Where ever you've gone?
How, how, how?
I just need to know
That you won't forget about me
Lost through time and that's all I need
So much love, then one day buried
Hope you're safe, 'cause I lay you leaves
Is there more than we can see?
Answers for me --- Cloves - Don't You Forget About Me

Hermione Granger a homlokát masszírozta, amikor nekidőlt a lift oldalának, és úgy érezte, hogy minden ereje szép lassan elhagyja. Nagyokat sóhajtott, és megigazította magán a köpenyét.

Pár hete kezdett a Mungóban dolgozni, mint gyakorló gyógyító. Hermione Granger volt, ebből kifolyólag, az elméleti ismereteket az átlagnál jóval gyorsabban sajátította el. De az első időben csak egyszerűen próbált beilleszkedni, műtéteket járt megnézni, apró viziteket végzett, öreg gyógyítók árnyéka volt.. Ez volt az első hete, hogy igazi és önálló munkát is tudott végezni. És kellett is neki.

Már 24 órája volt a Mungóban, lenyomott egy éjszakai műszakot, és ide-oda rohangált az osztályok között. Annyi feladatot halmozott fel, amennyit csak tudott, hogy megmutassa, nem csak humbugból van itt, hanem ténylegesen is ezt szeretné csinálni. Zuborgott a vére az izgalomtól, és a megfelelési kényszertől. De imádta csinálni. Talán éppen ezek miatt.

A kezébe szorította a papírosait, és kilépett a liftből, amikor az csilingelve megérkezett a földszintre. És csaknem beleütközött egy gyorsan haladó és csontos vállú alakba.

- Éppen téged kerestelek! - a siető személy tért magához először és megrázta magát. Hermione sóhajtott egy hatalmasat, amint a lányra nézett. Pansy Parkinsonra. Akinek egy kócos lófarokba volt kötve a haja és a talárja lecsúszott a válláról. A hatalmas sarkú cipőivel egyfolytában a Mungó folyosóin szaladgált, leginkább, hogy Hermione-nek adjon még egy-két feladatot. - Mit szeretnél? Sürgősségi vagy szülészet?

Hermione sosem gondolta volna, hogy valaha Pansy meg ő baráti hangon fognak elcsevegni egymással. De ez így történt. Pansy minden bizonnyal leküzdötte minden előítéletét, ahogyan Hermione is, miután a Mardekáros lány az első napján mosolyogva szólt hozzá, és biztosította, hogy mindenben a segítségére lesz. És furcsa módon, az első napokban Hermione Granger-nek nagyon is szüksége volt a segítségre. Nem is kellett messzire mennie, Pansy kis zuga, ahol dolgozott, pont Hermione még kisebb zugával szemben volt.

- Te merre mész? - kérdezett vissza Hermione, megállapítva, hogy jobban érezné magát ugyanazon az osztályon, mint Pansy.

- Az újszülöttekhez. Most van a szokásos méricskélés, meg vizsgálatok és jelen kell lennem, hátha kell valakinek egy kis életerősítő - Pansy volt az egyik fő bájitalkeverő a Mungóban, és rettenetesen jó volt a munkájában. A feladat, hogy újra összebarátkozzon Hermione Granger-rel, ennél sokkal nehezebb feladat volt.

- Akkor veled tartok a kisbabákhoz - bólintott Hermione, önmagát is meglepve, és halványan Pansy-re mosolygott.

A két fiatal nő az előcsarnok felé indultak, onnan tudták megközelíteni az újszülött-osztályt. Ezek az apró percek voltak az egyetlenek, amikor volt egy kis nyugtuk.

De Hermione számára ez most nem volt túl nyugodt. A fejfájására még rátett egy lapáttal, amikor az előcsarnokban lévő pult felé pillantott és ott kiszúrt egy ismerős, vörös loboncot.

- Ó, igen. Ez volt a másik dolog, amiért kerestelek - sóhajtott nagyot Pansy, akinek valójában nagyot dobbant a szíve amikor felismerte Ginevra Potter-t. Alig hitte el, hogy a két legjobb barátnőjével újra együtt lehet. De el kellett rejtenie a mosolyát. Mivel Hermione szemében, ő meg Ginny még mindig ellenségek.

- Ginny! - lepődött meg Hermione, és kis híján felsikoltott, amint meglátta a lányt. Pansy követte őt, kicsit lassabban.

A vörös lány haja egy kócos kontyba volt összekötve, az arca nyúzott volt és sápadt, valamint egy hatalmas sál volt a nyaka köré kötve.

- Ginny! Mit keresel itt? - kérdezte a vörös lánytól Hermione. Meg akarta ölelni a barátnőjét, de Ginny felemelte a kezét, lassú, szinte kocsonyaszerű mozdulattal, és azzal jelezte, hogy nem kéne közel jönniük hozzá.

- Kivizsgálásra kellett jönnöm - nyökögte Ginny, rekedt hanggal, mintha éppen a kivégzésén állna. Hermione ajkai lefelé kezdtek el konyulni, Pansy szemöldökei pedig összefutottak. Ginny hangjában volt valami... Fura. De nyilvánvalóan, ezt a furát csak Pansy vette észre, Hermione csak a beteg hangot hallotta.

- Úgy nézel ki, mint akinek láza van - nézegette Mione Ginny arcát, ami sápadt volt, kissé izzadt is.

- Valószínűleg van is - bólintott Ginny. Pansy homloka még ráncosabb lett, Hermione pedig még jobban aggódott a barátnője miatt.

