- Wohhhóó! Mégis hova akarsz menni? - kiáltott fel Pansy, amikor Hermione felpattant az érzelmes percek után, lekapta a köpenyét magáról és indulni készült.

- Kézbesítem az eredményeket! - lobogtatta meg a mappát Hermione, amiben Draco és Astoria termékenységi vizsgálatának eredményei voltak. Az agya zakatolt, nem is tudott belekezdeni igazán az információk feldolgozásába, mert nem tudta, hogy mivel is kezdje. Még az egy héttel ezelőtti mosdós szexet sem tudta feldolgozni, nemhogy Pansy-ék eredményét, vagy a két szemével látott Astoria/Draco mappát.

- És mi a francért vagy így kibukva? Tudtad, hogy ez lesz! Én mondtam neked, hogy ez lesz! - kapkodta a fejét Pansy, miközben Hermione ide-oda szaladgált a kis irodában.

- Mert szexeltem Draco-val az esküvőn! - tört elő Hermione-ből, ahogyan rezignáltan két kézzel beletúrt a hajába. Pansy egy jó hosszú pillanatra lefagyott, aztán megrázta a fejét, mindezt pislogás nélkül.

- Hogy mondod, micsoda? Elnézést, a hír, hogy talán soha nem lehet gyerekem, kicsit lesokkolt, és mintha azt hallottam volna, hogy te,Hermione Granger szexeltél Draco-val az esküvőn, miután milliószor szónokoltál arról, hogy téged mennyire hidegen hagy Draco, meg, hogy mennyire nem vagy szerelmes belé! - hadarta Pansy, még mindig pislogás nélkül.

- Tudom, jó? Hülye vagyok, és álszent - tárta szét a karjait Hermione, Pansy meg egyetértően bólogatott. - De... Az a helyzet, hogy...

- Meg sem bántad? - érzett rá rögtön Pansy, a szeme pedig csillogni kezdett. Ő ennek a hírnek... Örült? Igen, örült.

- Nem, nem bántam meg - rázta meg a fejét Hermione, a fogát szívva. Szar ember érezte magát. Mert talán tényleg álszent volt. De hiába, a véleménye és a gondolkodása talán változott minden percben, de az érzései nem. Azok sosem.

- Annyira idióta vagy! - csattant fel Pansy, mire Hermione szeme tágra nyílt. - Hadd foglaljam össze, rendben? Draco elveszi az emlékeidet, hogy megvédjen, aztán végigmegy a poklon a börtönben, Ginny és Blaise visszaadják az emlékeidet, aztán te annyira bedühödsz, félig jogosan, hogy szakítasz vele. Aztán valahogy ismét összejöttök, vagy 12 órára, aztán te megint kidobod, és azt mondod neki, hogy lépjen tovább. Aztán Draco eljegyzi Astoriát, te összeroppansz, és most, megint összejöttök pár percre. Ez így oké?

- Igen, ez így történt - biccentett kelletlenül Hermione, a szája belső felét rágcsálva. Nem kellett Pansy-nek felidéznie az utóbbi hónapokat, hogy Hermione emlékezz. Minden pillanatát látta maga előtt, a napja legnagyobb részében.

Olyan eszeveszettül fájt neki, hogy azokat szavakkal nem lehet kifejezni.

- Egy másik nővel van, Hermione! - folytatta Pansy, az előzőnél gyengédebb hangon, lehorgasztva a fejét. - Már nem a te felelősséged.

- De igen, az. Mert miattam vagyunk ott, ahol. Miattam vagyunk egyáltalán külön. Az egész miattam van - szólt a vallomás, amit Hermione sípogó lélegzettel tudott csak kinyögni. - Az ő sorsa és az enyém már nagyon régen összefonódott. Mindegy, hogy külön vagyunk, vagy nem, függünk egymástól.

Már megint ez a függés - gondolt bele Hermione, magában morogva. Az egész függőség miatt vetett véget az egésznek, egy hónapja. Mert úgy érezte, hogy ez nem egészséges, nem természetes.

