I can't imagine a world with you gone
The joy and the chaos, the demons we're made of
I'd be so lost if you left me alone (...)
Can you hear me screaming, "please don't leave me"

Hold on, I still want you
Come back, I still need you
Let me take your hand, I'll make it right
I swear to love you all my life
Hold on, I still need you  - CHORD OVERSTREET - HOLD ON

Már majdnem két hét telt el, de... Draco Lucius Malfoy egy szót sem hallott Hermione Jean Granger, azaz élete szerelme felől. Azóta semmit, hogy kapott tőle egy pofont ott, a folyosón. Aminek a helye mindig megsajdult, akárhányszor Draco Hermione-re gondolt, és arra a pillanatra. 

Nem volt biztos abban, hogy mit gondoljon. Bánjon mindent, hogy kívánja azt, hogy mindez, az elmúlt hónap meg nem történté váljon... Bárcsak visszacsinálhatná... de valahogyan nem az egész szíve akarta ezt. Mert a szíve másik része örült neki, hogy kihagyta belőle Hermione-t. Hogy nem kellett az összetörött arcát néznie  tárgyalásos procedúra egésze alatt. Örült neki, hogy a lánynak nem kellett éjszakákat aggódnia miatta, hogy nem kellett börtönlátogatásra jönnie hozzá. 

De attól még a lány összetörött arcát látnia kellett. 

Sőt, az volt minden amit látott az elmúlt másfél hétben. Újra és újra beúszott elé. Szinte nem is emlékezett azokra az alkalmakra, amikor boldoggá tette a lányt. Csak azok maradtak, amikor miatta volt szomorú. Az összes alkalom, amikor a könnyek amik csillogtak az arcán, őmiatta voltak. 

Azt hiszem, meg fogok őrülni - ez a mondat hangzott el, vagy milliószor Draco gondolataiban. Nem tudott dolgozni, csak otthon volt, feküdt, nézte a plafont. Párszor felpofozta saját magát, úgy érezve, hogy megérdemli.  

És ezúttal, egy kopogás sem jött az ajtó túloldaláról. Egyik barátja sem jött el. És nem is hibáztatta őket. Amilyen állapotban volt... úgyis hozzájuk vágott volna valamit. Talán jobb is volt, hogy egyikük sem jelent meg. 

Aztán... valamikor a tizenegyedik vagy tizenkettedik nap környékén, Draco-ban elpattant valami. Fogta a kabátját és sietősen a Mungóhoz hopponált. 

Végigsietett a folyosón, egyenesen ahhoz az aprócska lyukhoz, amiről tudta, hogy annak a személynek a tulajdona, akit már hetek óta látni akart. 

- Beszélhetünk? - lépett be a kis irodába, olyan hevességgel, mint egy hurrikán. Nem nagyon hatotta meg. Az asztal mellett álló lányt viszont annál inkább. Kis híján kiesett a kezéből a mappája, amibe írogatott. Majd annyira megszorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Csak egy pillanatra nézett fel. 

Arra az egy pillanatra Draco azt a lányt láthatta meg akit egész életében akart. Nem élete legnagyobb hibáját. Hanem a lányt, akit mindennél jobban szeretett. 

Pont ezért kapta el Hermione a tekintetét rögtön. Mert ő ugyanígy tudta ezeket. 

- Dolgozom - válaszolt  a lány, szigorú, ellentmondást nem tűrő hanggal, és a figyelmét, látszólag, a papírba temette. De legbelül imádkozott azért, hogy a fiú ne hallja meg a heves szívdobogását. Félő volt, hogy az a bizonyos szerve kiugrik a mellkasából, egyenesen annak a személynek a kezébe, akihez tartozott. 

De Draco észrevette a lány sebesen hullámzó mellkasát. Furcsa elégtételt okozott neki ez a frusztráltság. És, ahogyan a lány mellkasa felé fordult a tekintete... észrevett valamit. Mégpedig, hogy a lány gyógyítói, fehér köpenye a széken pihent, és amit Hermione viselt az nem volt más, mint... Draco szürke pulcsija. A combjáig leért, a kézfejére csúszott, de a lány nem bánta. 