- Voltál ma edzésen? - kérdezte a Granger lány szemrehányóan. Ginny behúzta a nyakát, ami tökéletes válaszként azt jelentette, hogy persze, hogy elment. - Ginevra Potter! Beteg vagy! Nem járkálhatsz így edzésre! Még a végén még rosszabbul leszel! Vagy, leesel a seprűről!

- Kviddics szezon, Mione - ez volt a Weasley lány egyetlen válasza, és ő ezt elég jó érvnek tartotta. - Nem lehetek beteg!

- Miért nem? - tárta szét a karjait Hermione. Nem értette, hogy a beteg miért nem tud otthon maradni amikor... Hümmm.... Beteg. Hermione felháborodottan rápillantott Pansy-ra, hogy a lány megerősítse az aggodalmát. Pansy csak a zsebébe dugta a kezét, és egyszerűen megvonta a vállát. De valójában rossz érzése volt Ginny látogatásával kapcsolatban. Így muszáj volt nagyokat sóhajtania, hogy ne kezdjen el ordibálni, Hermione füle hallatára.

- Cikkem van a Prófétának - válaszolt egyszerűen Ginny. - A következő heti számban benne kell lennie.

- Ha beteg vagy, nem tudsz semmit rendesen megcsinálni - rázta meg a fejét Hermione, továbbra is ellenezve a barátnője minden egyes döntését és mondatát.

- De muszáj! Ez egy interjú. Az új Aurorparancsnok-helyettessel. Exkluzív! Még senki nem beszélt vele! - sorakoztatta fel az érveit Ginny, és alig láthatóan, de fenyegetően Pansyra pillantott. Az ex-Mardekáros feje fölött felvillant az a bizonyos villanykörte, amint leesett neki hogy mire megy ki a játék. És legszívesebben a kezébe temette volna az arcát, és üvöltött volna.

Ez nem normális! Idióta! Miért? Hogy képzeli? Ginny!!! Nem normális!!! - üvöltött magában Pansy. De a külvilág számára csak annyi látszott, hogy szívja a fogát. De Ginny belelátott az agyába, csak úgy, hogy a szemébe nézett. Igyekezett nem megborzongni. És csak arra koncentrált, hogy Hermione-t a céljainak megfelelő útra terelje.

És egyenlőre elég jól ment neki.

- Az egészséged a legfontosabb! Nem érdekel engem holmi Aurorparancsnok helyettes interjú! - erősködött Hermione, ökölbe szorítva a kezét. Nehezen tudta elviselni, ha valaki egy betegséggel játszott, és nem vette komolyan a pihenést. - Egy ágyban kéne kuksolnod a hét hátralévő részében! És pihenned kéne. Meg millió pohár teát innod, és főzeteket szedned be. Fel kell tuningolnod az immunrendszeredet.

- Még nem vagy gyógyító, de már most úgy viselkedsz, mintha az lennél - forgatta meg a szemét Ginny fáradtan. Eljátszotta, hogy a lány előbbi mondatai hatására, kezdi meggondolni magát, és kezd megpuhulni.

És ezt Pansy Parkinson pontosan tudta. Csak azt nem, hogy ezeket miért is teszi pontosan. Még.

- Muszáj dolgoznom! - ezt Ginny már a majdnem belemenős hangszínével mondta ki. Mintha egy hajszálnyira lett volna, hogy engedjen Hermione-nek. - Imádom a munkát a Prófétánál. És muszáj ezt megcsinálnom, vagy kirúgnak!

- Akkor majd én megcsinálom helyetted! - ígérte Hermione, rögtön, mintha ez evidens lenne.

- Tényleg? - kiáltott fel a másik két lány egyszerre. De a hangszínjük másmilyen volt. Ginny-é elégedett, és boldog. Míg Pansy-é felháborodott és dühös. És vicsorogni kezdett Ginny-re.

- Igen - bólintott Hermione, és magához szorította a mappáját. - Holnap szabadnapom lesz. És megcsinálom. Ha te megígéred, hogy egész nap ágyban leszel és meggyógyulsz.

- Ezért most leborulnék előtted és össze-vissza csókolnám a talpadat - ujjongott Ginny. És az öröme már nem volt megjátszott. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar eléri a célját. Így az előbb említett és vágyott talpnyalás helyett, csak szorosan megölelte a barátnőjét, és ő is rávicsorgott a Parkinson lányra, Hermione válla fölött, hogy ne gondolja azt, hogy nem vette észre a dühös, és öldöklő pillantásokat. Pansy válaszként csak elhúzta a kezét a nyaka előtt, jelezve, hogy kinyírja Ginnyt.

- Küldd át nekem később az információkat, oké? Mennem kell a kisbabákhoz! - búcsúzott egyik pillanatról a másikra Hermione Granger, majd el is szaladt az újszülött osztályra. Magára hagyva a vérszomjas Pansy Parkinsont a prédájával, Ginny Weasley-vel.

- Teljesen elment az a maradék eszed?! - üvöltött fel Pansy, amikor Mione eltűnt a folyosón (túl a halló és látótávolságon), és megcsapta a Weasley lányt. Erősen. Olyannyira, hogy Gin fel is szisszent. - Nem is vagy beteg, igaz?

- Persze, hogy nem - rázta meg a fejét Ginny, és a hangjából eltűnt a megjátszott betegség, és húzgálni kezdte a nyakán a túl erősre húzott, túl meleg sálat. Majdnem hozzátette, hogy most, hogy akkorát vágott az ex-Mardekáros a kezére, hogy az biztosan belilul, nyilván betegnek érzi magát. - Csak fáradt. Kviddics edzés egész héten. És tegnap Teddy is nálunk aludt. Tudod te hogy mennyi energia az a kiskölyök?