Igazából most döbbent rá, hogy igaz, amit mondott. Mindegy, hogy külön vannak vagy együtt, függnek egymástól.

Ismét belehasított, hogy ok nélkül szakított Draco-val, ok nélkül okozott fájdalmat mindkettőjüknek.

- Egy darab papír semmit nem fog megváltoztatni. Köztünk nem - rázta meg a fejét Hermione, szinte rögeszmésen, a kezében szorongatva a mappát.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenned - rázta meg a fejét Pansy, határozottan de gyengéden.

- Tökéletesen képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, köszönöm szépen! - reagálta le egyszerűen Hermione, miközben hanyagul a nyaka köre csavarta a sálját.

- Nem, ha Draco-val van szó! - forgatta meg a szemét a Parkinson lány és ő is felpattant, összehúzva magán a kabátot.

- Hát te mire készülsz? - ráncolta a homlokát a Granger lány.

- Veled megyek, természetesen. Valakinek ott kell lennie, hogy lefogjon, bármit is akarnál csinálni.

- Nem, Pansy! Neked haza kéne menned. Beszélned kéne Theo-val, át kéne gondolnod a dolgokat - Hermione hangja megtelt sajnálattal, amiből Pansy köszönte szépen, nem kért.

- Van egy teljes életem arra, hogy Theo csalódott arcát nézzem, ami azt ordítja felém, hogy csalódott bennem. Egy plusz óra nem fog a tényen változtatni, hogy nem lehet gyerekünk - rázta meg a haját Pansy, mintha a tény, amit kimondott, nem jelentett volna semmit.

Hermione beletörődően bólintott.

A lányok az Aurorparancsnokságra hopponáltak, jól gondolva, hogy Draco hétköznap délelőtt lévén, ott fog tartózkodni.

- Mr. Malfoy-nál látogató van! - állította meg őket az a szőke asszisztens lányka, akivel Hermione már találkozott, amikor még nem emlékezett semmi Draco-ból és tudatlanul érkezett meginterjúvolni a szőkét.

- Az sem érdekel, ha magával Merlinnel beszél! - sziszegte a lánynak Hermione. Pansy szorosan a háta mögött állt, kihívóan felvonva a szemöldökét, sőt jó őrző-védőként még lépett is egyet fenyegetően a szőke titkárnő felé.

A megrettentés sikeres volt, a vékony lányka megadva magát, odébb lépett, amolyan "én megtettem, amit meg tudtam, ez már nem az én problémám" stílusban.

És Hermione Granger szabályszerűen felrántotta az iroda ajtaját, és belépett.

De ugyanezzel a lendülettel meg is torpant, Pansy pedig szinte feldöntötte hátulról. Talán még a szíve is megállt egy pillanatra, de levegőt egészen biztosan nem volt képes venni.

Olyan volt, mint egy örökkévalóság.

A szeme tágra nyílt, a teste összes centimétere elkezdett verejtékezni. Tudta, hogy a kép örökre bele fog égni a retinájába. A kép, ahogyan Astoria Greenglass az íróasztal tetején ült, gyűrött blúzzal, felhúzótt szoknyával, harisnyás-magassarkús gazella lábait Draco Malfoy dereka köré fonva.

Amikor maga Draco az ajtó felé fordult, bélyegszerűen virított az ajkán a sötétrózsaszín rúzs, szőke haját hiába lapítgatta, az szerteszét állt, mint ahogyan minden szeretkezés után.

- Ó, Draco! - morgott fel Hermione és ezzel a lendülettel megfordult a sarkán, és eszeveszett sebességgel kezdett el vonulni a kijárat felé. Pansy csak futással tudta tartani vele a lépést. Viszont az aprócska lány sem tudta leelőzni Malfoy-t, aki rögtön Hermione után lendült. Megragadta a lány csuklóját, hogy megállítsa és maga felé fordítsa.