Mert, amikor elfojtotta a sírógörcs, akkor csak belefúrta az arcát az anyagba, érezte szerelmének illatát és egy pillanatra olyan volt, mintha ő maga ölelte volna át. Akármennyire is nem akarta bevallani, az az ölelés volt minden amire vágyott. 

Amikor Draco közelebb lépett hozzá, Hermione összerezzent, és összébb húzta magát. 

- Menj innen, Malfoy! Menj már! - kiáltott fel a lány, felcsattanva. Könnyek gyűltek a szemébe. Igyekezett lenyugtatni magát, de nem segített rajta, hogy a Malfoy fiú csak egy enyhe kartávolságra van tőle. Draco-t viszont nem tántorította vissza semmi. Elege volt a várakozásból. És nem akart gyáva lenni. Éppen elégszer volt már az életében. - Elmondtam, amit akartam. Hogy időre van szükségem, és térre. 

- Volt másfél heted, hogy gondolkozz! - csattant fel Draco is. De nem Hermione-re volt mérges. Maga a helyzet dühítette fel. Hogy így kell viselkedniük egymással. Hogy csak így tudnak egymással beszélni. 

- Ez több vagy kevesebb, mint amennyi neked kellett, hogy eldöntsd, elfeledtetsz velem mindent? - na, Hermione most nézett fel, úgy igazán, egyenesen Draco szemeibe, megingathatatlanul. Mindketten összerezzentek a mondat hatására. Hermione bánta is meg nem is, hogy kimondta.  

- Nem vagyok mérges, Draco... - mondta lassan a barna hajú boszorkány,gyengédebben, mint az előzőt letéve a mappáját az asztalra, majd nekidőlt a hátával a fának, hogy teljesen testével Draco felé tudjon fordulni. Akármennyire is dühös volt, még mindig azt a srácot látta, akit teljes szívével szeretett. Mindene belesajdult, ahogyan a fiú törött alakját meglátta. Próbált higgadt maradni. Kényszerítette magát, hogy ne sírja el magát. Nem akarta még jobban megalázni magát.

De, ahogyan ránézett a fiúra... A sápadt arcára; a piros, duzzadt szemeire; a lila karikákra a szeme alatt; a kócos, szőke hajára; a szedett-vetett ruháira; a sebtében felkapott kabátjára... Még emlékezett az illatára, ahogyan becsukta a szemét, még mindig előtte volt, ahogyan átöleli, ahogyan csókolja, ahogyan... Ahogyan az övé lesz, az idők végezetéig. 

Úgy látszik, az idők végezete hamarabb jött el, mint azt bárki is gondolta volna. 

Draco keresztül látott Hermione álarcán, ami azt mutatta, hogy nyugodt. Mindig keresztüllátott rajta. Neki sosem tudott hazudni. Hülyeség volt megpróbálni is. Látott mindent abból, ahogyan az öklét összeszorította, és a szája elé tette. Csak egy pillanat volt, de észrevette, ahogyan a lány lehunyja a szemét, ahogyan beszívta a pulcsi illatát. 

- Nem vagy? - kérdezett vissza Draco bizonytalanul. Nagyon, de nagyon kételkedett az előző állításban. 

- Nem, nem vagyok mérges - ismételte meg Hermione az előző mondatát, ugyanolyan szenvtelenül. Ezután élesen beszívta a levegőjét, szaggatottan engedte ki, remegve. A lábai annyira gyengék voltak, hogy rá kellett szorítania az asztal szélére hogy ne roggyanjon meg. - Én csak... szomorú vagyok. És nem tudom elhinni, hogy nem vagyok képes mást érezni, amikor rád nézek, mint csalódottságot. 