- Ne válts témát! - figyelmeztette őt Pansy, kissé mennydörgő hangnemmel, felemelve a mutatóujját. - Miért kell ezt, Ginny, hm? Nincsenek már eléggé szétcsúszva? Még jobban kínozni akarod?

- Nem! - rázta meg a fejét Ginny, kissé felkiáltva, mintha maga a megállapításra gondolás is sértő lenne. - Azt akarom, hogy jók legyenek. Hogy újra azok legyenek, mint régen.

Pansy továbbra sem volt meggyőzve. A tekintete dühös volt, és úgy látszott, hogy menten szét tudna tépni bárkit.

- Pans! - nézett rá Ginny, megfogva a lány kezét. A hangja elgyengült, egy pillanatra el is csuklott. Erre Pansy belenézett a szemébe. - Hiányoznak. Mindketten. És tudom, hogy nem nekem egyedül. Nem csak egymást vesztették el, hanem mi is őket. És végeztem ezzel!

- Bántod őt, Ginny - Pansy nem mondta ki a nevét, de a vörös lány pontosan tudta, hogy kire gondolt. - Nem tudom, hogy miből áll a kis terved... De ezzel még jobban bántod. Ha nem sikerül... Újra széthullik minden.

- Nem fog! - bizonygatta Ginny, teljes magabiztossággal. - Hetek óta erről beszélek Blaise-zel. Meg tudjuk csinálni, Pans. Csak arra van szükségem, hogy... Bízz bennem. Csak egy kicsit.

- Bízom benned - bólintott Pansy, egy pillanatra elgyengülve, és talán először nézett bele igazán Weasley lány szemébe. Tettvágyat látott benne, kétségbeesést és a sikervágyat. - Csak remélni tudom, hogy sikerülni fog.

_________________

Hermione Granger a Mágiaügyi Minisztérium egyik folyósóján ült, az Aurorok osztályán.

Miután a recepcióst meggyőzte, hogy a) nem Ginny Weasley, de van joga ott lenni, b) tényleg Hermione Granger és c) tényleg van joga ottlenni, bemehetett a folyosóra, hogy ott várja meg, hogy az új Aurorparancsnok-helyettes végezzen a tárgyalással.

Az iroda ajtajára még nem volt kiírva ennek a bizonyos új helyettesnek a neve, ezért Hermione a sötétben tapogatózott, és csak reménykedni tudott, hogy nem egy alig mozgó, lapos vénembert állítottak be aurorparancsnok-helyettesnek.

Az asszisztens, aki az iroda előtti asztal mögött foglalt helyet... Meglepően fiatal volt. És nagyon de nagyon szőke. Már ahogyan írogatott, Hermione látta, hogy nem valami okos teremtéssel áll szemben, és a szőke jelző nem csak a hajzuhatagát jellemezte.

És belőle kiindulva ítélnek meg minden dolgozó boszorkányt a Minisztériumban - tört elő Hermione-ben a feminista énje, ezúttal csak gondolatban.

Inkább Ginny jegyzeteivel kezdett el foglalkozni. Csupa klisé kérdés, amit mindenkitől megkérdeztek már milliószor. De nincs mese, Ginny a főnök. Hermione csak elvégzi a piszkosmunkát.

Ó, Merlin, kérlek, add hogy ne egy befacsarodott öreg legyen abban az irodában! - könyörgött most már a legfőbb varázslónak a Granger lány, és az égnek, pontosabban a plafonnak emelte a szemét. Alig várta, hogy hazamenjen, begubózzon egy fotelbe, a kezében, a papírok alá rejtett könyvvel felszerelkezve, igyon egy teát, talán még Csámpást is az ölébe engedi. De ha egy életet nagyon elmesélni akaró varázslót fog ki... Akkor lőttek a szabadnapjának, amit boldogan eltölthetett volna.

Ehelyett itt kell ülnie és...

Egy apró csilingelés állította meg Hermione gondolatai folyamát. Mire ő, illetve az asszisztens lányka is felkapta a fejét. A szőke lány, aki minden bizonnyal fiatalabb volt Mione-nél, mégis úgy nézett a másikra, mintha egy Merlin díj már bőven lenne a zsebében.

- Mr. Malfoy most már fogadja - jelentette ki a szöszike. Hermione levegője megakadt valahol a légcsövében a mondat hatására, és összeszűkült a tüdeje.

- Azt hittem, hogy... Tárgyal - köhécselt zavartan a Granger lány, megpróbálva visszanyerni az erejét, amiben eddig bővelkedett. Azt sem értette, hogy miért lett hirtelen ennyire zavarban, de egyszerűen nem tudott úrrá lenni a szívdobogásán és a vörösbe borult arcán. A magassarkús lába remegni kezdett, a kezéből, pedig majdnem kiesett a toll, amit eddig forgatott.

- Így is volt. Amerikával. Telefonon - magyarázta a szöszi, mintha egy óvodásnak tette volna. Hermione egy pillanatra úgyis érezte magát mint egy óvodás.

Lassan felállt, a vállára kanyarítva a táskáját. Igyekezett, hogy ne botoljon el a saját lábában, annak remegései miatt. Ingatagon állt a földön, szinte azon is csodálkozott, hogy nem taknyolt el rögtön.

Továbbra is zakatolt a szíve, de próbálta ütemesen venni a levegőt. Legszívesebben a hajába túrt volna, vagy tördelte volna a kezét. De magabiztosnak kellett látszania.

De azóta nem volt az, hogy meghallotta a Mr. Malfoy elnevezést. 

Milliónyi apró kis gondolat kavargott a fejében, külön sem tudta őket választani. És a gondolatok tengere elnyomott minden külső hangot, szinte megsüketítette. 