- Láttad? - kérdezte Malfoy Hermione-től, érezve, hogy Pansy legszívesebben leölné a pillantásával.

- Csaknem meztelen volt - nem, ez nem volt válasznak tekinthető, de Hermione-ből csak ennyi tudott kiszakadni, miközben magához rántotta a csuklóját és figyelt, hogy a szíve viszonylag rendesen verjen.

- Nézd, Granger... - kezdett volna bele az erőtlen magyarázkodásba Malfoy, de Hermione felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa.

- Hagyd! - mondta Hermione, majd sóhajtott egyet. Ígyis éppen eléggé megalázottnak érezte magát, nem kellett, hogy még a hangja is megakadjon, miközben beszél. - Semmit nem kell megmagyaráznod nekem.

Ismét ott volt a mellkasában az a bizonyos szorító, megsemmisítő fájdalom.

- Hermione - nyögte ki a szőke.

- Tényleg, rendben van - erősködött Granger, de nem nézve a fiú szemébe. Arra nem lett volna képes. Csak megdörzsölte a mellkasát, remélve, hogy attól a fájdalom majd eltűnik. - Nincs semmi okod, hogy nekem magyarázkodj.

Draco csak bámulta a lányt, próbálva figyelmen kívül hagyni Pansy könyörgő pillantását, a háta mögül. Megszívta a fogát, és a düh és a feszültség annyira elhatalmasodott rajta, hogy felcsattant.

- Ne viselkedj így! - kérlelte a lányt.

- Hogyan? - na erre már felnézett Hermione, ugyanúgy felcsattanva.

- Mint valami féltékeny barátnő! - tört ki Draco-ból, miután két kézzel a haját tépte. Félig beletemette az arcát a tenyerébe.

- Nem is vagyunk együtt! Nem is tudom, hogy miért érzem magam bűnösnek! - kiáltotta, jóformán magának.

- Sosem mondtam azt, hogy féltékeny lennék! És nem az előbb mondtam azt, hogy nem kell megmagyaráznod semmit? - fröcsögte vissza Hermione dühösen, az öklét Draco felé rázva. - És tökéletesen igazad van! Nem vagyunk együtt! Szóval csak... Fejezd be!

Hermione frusztrált volt, dühös. Megpofozta már életében Draco Malfoy-t, de csak akkor érezte újra, hogy kiérdemelne még egyet.

- A te döntésed volt - suttogta végül Draco, miután valamennyire sikerült lenyugtatnia magát. - Te akartad ezt, így. És valamiért, én érzem az egésznek az utóhatását!

Hermione lehunyta a szemét, hogy ne lássa senki, ahogyan lecsöppen egy könnycsepp a szempillájáról. Igen, tudta, hogy elszúrta. Százszor visszacsinálta volna, ha lett volna rá lehetősége. De... Nem. Ezt nem tehette meg.

- Szeretlek! - Draco továbbra is suttogott és tétován a lány felé lépett, aki ugyanilyen ritmusban hátrált.

- Ne! - nyögte Hermione, mintha csak kegyelmet kérne a halálos ítélete alól. - Már úgy érzem, hogy ez csak egy újabb szó a számodra. Mint a bocsánat. És semmi sincs mögötte. Semmi. Talán nem érted, Draco, de... Te eljátszottad a bizalmamat. Nem vagyok képes bízni benned többé, legalábbis még nem. Nem vagyok képes elhinni, amit mondasz. És... Nem bírok rád nézni anélkül, hogy... Ne játszódna le az egész a szemem előtt. Csak... Szembe kell nézned a tetteid következményével és nem várhatod el tőlem, hogy csak egy csettintés alatt elfelejtsem az egészet! Vagy... Végülis, már egyszer megtettem, nem igaz? Szóval... Nem fejeznéd be, hogy egy arrogáns segg legyél?