Draco határozottan elé lépett, két kezébe fogta az arcát, és kényszerítette a lányt, hogy nézzen a szemébe. Hermione szemébe még több könny gyűlt, és az ajka megremegett, amikor belenézett a fiú szürkés szempárjába. Látta benne az összes fájdalmat, amit az elmúlt hónapban érzett, az összes magányosan töltött éjszakát, az összes kételyt és a kényszert, hogy visszacsináljon mindent. 

- Tettem, amit tennem kellett. Hogy megvédjem magunkat - suttogta, szinte némán Draco. De nem is kellett hangosabban beszélnie. Hermione csak a szája mozgására figyelt, az összes lesokkolódott porcikájával. - Téged. 

- Mégis mitől? - tette fel a kérdést a lány, elcsukló hanggal. Nem tudta megérteni. Akármennyire is szerette volna. - Hogy lássalak a tárgyaláson? Hogy lássalak egyáltalán? Hát persze. 

Felhorkant. Abban a horkanásban az volt benne, mintha nem is várt volna el többet Draco Malfoy-tól, mint amit kapott a végén. De az igazság az volt, hogy sokkal többet várt ennél. Miután meggyőzte magát, hogy a kapcsolatuk jó lesz, nem tudta elképzelni, hogy tényleg az lesz a sorsa, hogy majd a Mardekár Hercege töri össze a szívét. 

Amikor Hermione meglátta, hogy Draco tiltakozni akar, felkiáltott, hogy a saját igazát erősítse. 

- Tudtam volna kezelni, Malfoy! Tudtam volna! - emelte fel a hangját a lány. De Draco nem hajolt el tőle, nem ijedt meg a kiabálástól. Mert számított rá. Nem is számított kevesebbre. Ott maradt. Szinte végletesen közel a lányhoz, hogy érezze a bőrén a boszorkány szaggatott, nyugtalan zihálását. 

- Lehet hogy én nem tudtam volna! - reagált Draco, halkan, de indulatosan, kissé megszorítva Hermione-t, aki megrázta a fejét és a padlót kezdte el fixírozni. 

- Nyilvánvalóan - sóhajtott Hermione lemondóan, és összeszedte magát annyira, hogy újra felnézzen. És fokozatosan emelkedett meg ismét a hangja. - Mégsem minden rólam szól, meg az önfeláldozásról. Hanem rólad meg az egoizmusodról! 

Most fordult a kocka. Draco fordult el, és Hermione hajolt közelebb.

- Ez vagy te, Malfoy! Ha túl bonyolulttá válnak a dolgok, akkor kifogásokat keresel és kitáncolsz. Meg sem fontoltad a lehetőséget, hogy elmondd nekem, mi folyik itt! Csak mentél a fejed után! Nem is törődtél vele hogy velem mi lesz utána! 

- Csak azzal törődtem! - kiáltott fel Draco. Szinte el sem hitte, hogy a lány azt hiheti, hogy magával törődött. Hogy nem az lebegett a szemei előtt, hogy neki jó legyen. Hogy ne ő sérüljön. De... a szándékai nem éppen úgy sültek el, ahogyan szerette volna. Mert mindent szétrombolt. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy ez lesz a vége. Csak nem akarta elfogadni. Azt hitte, hogy minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt. De nem. Az csak vágyálom. Ez a kegyetlen valóság. - Választanom kellett! Tudod, hogy miért kellett választanom. 

- És te nem engem választottál, Draco - suttogta Hermione. Az igazságot. Ez fájt neki a legjobban. 

Hogy nem őt választotta. 

Mert nem érdekelte volna az Azkaban, se a tárgyalás, se semmi. Mert vele maradt volna. 

De így esélye sem volt rá. 

Nem csak az emlékeit veszítette el, amik mellesleg élete legszebb pillanatai voltak... hanem a fiút is, akit teljes szívéből, lelkéből és testéből szeretett. 