Nem is értette pontosan. Hogy miért volt rá ilyen hatással az, hogy újra találkoznia kell vele. Hogy miért remegett a keze. Hogy miért akart felrobbanni a szíve. Hogy miért kellett az alsó ajkába harapnia, mintha az élete múlna rajta. Hogy miért nem hallott mást, mint ahogyan az agya újra és újra kimondja a nevét. 

Egy örökkévalóságnak érezte, mire eljutott az ajtóig. A cipőjét bámulta, próbált úrrá lenni a rendezetlen lélegzetvételein. 

De mielőtt nagyot sóhajtva lenyomta volna a kilincset... 

Az kinyílt magától, és kilépett rajta egy személy. Aki a nagy sebességével, meglökte Hermione-t. A lány hátratántorodott, mire a bizonyos személy kikerült a folyosóra, és a tántorgó, egyensúlyát elvesztő Hermione Granger egyenesen ráesett. Mindkettőjüket a földre küldve. 

Mindketten az orruk alatt mormogva káromkodtak. Hermione a fejét a személy mellkasán tartotta, és akaratlanul is beleszimatolt az ingébe. Aminek ismerős, menta és citrom illata volt. Hermione megborzongott, amint a még ismeretlen személy tenyere végigsimított a derekán, majd megállapodott a csípőjén, és enyhén megszorította. 

Hermione eltűrte a haját, ami akadályozta a látásban. És ekkor... egyenesen az alatta fekvő fiú szemébe nézett, végre valahára, hogy megtudja, kire is esett rá. Mit is lehet mondani, Hermione Jean Granger nem a szerencséjéről ismert. És most sem volt szerencséje, legalábbis ő maga ezt a helyzetet korántsem tartotta szerencsének. Inkább szégyellte magát. És menten el akart süllyedni. 

A szürke szemek, amikbe Hermione belenézett, felcsillantak, amikor megismerték a lány barna szempárját. Hermione gyengéden a fiatalember mellkasára fektette a kezét, ahogyan megpróbált feljebb emelkedni. És elnyílt a hirtelen kiszáradt ajka, amikor már nem csak a szemeket látta. És a tenyere alatt érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul. 

Látta a szőke hajat, ami összeborzolódott az esés hatására. Sötétebb és rendezetlenebb volt, mint amire a lány emlékezett. De a szemek... a szemeken Hermione nem tudott túllépni. Egyszerűen újra és újra bele kellett néznie. 

Mintha... mágnesként vonzotta volna. Meg akarta fejteni a rejtélyt, ami a szürke szemekben rejtőzött. Le akarta csillapítani a vihart, ami benne tombolt. Szinte... hátborzongatóak voltak az érzések, amiket a két szürke szem kiváltott Hermione-ből. 

És a kéz, ami a derekán feküdt. Érezte a remegését. De érezte az erőt is benne. Az erőt, ami valamiért azt üzente, hogy sosem akarja elereszteni. 

A lábaik összegabalyodtak, és összesimultak. A csípőjük összekoccant, a mellkasuk összeért. Hermione rakoncátlan fürtjei mindenhol ott voltak. De egyikőjüket sem zavarták. Mert csak a pillantás létezett. Amiben valahogyan létrejött az örökkévalóság. 

- Granger - suttogta, szinte nem is hallhatóan Draco Malfoy, amikor óvatosan, mintha csak egy álmot érintene meg, a lány arcához nyúlt, végighúzta az ujjait a bőrén, megbizonyosodva arról, hogy tényleg nem szellemet lát, hogy tényleg valóságos. Majd gyengéden a füle mögé tűrte az elkóborolt, barna tincseket. 

Hermione levegője elakadt, ismét. De most jobban, mint bármikor az élete során. Az érintés... olyan hatással volt rá, mint még soha semmi a világon. Úgy érezte, hogy egy villám cikázik végig rajta, ami elérte a szívét, és minden egyes apró idegvégződését. Megborzongott, és ez jó borzongás volt. 

A villám hatására... valami elindult az agyában is. 

Mintha apró képek pörögtek volna le, de túl gyorsak voltak, hogy jobban megnézhesse őket. Csak miniatűr cafatokat tudott elkapni, szófoszlányokat, suttogásokat, apró érintéseket. Érintéseket, amiket abban a szent pillanatban is érzett. 

https://youtu.be/l7f5i278JVo

Draco. Draco. Draco - suttogta a hang az agyában, ami nem volt több egy lélegzetvételnél. - Sosem felejtelek el. Sosem, sosem, sosem. Draco, Draco, Draco. Össze fogsz törni. Össze, össze, össze. Fontosabb vagy, mint szeretném, hogy fontos legyél. Granger, Granger, Granger. ÉN a legrosszabb vagyok. A szerelem erősebb a gyűlöletnél. A mi szerelmünk epikus. Epikus, epikus, epikus. Draco, Draco! Ez a szerelem öl meg minket. Míg az univerzum összeomlik. Míg az univerzum összeomlik. Most már ketten vagyunk. Míg az univerzum összeomlik. Draco, Draco, Draco. Abban a percben tudtam, hogy kellesz nekem, amint megismertelek. 

Az univerzum nagy árat fizettet velünk majd azért, hogy visszaálljon az egyensúly. Túl sokat adott nekünk - és ezzel kiszakadt a gondolatból , ami olyan gyorsan tűnt el, ahogyan jött. És amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el az agyából is. Mintha sosem lett volna. 