- Te meg nem fejeznéd be, hogy egy nehéz, fárasztó, irányítgató dög legyél? - fakadt ki Draco, szürke szeme Hermione-re villant.

- Nem - rázta meg a fejét hitetlenkedve a lány, a nyelvével a fogait piszkálva.

- Akkor, azt hiszem ez tesz minket tökéletesen egymáshoz valónak, nem? - a vigyor ismét ott volt, még mielőtt Hermione hiányolta volt. A boszorkány hátat fordított, ciccegett egyet.

- Hát persze... Az egómnak éppen elég ideje volt feltornáznia a méltóságát. Legyünk biztosak benne, hogy összezúzzunk újra, mielőtt összetevésztem magam egy istennel! - Hermione ki nem állhatta, ha Draco elővette a cinikus énjét. Legalábbis ezt szerette hangoztatni. Az igazság az volt, hogy rohadtul felizgatta.

- Befejezted? - fordult vissza Hermione, keresztbe téve a karjait a mellkasa előtt, felvonva az egyik szemöldökét. Ez Draco-t nem igen libbentette ki a szerepéből. Ami az volt, hogy minél jobban felidegesítje Hermione Grangert.

- Idegesítesz! - szurkálódott tovább Draco.

- Te is idegesítesz engem. Egyébként... Te meg dühítő vagy!

- Mintha te nem lennél! Nagyon lapos vagy, Granger!

- És te meg egy cingár darab menyét segg! - még Hermione maga sem értette, hogy mit is mondott. Annyira dühös volt, hogy az agyában összekeveredtek a sértések és egymásba kavarodtak.

- Akkor egyetértünk? Hogy nem tetszünk egymásnak.

- Totálisan fel vagyok háborodva, hogy valaha is kikezdtem veled! - dobbantott egyet a lány. - Kapd be, Malfoy? Hogy lehet valaki beléd zúgva?

- Nem tudom! De végtére is, én vagyok az egyetlen ebben a párbeszédben, aki nincs! - de ezt Draco már Hermione távoldó hátának kiáltotta.

Majd nekidőlt a falnak, a földre csúszott, és össze-vissza csapkodott.

Mindent elrontott. Ismét.

___________

Már az elején elrontottam! Hogy lehettem olyan hülye, hogy elhittem, elég vagyok?! Nyilvánvalóan nem vagyok! Neki nyilván több kell, mint én. Neki a szőke, Mardekáros, aranyvérű cicababa kell, ahogyan mindig is! Hogy képzelhettem, hogy be fogja érni velem, a Griffendéles, sárvérű tudorkával! Azt hiszem... Hogy ez mégsem így volt megírva. Csak egy játék volt neki. Csak egy hülye játék. Egy ugródeszka, amibe én túlságosan beleéltem magam. Mekkora idióta vagyok! Mekkora, mekkora idióta!

Ideje lenne olyan emberrel kezdenem, aki az én súlycsoportomból való.

Így történt, hogy még aznap este, Hermione Granger felhívta Oliver Wood-ot, a kedves srácot, akivel Draco előtt és Draco után - vagy közben, ha úgy nézzük - találkozgatott.

Hermione apait-anyait beleadott. Kisminkelte magát - kevésbé katasztrófálisan, mint bármikor életében - hogy eltűntesse a karikákat a szeme alól, és reménykedett, hogy a festék eltűnteti élete szerelmének pillantásának nyomait is. Varázslattal ráncba szedte a haját, sőt a szekrény aljából egy szolid, de csinos ruhát rángatott elő.

Amikor belenézett a tükörbe, elégedett volt. Csinosnak látta magát. Egy egyszerű lánynak, akinek semmi gondja sincs a világon.

Egy pillanatra az a gondolat futott végif az agyában, hogy azt kívánta, bárcsak Draco láthatná. Majd azt kívánta, bárcsak saját magán is tudná használni az Exmemoriamot.

Draco továbblépett. Jóval tovább, mint Hermione. Így ideje neki is belehúznia. Hátha még jól is érzi magát.

