeket az írói utószóban fogom megválaszolni)

Az epilógus holnap jön (szombaton) mivel a finale írása kicsit elhúzódott (péntek este, 9 óra)!!!!

Köszönöm nektek!!!