- Merlinre! Basszus - sziszegett Hermione, amint visszatért a földre a fellegekből, és megtalálta a hangját. És realizálta, hogy... Draco Malfoy-on fekszik, már hosszú percek óta. Így feltápászkodott, és nekitámaszkodott a falnak. 

- Annyira... sajnálom - kezdett sajnálkozni rögtön a Granger lány, ahogyan felnézett, és szembetalálta magát a lelkébe belefúródó szürke szemmel, ami eszeveszettül vizslatta őt. Az összes szó, amit ki tudott volna mondani, és ki akart mondani, hirtelen eltűnt a nyelvéről, és csak összepréselte az ajkait, hogy valamennyire visszanyerje az önuralmát. Nem sikerült neki.

- Semmi probléma, Granger - válaszolt Malfoy, majd zavartan elkapta a kezét a lány derekáról, amit eddig szinte szorongatott, és lépett egyet hátra, hogy meglegyen közöttük a távolság. Hermione is az eddig ott tartott kézre kapta a fejét, és figyelte az útját vissza a tulajdonosához. Aki... ugyanolyan zavartan viselkedett, mint ő maga.

Lassan megrázta a fejét, szinte alig láthatóan, majd megpillantotta, hogy a dolgai, a könyvei, a papírjai, és a pálcája, mind szétgurultak a padlón. Így leguggolt, hogy felkapkodja őket, miközben az arca égett, és valószínűleg olyan színe lehetett, mint egy túlérett paradicsomnak. Alig bírta megfogni a papírjait a remegő kezével.

Majd azt is látta, hogy Malfoy pontosan ugyanazt teszi, mint ő. Lehajolt, hogy segítsen neki felszedni a cuccait. Vagy... csak neki is voltak cuccai, amiket elejtett. Hermione még vörösebb lett. Azt sem tudja, hogy mit gondoljon.

Egyszerűen ... elveszett.

És még az okát sem tudta, hogy miért. Hermione Granger nem szokott határozatlan lenni. Mindig magabiztos volt, egyenesen járt. Most pedig úgy érezte, hogy be akar húzódni a sarokba.

Valószínűleg csak a Malfoy-jal kapcsolatos emlékei teszik ezt vele. Igen, minden bizonnyal erről lehet szó.

- Nem hittem volna, hogy ilyen könyveket is olvasol - jegyezte meg Malfoy, amint felkapta a könyveit, a papírhalom mellől, hogy odaadja Hermione-nek. Aki még vörösebb lett. Ez volt az a bizonyos könyv, amivel be akart ülni a fotelba,és el akart tűnni a világ szeme elől. Egy romantikus könyv volt az. Mégpedig Shakespeare drámája és tragédiája, a Rómeó és Júlia.

- Ó, ühm... tényleg? - Hermione hangja pár oktávval fentebb csúszott, amikor a kezébe kapta a könyvet, és most már nem bírta megállni, hogy ne tűrje a haját a füle mögé. És a cipője orrát bámulta, nem bírt belenézni Malfoy szemébe, ami továbbra is őt méregette.

- Igen, tényleg - Malfoy, kissé kínosan elnevette magát, miközben még mindig a lányt nézte, egy bujkáló mosollyal a szája szélén. Áldott mindenkit, hogy ebben a szent pillanatban Hermione nem nézett fel rá. Nem bírt betelni a látványával, nem bírta levenni róla a szemét. Nem tudott túllépni azon a tényen, hogy alig egy lépesre áll tőle. Sosem merte remélni, hogy megérintheti újra. És most... most megtörtént. - Nem hittem volna, hogy romantika olvasó vagy.

- Hát... ne ítélj könyvet a borítójáról - köszörülte meg a torkát Hermione, kínosan érezve magát. Nem is értette, hogy miért kell neki Draco Malfoy-nak magyarázkodnia. De valamiért... úgy érezte, hogy kell.

- Ha érdekel... én is olvastam - Malfoy felvonta az egyik szemöldökét, mielőtt még nagyobbá vált volna a vigyora.

- Ó, én... nem gondoltam volna. És tetszett? - Hermione szeme elkerekedett meglepetésében, és végre valahára felnézett. Egyenesen a szürke szemekbe, amikben vihar tombolt. De a lány csokoládébarna szempárja elcsendesítette ezt a vihart. 

- Átlagos volt. Semmi különleges - nyögte ki a Malfoy fiú végül, miután alig láthatóan megrázta a fejét, megpróbált elvonatkoztatni a lány jelenlététől, arcától, látványától.

Nem sikerült neki.

- Nem tűnt neked túl... Túlzónak? - kérdezte Hermione, és egy apró ránc jelent meg a homlokán, ami jelezte, hogy kételkedett és kíváncsi volt. 

- Túlzónak? - ismételte meg a fiú, aki bár értette a kérdést, de... Hallani akarta a lány hangját. Olyan régóta nem tette. És csak arra vágyott, hogy a lány magyarázzon neki, tulajdonképpen bármiről a világon.

- Ó, ühm... A lány utálja a fiút, és vica versa. A családok évek óta csatároznak. Akkor mégis... Hogy végzik úgy, hogy szerelmesek egymásba?  - magyarázta Mione, még mindig kínosan érezve magát. Annyiszor feltette magában ezt a kérdést. És éppen ezért varázsolta el annyira ez a könyv.

- Tudod, Granger... Vékony vonal áll a szerelem és az utálat között - vigyorodott el a Malfoy fiú. És ez mindentudó mosoly volt. Hermione lefagyott. Valami furcsa volt a szőke hangjában. Utalt volna valamire? Valamire, amit Hermione-nek értenie kellett volna? De a lány nem értette.