Oliver már a kedvenc ételével várta az étteremben. Helyesnek érezte, hogy így történt.

Hermione jól érezte magát Oliverrel. Nevetettek, semmiségekről beszélgettek. Valami olyasmi volt, amiben Hermione-nek még nem volt része. Egy nyugalmas randi.

De természetesen, mivel Hermione Jean Granger életéről beszélünk, a nyugalom sosem tartós fogalom.

Hermione is érezte, de próbálta az agya hátsó felébe száműzni. Olyan volt, mint egy tüske, ami a bőre alá szorult. Érezte, hogy ott van, ha megpiszkálta fájt, de nem tudta onnan kiszedni hamar. Folyamatosan viszketett, mintha a teste jelezte volna, hogy valami nincs rendben.

Pedig jó volt a változás, amit érzett. Csak... Nem helyes. Nem volt rendben.

Hermione felállt, hogy a pulthoz menjen és kérjen két vajsört, bízva abban, hogy az kissé felrázza.

Természetesen, rögtön megtorpant, ahogyan a pultot meglátta.

- Mit keresel itt? - kérdezte a lány Draco Malfoy-tól, aki a pultot támasztotta. - A lakásod az Abszol Út másik felében van, ha egyáltalán még ott laksz.

- Téged is jó látni - bólintott egyszerűen Malfoy, egy vigyorral a képén. - Furcsa úgy látni téged, ahogyan fél éve először megláttalak.

- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Hermione. A tüske, amit korábban érzett, Draco hangjára eltűnt, a szívverése lenyugodott, de ugyanakkor, a hangja megborzolta az összes idegszálát.

- Azon az egyetemi bulin... Még mielőtt találkoztunk volna a folyosón, láttalak a pultnál. Egy kólát kértél, én a pult másik felében voltam, nem vettél észre. De én láttalak. Nagyon is láttalak. És olyan... Furcsa volt - magyarázta Draco, mint egy eszelős.

- Randin vagyok itt! - bukott elő Hermione-ből, mielőtt gondolkodhatott volna. Miután kimondta, legszívesebben a falra mászott volna, annyira gáznak érezte magát.

- Kivel? - Draco próbálta nem kimutatni, hogy bepipult. De Hermione látta, természetesen. Látta, hogy a szeme tágra nyílt, hogy ideges lett és dühös.

- Nem érdekes, hogy kivel - rázta meg a fejét Hermione fáradtan. - Az a fontos, hogy jobb nálad, minden létező módon.

- Basszus, Granger, az bárki lehet! - kiáltott fel Malfoy, és ha Hermione nem lett volna annyira zavarban, még el is nevette volna magát. A féltékeny Draco Malfoy mindig jó látvány volt. Kivéve... Ha semmi joga nem volt többé. - Nem vagy boldog, ha nem teszed az életem bonyolulttá, ugye?

- Én teszem a te életed bonyolulttá? - kerekedett el a lány szeme hitetlenül, az ujjával maga felé mutatva. - Nézd, Draco, ha azt szeretném, hogy féltékeny legyél, akkor hidd el, az lennél!

- Én tényleg féltékeny vagyok! - ellenkezett Malfoy, Hermione meg ezzel a lendülettel beleharapott az alsó ajkába, olyan hevesen, hogy kiserkent a vére.

- Kár, hogy semmi jogod nincs ehhez - vonta meg a vállát végül a lány, könnyekkel teli szemekkel. - Egy másik lány a barátnőd, sőt a menyasszonyod. Egy új életed van. Én csak a múltad egy darabja vagyok. És semmit sem kéne jelentenem neked.

- Abbahagynád a nagy monológokat, kérlek? - könyörögte Draco, halkan, de határozottan. - Csak kérlek... Könyörgök... Ne legyél vele!

- Miért? - tárta szét a karját Hermione, frusztráltan. - Adj egy okot! És az "Én vagyok Draco Malfoy!", nem számít!