- Nem számít, hogy mennyire vagyok kétségbeesett vagy, hogy mennyire félek ... sosem vettem volna rá magamat arra, hogy eltüntessek mindent, amink volt. Még akkor sem, ha gyászban kellett volna fuldokolnom. Inkább kitartottam volna minden pillanat mellett, amit veled tölthettem, minden általad előcsalt mosoly mellett, minden boldogság foszlány mellett, aminkben részünk volt. Inkább töltöttem volna el minden hátralévő pillanatomat gyötrelemben, fájdalomban és kínban... minthogy egyetlen egy emlékemet is eltüntessem rólad - mondta Hermione, és több apró, szenvedéssel teli könnycsepp száguldott le az arcán. 

Percek teltek el. Csöndben. 

Csak egymás hevesen dobogó szívverését hallgatták. A két szerv majdnem kiesett a helyéről, egyenesen a másikhoz. Vonzották egymást, mint két mágnes. Az, hogy nem lehettek együtt, jobban fájt, mint bármi más a világon. A szívük érezte a legjobban. De benne volt a remegő kezükben, az ajkat rágcsáló fogakban, az erőtlen lábakban. Mintha az egész testük az egyedüllét ellen tiltakozott volna. 

Draco keze lehullott Hermione arcáról, mikor az erő teljesen kiveszett belőle. Hermione majdnem felkiáltott, tiltakozva. De aztán rájött, hogy nem teheti. Akármennyire is akarja. 

- Talán... talán menned kéne - nyögte ki sokára Hermione, az arcához emelve a kezét, és gyorsan lesöpörte a fájdalmának darabkáit a bőréről. 

Draco remegve bólintott. Elfordult, beletúrt a hajába és megtépte a tincseit, hogy érezze a megérdemelt büntetést. Mintha a lány szavai nem lettek volna elegek. 

Aztán megrázta a fejét. És újra Hermione felé fordult. Újra megfogta az arcát. Hüvelykujjával végigsimított a könnytől vizes bőrén. 

Ilyen könnyen azért nem adja fel. Ilyen könnyen Hermione nem tudja kidobni az ajtón. És az ajtóval egyidejűleg, az életéből sem. 

- Szeretlek téged, Hermione Granger. Szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, halálomig és azután is. És bármi történjék, szeretni foglak, csak téged, széles e világon - jött a vallomás. Olyan jó volt kimondania. Egy hónapja várt arra, hogy a gondolatain kívül elmondja ezt annak a húsvér embernek, akinek kellett.  Úgy érezte, hogy nem érhet véget úgy ez a beszélgetés, hogy Hermione nem hallja. Megérdemelte, hogy hallja. Mert így volt teljes a kép. 

- Én... nem vagyok benne biztos, hogy... Ugyanúgy képes vagyok-e rád nézni. Hogy képes vagyok-e megbocsájtani - vonta fel mindkét vállát Hermione, tehetlenül. Fogalma sem volt, hogy mi zajlik benne. És kételkedett benne, hogy valaha is meg tudja majd érteni. 

Draco ujjai végigsimítottak a lány nyakán, le a kulcscsontjáig. Finoman végighúzta a kezét a saját pulcsija nyakán, a vállán keresztül, végigcirógatva a karján, egészen a kézfejéig, amit megszorított. Hermione minden egyes mozdulatba beleremegett. Lehunyta a szemét. 

- Ha az kell neked.... Ha az tesz boldoggá.... Akkor elengedlek és kiszállok az életedből - hangzott az ígéret, a szőke szájából. A lány pontosan tudta, hogy milyen nehéz lehetett ezt neki kimondani. Tudta, hogy mennyire nem akar lemondani róla. De az ő kedvéért... még azt is megtette volna. Azért tudta... mert fordított esetben... ő ugyanezeket érezte volna.  - De akkor is... napról napra jobban foglak szeretni, még akkor is ha ez lehetetlen. Éppen elég lehetetlen dolgot tettem életemben, ami megerősíti, hogy képes vagyok még többet tenni. És érted... Érted bármikor bármit meg tudnék tenni. És meg is fogom tenni. Ha... azt akarod. 