- Izé, igen... Éppen ezért mondta Ginny is azt hogy túlzó. Mert... Hogyan szerethetsz valakit, akit gyűlölsz? - magyarázta tovább gyorsan Hermione. Még mindig határozatlannak érezte magát. Pedig sosem szokta így érezni magát. És ez idegesítette. Szinte viszketett tőle az agya. Mintha tudnia kellett volna valamit. Ami a nyelve hegyén volt, de nem tudta kimondani.

 Amit elfelejtett, amint csak rágondolt.

- Egyetértesz? - kérdezte gyengéden Malfoy, amint lassan közelebb hajolt a lányhoz, akármennyire is kényszerítette magát, hogy ne tegye. És észrevette, hogy... Hermione is reflexből felé hajol. Szinte érezte a lélegzetvételét a bőrén. Ami felettébb ziháló volt.

- Talán - suttogta vissza Hermione. Elakadt a lélegzete, amikor érezte, hogy Malfoy még közelebb hajol hozzá. És bent tartotta ezt a lélegzetvételt. Aztán... Varázs hirtelen elmúlt, amikor a Malfoy fiú visszadőlt az eredeti helyére.

A fiú elvigyorodott. Az előbb realizálta hogy átlépett egy határt, amit nem kellett volna, mégis megtette és nem bánta. Látta a lány arcára kiülő zavarodottságot és csalódottságot. Ó, édesem, nem is tudod, hogy milyen örömet okozol nekem. Minden után... Még mindig úgy reagálsz,ahogyan szoktál. Akármi történt, még mindig hatással vagyok rád. 

A lány arca még vörösebb lett. Szinte már a Griffendél pirosát szimbolizálta a bőre.

- Talán - konstalálta ezzel a Malfoy fiú, továbbra is vigyorogni. Nem bírta kontrollálni magát. - Na mi lesz? Bejössz? 

- Azta! Már nem vagyunk többé a Mardekár klubhelységében! - hüledezett a lány, amikor körülnézett az irodában, aminek mérete vetekedett a Mungóban lévő főgyógyítóékkal. Az ő aprócska lyuka vagy nyolcszor elfért volna itt. 

- Ja. Sok minden változott azóta - bólintott Draco, és valójában, őt magát is meglepte a dolog, amikor megtudta, hogy ekkora irodát szándékoznak neki adni. - Ülj le!

És Hermione leült. A mozdulatai továbbra is merevek voltak, remegősek. És ezek Draco-t mulattatták, mert... életében először látta Hermione Granger-t ilyen gyámoltalannak, mint egy törékeny kis madárkát. 

- Nem tudtam, hogy a Próféta írója vagy - jegyezte meg a Malfoy fiú, mintha nem tudná pontosan, hogy miért és hogyan került hozzá a lány. Rögtön leesett neki, amikor meglátta. Csak kíváncsi volt, hogy Hermione mit tud, és hogyan. 

- Nem vagyok - rázta meg a fejét a Granger lány. - Ginny beteg lett. És gyógyító-tanoncként nem engedhetem, hogy betegen interjúvolni jöjjön. Mondjuk... ez azelőtt volt, hogy megtudtam... te vagy itt. 

Hát persze, hogy Ginny tette ezt. Nem is ő lenne, ha nem tett volna valamit - futott végig Draco agyán. De őszintén, nem is tudta hibáztatni Ginny-t. Saját magának is elege lett volna abból sok őrlődésből, és szenvedésből, amin az elmúlt hónapban keresztülment. Nyilván, Ginny-nek is elege lett. Ez mondjuk nem jelentette azt, hogy Draco nem lett volna dühös. Azóta érezte a szívének a furcsa dobogását, hogy meglátta Hermione-t. Mintha ismét végigmenne a fájdalmon. 

- Ideje félretenni a régi sebeket, nem gondolod? - jegyezte meg Draco, amint leült Hermione-vel szemben, a helyére. Hermione egy pillanatra elgondolkodott. Draco már szinte el is felejtette. Ő még mindig az a szemét srác Hermione szemébe, aki a Roxfortban volt. Nem változott meg a véleménye róla. De valamiért...a szeme mást mutatott. 

Nem gondolta volna... hogy ilyen lesz. Hogy ilyen szörnyű lesz úgy belenézni Hermione Granger szemébe, hogy a lány nem tud semmit kettőjükről. Hogy szinte csak a közönyt látja a szemében. 

De... és ez a de volt az , ami erőt adott Draco-nak... valami más is volt a lány szemében. Amikor hozzáért az arcához. Mintha egy pillanatra... emlékezett volna. 

Elég legyen, Draco! Ne kínozd magad még jobban!

- Akkor... Egy kis srác voltál, a Mardekár hercege - mondta ezt a lány, kissé fennkölt hangnemmel. - Most meg... Most ugyanúgy van egy hírneved a varázsvilágban mint akkor. 

- Még mindig beszélgetünk, vagy ez már az interjú része? - tette fel a kérdést Draco. 

- Talán mind a kettő - vonta meg a vállát Hermione, egy csábos, de egészen biztosan nem szándékos mosollyal. - Nem tudom, hogy te hogy vagy vele de nekem már az is... furcsa, hogy egy helységben tudunk ülni anélkül, hogy átkot szórnánk a másikra. Pláne az, hogy beszélgetünk. Mint két normális ember. 

- Sok minden változott a Roxfort óta - mondta a Malfoy fiú, mintha csak erről lenne szó. Nem kellettek ahhoz Hermione-nek az emlékei, hogy érzékelje, sok minden megváltozott. Több, mint valaha gondolta volna. 