- Mert te sem akarod ezt!

- Nem elég jó.

- Mert én nem akarom ezt!

- Az sem elég!

- Akkor mi van még? - Draco már azt sem tudta, hogy miről szól a vita. Hogy min civakodnak egyfolytában. Mindig csak ugyanazokat a köröket futották. Mintha nem beszéltek meg volna semmit sem. Pedig megtették. - Tudom, hogy még mindig szeretsz. És tudod, hogy sosem szűntelek meg szeretni. És tudod... Tudod... Hogy nagyon sajnálom.

- Csak hagyd abba! - takarta el a szemét egy pillanatra Hermione, majd felnézett. - Nézz bele a szemembe egy pillanatra!

Draco megtette.

- Elvesztettem életem szerelmét, a meg nem született gyermekemet és az életem, lényem legjobb részét. Egyetlen pillanat alatt. A te kezed által. Mert te így döntöttél. Valahol meg is értem, hogy miért. Nem teljesen, de talán igen. Bármit megadtál volna, hogy megvédj. És még azt is vállaltad, hogy elveszítesz. És a végén... Ez tényleg megtörtént. Mert elvesztettél - magyarázta halkan Hermione, átölelve magát az egyik karjával. Majd felhorkant. - Csak egy  mazochista szerethet egy olyan nárcisztikus embert, mint te. És az a baj... Az a baj, hogy... Hogy még ezek ellenére sem voltam képes elengedni vagy nem szeretni téged. Minden alkalommal, amikor Astoriával látlak és érzem ezt a hatalmas fájdalmat a mellkasomban... Azt mondogatom magamnak, hogy te nem érzel semmit iránta. Mert tudom, hogy nem. Tudom. Nem tudom, hogy miért vagy vele, de ismerlek és tudom, hogy nem szereted. Legalábbis nem úgy, ahogyan engem. De... Az árulásod jobban fájt, mint bármi. Egy kicsit jobban is, mint Ron-é. Sőt, sokkal jobb. És hiába mondom ki számtalanszor, hogy szeretlek. Hiába van így, amikor... Az már édes kevés. Nem tehetsz úgy, mintha nem harcoltam volna érted. Mert megtettem. Keményen harcoltam és sokáig. Szóval, kérlek, bocsátsd meg, amikor most már kicsit belefáradtam.

Hermione abbahagyta a beszédet, hogy levegőt vegyen. Az egyik tenyerét a mellkasára fektette, a szíve fölé, hogy hallhassa, az még mindig vert. Nem volt benne biztos. Mert úgy érezte, éppen összetöri.

- És mi van most? Azért vagy együtt Wooddal, mert egyszerű? - tette fel a kérdést gombóccal a torkában Draco. Egyébként fogalma sem volt róla, hogy mit gondol. Talán nem is volt képes.

- Nem vagyok együtt Oliverrel! De ha vele is lennék... Mi a baj az egyszerűvel? Talán azért egyszerű, mert helyes.

- Helyes? Ez hatalmas! Hazudj magadnak tovább, Granger! - röhögött fel erőltetten Draco. - Akkor mi lesz ezután? Együtt leszel vele? A helyes srácra vártál, aki mindent megér, és a legjobb. Azzal most mi lett?

- A helyes srác nem jött el!

- Én itt vagyok!

- Elkéstél! - tört ki Hermione-ből. - Mik vagyunk mi, Draco? Annyi alkalommal elmondtuk, hogy nem lehetünk együtt, és ezt kezdtem elfogadni. De akárhányszor próbálok továbblépni... Ott termesz. És úgy viselkedsz...

- Hogy viselkedek?

- Mintha... Azt szeretnéd, hogy ugyanolyan boldogtalan legyek, amilyen te vagy.

- Senkinek sem kívánnam ezt. Én boldognak akarlak, Hermione. Velem vagy nélkülem.