- Én... fogalmam sincs - rázta meg a fejét Hermione, elfúló hanggal. - Én már semmit sem tudok. 

Draco elengedte Hermione-t. Ennél többet sajnos nem tudott tenni. 

- Tudod, hogy hol találsz meg - mondta Draco, miközben belülről kifelé az összes kártyavár a testében ledőlt. Nagy robajjal. Egy kis hezitálás után, a lány felé hajolt, és egy csókot adott a homlokára. - Szeretlek, Hermione.

_____________________

Miután Draco elviharzott, Pansy várt pár percet, mielőtt bement volna Hermione irodájába. Adott a lánynak egy kis időt, hogy lenyugodjon. Nyilván, szüksége volt rá. A bentről kiszűrődő hangokból legalábbis a Parkinson lány erre következtetett. 

Először jött a csapkodás. Pansy nem tudta, hogy Hermione mit ütött, de valamiket nagyon hevesen nekidobott először az asztalának, majd a dalnak. Nagy puffanás kísérte a dobássorozatot. 

Másfél perc után ez elcsendesült. És következett a zokogás. 

Pansy a fal másik oldalán hallotta a szívszaggató, heves sírást, aminek a vége sokszor sikoltás volt. Amit Hermione valószínűleg a pulcsijába fojtott. Vagyis... Draco pulcsijába. 

Pansy 10 percet állt az ajtó másik oldalán. De olyan volt, mintha egy örökkévalóság telt volna el, ameddig Hermione kicsit elcsendesedett. És az ex-Mardekáros lány ekkor nyitott be hozzá. 

Hermione Granger, az erős háborús hősnő a földön ült, átkarolta a karjaival a térdét, a pulcsijának a nyakán sötétebb volt az anyag, mint máshol. Minden bizonnyal a könnyek miatt. Amiket Hermione akkor is törölgetett az arcáról, amikor Pansy leült mellé, átkarolta a vállát és magához húzta. Hermione nem ellenkezett, csak odabújt a lányhoz, akit évekig gyűlölt. És most, mégis ő volt ott mellette, amikor élete legrosszabb perceit élte át. 

Sokáig ültek így. Ameddig a Granger lány lélegzése vissza nem állt a normálisba, a szívverésével együtt. 

- Tudom, hogy... - szólalt meg először Pansy, egészen halkan. - hogy nem segít... De tudnod kell hogy... Amit most érzel, a fájdalom, az elárultság, az eszeveszett üresség, a reménytelenség... Mintha minden tagodból halálosan véreznél, mintha minden pillanatban a halál és élet között lebegnél, mintha minden percben küzdened kellene, hogy a felszínen maradj... Ő egy hónapja minden egyes nélküled eltöltött percben ezt érezte. Vagy érzi.

Hermione ezt pontosan tudta. Kiolvasott a fiú szeméből mindent. Mindent. 

- Tudom hogy... Nem akarsz felkelni, csak ölelni akarod magad, és belefulladni a saját könnyeidbe. Végignéztem, ahogyan Draco belülről eszi meg saját magát. És egyetlen egy dolog segített neki ebben. Amikor meglátta a fényképen az arcodat, amivel rámosolyogtál. Amikor meglátott egy pillanatra az utcán... - magyarázta Pansy, és egy pillanatra neki is gombóc lett a torkában. Még emlékezett, hogy milyen volt. 

Hermione ekkor kapta fel a fejét, mintha eszébe jutott volna valami. 

-  Nincsenek meg a fényképeim... A képeim... - motyogta. Hát persze, hogy nem voltak meg a képei. Draco mindent összeszedett a szobájából, ami csak kettőjükhöz volt kapcsolható. Kivéve egy valamit. Ami akkor a szent pillanatban is Hermione-n volt. - Csak egy dolog maradt meg tőle. A szürke pulcsija. 