- Tudom - bólogatott hevesen a Granger lány és rögtön végigfutott az agyában az a sok újságcikk, amit a szőke ex-Mardekárosról olvasott az elmúlt években. - Én csak... Nem is tudom hogy... Annyi bajon és... Szaron mentél keresztül az elmúlt években. És mindig felálltál. És erősebben folytattad. Én pedig ezt.... Nagyon csodállak érte. Annyi erő rejtőzhet el benned... Amit én nem is tudok felfogni. 

- Chhh... Pont te? Kétlem. A nagy Hermione Granger, a háborús hősnő - rázta meg a fejét Draco kételkedve, habár, ahogy a lány elmondta, tényleg elég király dolgokat tett. Még a végén kiderül, hogy Draco Malfoy példaképnek való személyiség. 

- Sokszor nem is tudom elhinni hogy azokat én tettem - hárított rögtön a Granger lány. - De te... Halálfaló szülők, Voldemort, aztán az Azkaban, majd visszatértél és elkezdtél építeni magadnak egy jobb jövőt. Te vagy az igazi példakép, és nem én. 

- Azt hiszem, hogy ez egy történelmi pillanat - és ez meg is felelt hálálkodásnak, Draco szótárában legalábbis. Hermione elnevette magát, azon a bizonyos csilingelő nevetésén, amit Draco imádott hallani. De a lány mindig zavarban érezte magát miatta, és mivel a szituáció alapból is zavarba hozta, pláne még a nevetés. Muszáj volt a kezébe temetni a kezét, egy másodpercre, hogy elszigetelje magát, legalább egy kicsit Draco szeme elől. Vett egy gyors, mély lélegzetet. De tudta, hogy úgysem fog használni. Hiszen, mióta csak megérkezett ide, hevesen vert a szíve, és biztos, hogy volt hőemelkedése. 

- Ha már ilyen történelmi volt a pillanat, és ha már arról beszélünk , hogy az életed mennyire egyenesben van... - kezdte óvatosan Hermione, Draco pedig érdeklődve hajolt előrébb. - Van valaki akivel megoszthatod a sikereidet? Mármint... úgy értem... a családod kívül mással... mondjuk, egy... hölggyel. Vagyis... emlékszem, hogy a Roxfortban nem volt olyan idő hogy nem volt barátnőd. Plusz... Pansy Parkinson. És most...benne vagy a top 5 legkelendőbb agglegényben a varázsvilágban. 

 - A szerelmi életem... most elég bonyolult - erre Draco visszahuppant a székébe, a sokk hatására. Pont az az ember tette fel ezt a kérdést... aki igazából a szerelmi életének, és a sima életének és univerzumának központja, és bonyolulttá tevője. - Tettem valamit, amivel elszakítottam magamtól. Ellöktem. Szóval... nem biztos, hogy szerencsém van a szerelem terén. 

- Biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint hiszed - rázta meg a fejét Hermione, magabiztosan. Draco megint előrehajolt. - Úgy értem... amit most láttam belőled... biztos, hogy  a lány nem tudja sokáig kihúzni nélküled. Mármint... ugye lányról beszélünk?

- Persze, hogy lányról beszélünk! - csattant fel Draco, egy vigyorral az arcán. - De... már egy hónapja történt. Már elvesztettem a reményt. 

- Kétlem, hogy a szerelmi életed gázabb lenne, mint az enyém - rázta meg a fejét Hermione újra, majd olyan arcot vágott, mintha már meg is bánta volna, hogy mondott bármit is. 

- A Weasley botrányod óta nem lehetett semmit hallani a "szerelmi életedről" - aha, persze, Draco már nagyon belejött a hazudozásokba. - Nem is volt senkid azóta?

Ó, ha tudná, hogy akije volt az most itt ül vele szembe... 

- Valójában... - sóhajtott nagyot a lány. Draco ismét előrébb dőlt az asztalon, mintha attól félne, hogy valamit nem hall meg. - Két napja... lemondtam a randit ami ma lett volna. Ez a nap az egyetlen szabadnapom a héten. 

- Miért mondtad le? - kérdezte Draco, őszinte kíváncsisággal. Biztosan az a szemét Wood volt az! Nem egyszer látta őket kettesben együtt kávézni, amikor követte... vagyis, távolról kísérte Hermione-t. 

- Nem tudom - vonta meg a vállát Hermione. Ó, dehogyisnem tudod! - Azt hiszem, hogy... egész életemben azt mondták, hogy olyan fiúval legyek együtt, akivel... érzem a szikrát, érzem a kapcsot. Akinek a társaságában úgy érzem, hogy... megáll az idő. 

És a mi esetünkben mindketten ezt éreztük. 

- Akkor... Jól tetted, hogy végül nem mentél el a randira. Jó döntés volt. Túl jó vagy hozzá.És ő egyáltalán nem érdemes arra, hogy veled legyen - magyarázta Draco, egy elégedett félmosollyal az ajkain. Boldoggá tette, hogy egy férfi sem tudta azokat az érzéseket kiváltani Hermione-ből amiket ő. 

És emiatt... ők az egyetlenek egymásnak.

- Ó, igen?! Mit ismersz ennyire jól, hogy ezt megállapítsd? - hajolt most előre Hermione is. Ó, ez bizony kihívás volt a táncra. A hangszíne... mintha hívogatta volna Draco-t. 

- Téged. Mivel... Nyilvánvaló, hogy nem rá vágysz az életedben - mondta egyszerűen Draco. 

- Azta! Hát akkor mondd, Draco Malfoy, mire vágyok az életemben? - Ó, ez már egészen biztosan kihívás volt. És még Draco azt gondolta egészen eddig, hogy Hermione-nek nincs "csábító hangja". Mert mindig amikor próbálkozott, kegyetlenül rosszul sült el. De most... nem próbálkozott. Reflexből jött neki. 