- Akkor nézz mélyen a lelkedbe, ami tudom, hogy van, még ha azt is próbálod tettetni, hogy nincs. Mondd el nekem, hogy minden, amit irántam érzel, igazi és nem csak egy beteg játék. Ha igazi... Akkor valahogyan megoldjuk. Mindig megoldjuk valahogy. De ha nem, akkor... Akkor ideje, hogy elengedj, Draco! - Hermione torka kiszáradt, és csak... Az ürességet érezte. Reményt semennyit. Csak a végtelen ürességet. - Tudod, sok szörnyeteggel harcoltam már ezelőtt. De a te szellemed ennél rémisztőbb. És nem engedhetem, hogy az emlékeim szelleme legyél, Draco Malfoy.

- Tudom, hogy... Amit tettem, az megbocsájthatatlan. Magadnak tennél szívességet, ha elfelejtenél. Ha elfelejtenél, nem sírnál többet - motyogta Malfoy.

- Éppen ez a baj, Draco! Minden kicseszett alkalommal téged választanálak! Minden alkalommal téged is választottalak. Ahogyan te is engem minden fölé helyeztél. Ez nem normális. Talán ideje lenne... Önmagunk érdekeit nézni - Draco nem akarta elmondani neki, hogy az önmaguk érdeke, hogy együtt legyenek. Mert ha az nem valósul meg... Élet az egyáltalán?

Draco élete legnehezebb és legfélelmetesebb cselekedete az volt, amikor először kimondta, szereti Hermione Granger-t. És azóta elfogadta, uralja és nem fordít neki hátat.

Előtte, a lány előtt. Mindenfajta érzelemtől rettegett. A szeretettől, a szerelemtől, a bizalomtól és kötődéstől főleg. De a legnagyobb félelme mindig is sokkal nagyobb lesz ezeknél.

Mégpedig, hogy szeresse Hermione Grangert.

Vannak olyan emberek a világon, akiket egymásnak teremtettek.

Draco Malfoy-t és Hermione Grangert egészen biztosan.

Egész életükben egymáshoz sodorta őket valami nagyobb erő, amit sosem bírt senki megérteni.

De igen. Néha a szerelem tényleg nem elég.

Néha az időzítés szörnyű. Néha a környezet.

Néha pedig... A másik ember az oka. Aki nem tud elállni a saját útjából.

Még akkor sem, ha egy olyan gyönyörű köteléket érez, ami addig fog létezni, ameddig az univerzum össze nem omlik.

- Tudod, ez egész vicces. Hiszen te vagy az, aki elsétál.

_________

SZIASZTOK!!!

Új rekord: két héttel az előző után már itt is van az új fejezet, ami talán nem olyan sok, mint a többi és véleményem szerint, szinte csak nonszensz és érthetetlen párbeszédből áll. De szükségem volt erre a fejezetre, hogy rátérhessek az End-Game-re.

Mert igen, már a végjáték következik. 2 rész van már csak hátra, plusz egy epilógus (hoppp kerek 40 fejezettel fogom befejezni az egészet, úristen) és már ezt leírni hihetetlen, hogy két és fél év után be tudom fejezni.

De semmi pánik

Mert rögtön utána fog indulni az I'LL BE GOOD KÖVETKEZŐ ÉVADA/KÖNYVE/RÉSZE! Az új könyvet (mert a második rész egy másik könyvben lesz majd elérhető) rögtön az epilógus publikálása után fogom közzétenni :)

Illetve még egy petite question. Hogy milyen szemszögből olvasnátok a következő könyvet? Eddig E/3-ban írtam ezt a történetet, de világéletemben mást E/1-ben írtam és írok. Persze váltakozna a szemszög, Draco és Hermione szemszöge váltakozna a fejezeten belül vagy fejezetenként.

Szóval!!!! Kommenteljetek, hogy ha tetszett, vagy ha nem, akkor is!!!

Köszönöm hogy még itt vagytok!!! 😍😍😍😍😍❤