A pulcsija, ami segített neki túlélni az elmúlt másfél hetet. Az illata már szinte eltűnt róla. De a tudat, hogy az övé volt... hogy van még Hermione-nél valami, ami az övé, a szívén kívül... valamilyen módon megnyugtatta. 

- Tudom hogy haragszol rá. Hogy csak ütni akarod. De... - kezdett bele ismét Pansy, és megszorította Hermione karját. - Mi önzők vagyunk. Ő pedig a legönzőbb mindannyiunk közül. És egy hónapja, életében először, mást helyezett az előtérbe. Téged. És az egyetlen dolgot tette amiről azt hitte, hogy elősegítheti, hogy neked ne essen bántódásod. Legfőképpen nem miatta. És most... Most az történt vele, amiről azt hitte hogy sosem fog megtörténni. Visszakapott téged. Vagyis... Többé-kevésbé. 

___________________

Pár nappal később Hermione-nek szabadnapja volt. Az első azóta a bizonyos interjú óta. És, ahogyan otthon volt, ült a foteljában, az ölében Csámpással és a kedvenc Anna Kareninájával... jobban hiányzott neki Draco, mint bármikor előtte. Hiányzott neki, hogy arrébb tolja a lábát, hogy ő leülhessen. Hiányzott, hogy hátulról átölelje a nyakát, beleolvasson a könyvébe, megjegyzést tegyen rá, aztán belefúrja a fejét a lány nyakába, hogy elterelje a figyelmét az olvasásról. Hiányzott neki, hogy Csámpást melegebb éghajlatra küldje. Minden hiányzott neki.

Délután három körül kopogtattak az ajtaján. Hermione lassan felkecmergett, letette a macskát az öléből, megigazította magán a takarót, amivel eddig be volt bugyolálva és eltámolygott az ajtóig, remélte, hogy semmi fontos dologról nincs szó. 

De, amikor kinyitotta az ajtót, nem állt előtte senki. Az egész folyosó üresen állt. Viszont, mikor kijjebb lépett, belerúgott egy dobozba, amit valaki minden bizonnyal az ajtaja elé tett, bekopogott, majd el is tűnt. 

Amikor felemelte a dobozt, meglátta a tetején a feliratot. HERMIONE CUCCAI - írták rá nagy, szálkás betűkkel, rendezetlenül. Hermione felismerte a kézírást. Összeráncolta a szemöldökét és visszament a nappalijába. Ledobta a dobozt a dohányzóasztalra, ő maga pedig leült a földre, annyira kíváncsi volt. 

A doboz nem volt teletömve. Egy nagy köteg fénykép volt a legelső, ami szemet szúrt neki. Remegő kézzel emelte ki őket, majd lassan legörgette a képeket összetartó befőttes gumit a kötegről. 

Az ő képei voltak azok. 

Amiket Draco az Exmemoriam elvégzésekor magával vitt a szobájából, hogy azokra ne hasson a varázslat. Ha nem tette volna, a fiú eltűnt volna a képekről. Hermione hálát adott Draco Malfoy-nak, hogy ezt a lépést megtette. De, ha az Exmemoriam nem történt volna meg, akkor ezt sem kellett volna. 

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy felkészítse magát a látottakra. Tudta, hogy a képek nagyot fognak ütni. 

De azt nem , hogy ekkorát. 

https://youtu.be/uaCWBRGSZeQ

Fél órával később, még mindig a földön ült. Maga elé rakosgatta a képeket, élete legjobb hónapjainak emlékeit. Annyira dübörgött a szíve, hogy a mellkasára kellett tennie a kezét, hogy ne essen teljesen szét. Egy-egy képnél végigsimított Draco arcán, az emlékezetébe véste a mosolyát. 

 Az elmúlt hónapok eseményei rögtön végigfutottak benne, amikor ránézett egy-egy képre. 

Ott volt egy, ami a kviddicsmeccsen készült, még mielőtt a Halálfalók megtámadták volna a stadiont. Draco átkarolta Hermione vállát és közel húzta magához. 

Mellette ott volt az, amin Hermione egész arca tele van buborékokkal, körülötte örvénylik a meleg víz keltette köd. 

Ott volt a kép a Roxfortból, amit Alicia-val és Liam-mel készítettek a Mardekáros kviddicsedzés után. 

Amin mindketten a zongoránál ülnek, belemerülve a billentyűkbe, Draco elsimítja Hermione egyik hajtincsét, miközben a lány megpróbálja megtalálni a helyes billentyűket. 

Ami a Weasley vacsorán készült Draco-ról, Hermione-ről, George-ról és Angelináról. 

Aztán ennek a képnek a párja, amin a két fiú a hátukra vették a barátnőiket. 

Ami az említett páros esküvőjén készült, miközben táncoltak. 

Amin Draco a színpadon gitározott és Hermione-nek énekelt. 

Amin Hermione feje Draco ölében van és mindketten olvasnak. 

Amin Hermione Draco lábai között ül, a hátát a fiú mellkasának dönti, Draco hátulról átöleli és az állával a lány vállára támaszkodik. 

Viszont a dobozban volt más is. Pár Reggeli Próféta szám. Köztük az is, amiben főcímlapon közölték Narcissa Malfoy estélyét, amin Hermione és Draco először jelentek meg párban a nyilvánosság előtt. Aztán egy szám a Halálfaló támadást mutatta. A képen Draco Ginny-t támogatta, Hermione pedig egy másikat Laurel-lel vánszorog, hogy az ájult szőkével el tudjon hopponálni. 

Illetve egy vastag mappa is. Amin Albus Dumbledore neve állt. És a Dumbledore gyilkosságot taglalta. Benne az első számú gyanúsított aktájával. Draco-éval. Aminek az utolsó oldalára nagy betűkkel a következőket írták: INTIM KAPCSOLATBAN HERMIONE GRANGER-REL! LÁSD, KÖVETKEZŐ OLDAL.

Ez volt az a bizonyos mappa, ami miatt az egész elkezdődött. 

Hermione hangosan összecsapta és jó messzire eldobta, hogy soha ne kelljen többet látnia. 

Az utolsó, amit előhúzott a dobozból... egy sál volt. De nem akármilyen sál. Egy zöld-fehér csíkos sál. Ami a Mardekáros kígyóval volt díszítve. Draco sálja. 

Hermione az orrához emelte . Amint megérezte rajta a menta és a citrom illatát, rögtön elkezdett könnyezni. A szürke pulcsiból már kiment ez az illat. De itt volt ez a sál. Amit a lány rögtön a nyaka köré tekert és eltökélt szándékává vált, hogy soha többé ne vegye le. 

A sál alatt egy összehajtott papírlap rejtőzött. 

Hermione kihajtogatta és elolvasta. 

Csak egy hétvégét kérek. Hogy bebizonyítsam, meg tudsz bocsátani. Ha akkor sem győzlek meg , örökké eltűnök az életedből. 

Végtelen szerelemmel,

D. M. 

Sziasztok, még itt lévő olvasók!!!!

Mint derült égből villámcsapás hozom ezt a legújabb részt, ami 3000 szó körül mozog. Igazából, nem lennék kész vele, hogy ha nem lenne egy ember. Ő pedig @VeronikaBorsits Akivel körülbelül 32 órája "ismerjük" egymást, azáltal, hogy írt nekem egy eszméletlenül hosszú és naaaaagyon jó véleményt privát üzenetben. És felajánlotta, hogy lesz a bétám. Szóval így történt a dolog, hogy ő elkezdett engem nyüstölni, hogy ugyan, kezdjek már írni. ÉS ugyan, elkezdtem írni. Ma reggel suli előtt, és ma délután, suli után. Pötöm >2000 szót pötyögtem be. És büszke vagyok :D :D 

Szóval minden köszönet Nikát illeti!!!!! <3 <3 

Kezeket fel, aki sírás nélkül kibírta!!!!!