És mind tudjuk, hogy azért, mert Draco Lucius Malfoy ezt hozza ki belőle. 

- Arra, amire mindenki más a világon. Egy olyan szerelmet akarsz, ami felemészt. Szenvedélyt. Kalandot. Talán még egy kis veszélyt is - sorolta Draco a - számára - tényeket. 

Ilyenkor már az arcuk egészen közel volt egymáshoz, mivel Draco szinte teljesen felemelkedett ültéből, és áthajolt az asztalon, és Hermione is szinte nyújtózkodott, hogy közelebb legyen. Nem értette a vonzást, ami egyre csak húzta Draco Malfoy-hoz, percről percre egyre jobban. 

Csak annyit tudott, hogy amikor megérezte a fiú leheletét a bőrén... többet akart. És emiatt szörnyen elkezdett remegni. Az agya egyik része folyamatosan kiabált, hogy miért csinálod ezt?, hagyd abba!, tudod, hogy ki ő, csak hagyd abba!, teljesen megőrültél?!. A másik fele az agyának viszont... a másik részét egyáltalán nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy az ajkai centikre vannak Draco Malfoy-éitól. Hogy ha csak egy picit is előrébb hajol... akkor egymáshoz fognak érni. 

A lány lesütötte a szemét. Viszont érezte, hogy Draco minden idegszálával őt figyeli. Hogy a szemével szinte kiégeti a bőrét. De valamiért... jó égés volt. 

Minden jó volt. 

És hirtelen... realizálta, hogy mindent érez, amit az előbb felsorolt. És, amit Draco elmondott.. az is igazság. Hiszen a szíve mélyén tényleg ezekre vágyott. 

De miért? Miért pont Draco Malfoy-jal? Miért? Miért most? Miért ott? 

Ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni. 

Viszont... még mielőtt az ajkaik összeértek volna. Draco-ban megvillant valami. Ami arra késztette, hogy visszaüljön a székébe, elszakítsa magát a régen áhított ajkaktól. És visszalökje magát a valóvilágba. Ahol Hermione nem volt az élete része. 

Amikor a lány észrevette a fiú testének hiányát, ő is visszahuppant a helyére. Összerendezte az ölében a papírjait, a fülé mögé simította a haját és próbálta nem Draco ujjait a sajátjai helyébe képzelni. És próbálta eltüntetni Draco Malfoy-t a fejéből. Mert nem volt odavaló. 

- Köszönöm... az interjút. Azt hiszem, hogy Ginny elégedett lesz - pattant fel a Granger lány a helyéről, és felkapta magára a kabátját. És minél előbb el akarta hagyni az irodát, és úgy tenni, hogy semmi nem történt. Hogy amióta belépett az Aurorparancsnokság ajtaján, nem történt semmi. 

- Hermione! - szólt utána Draco Malfoy, utólag átkozva magát, hogy a rendes nevén hívta a lányt. 

- Tessék - fordult vissza a lány. 

- Jusqu'à ce que l'univers s'effondre (A/N: BY: GOOGLE FORDÍTÓ, angolról franciára, mivel a francia tudásom ezt már nem tudta fedezni :D :D, lehet utánanézni és találgatni, hogy mit jelent :D)  

___________________________

- Elvesztetted a maradék eszedet is? - kezdett el üvölteni Draco Malfoy, a vonal másik végén lévő Ginevra Weasley-Potter-nek, aki, bár Draco nem láthatta, összeszorította a szemét, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon és védje magát. - Nem érdekelnek a mentségeid! Hogy tehetted ezt velem? Neked teljesen elmentek otthonról!

- Ha engednéd, hogy megszólaljak... - kezdett bele Ginny a magyarázkodásba. Persze, számított erre. Csak nem ilyen hamar. Az egyetlen előnye az volt, hogy a veszekedés telefonon keresztül történt.  Ha személyes kiabált volt vele Draco, már régen nem élt volna. 

- Nem, Ginny, nem szólalhatsz meg! - tiltakozott Draco. Folyamatosan rótta a köröket az irodájában. Nem bírt egy helyben maradni. Egyszerűen nem tudta elhinni az előbb történteket. Se pozitív, se negatív értelemben. - Tudod te, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem? Mintha újraélnék mindent! Mintha megint széttépnének a darabjaimra, és még érezném, hogy a kutyák megesznek vacsorára! Mintha egy tüzes vasdarabot dugtál volna le a torkomon! Úgy látni őt... hogy nem érhetek hozzá bűntudat nélkül, hogy háromszor át kell gondolnom, hogy mit mondok. Az Azkaban ehhez képest felér egy kiskutyával! 

- De ő odakint van, Draco! - Ginny nem bírta tovább, muszáj volt félbeszakítania. - Odakint van! És jól van! És te... te nem vagy többé veszélyben! Az életed újra sínen van! És most láthatod, hogy akármi történt... semmi nem változott! Ugyanúgy vágyik rád! 

- DE NEM EMLÉKSZIK RÁM, GINNY! - üvöltött még jobban Draco, Ginny, pedig összerezzent és lehunyta a szemét. Hallotta a fájdalmat a fiú hangjában. De továbbra sem bánta. - Elbasztam az életemet. És hiába van odakint, nem emlékszik, hogy mi történt velünk. És nincs szükségem arra, hogy még jobban utáljon, mint amennyire most. 

- És mi lesz ha ezek után... később Ő fog keresni téged? - kérdezte Ginny, most már gyengédebb hangon. 

- Akkor már nem fog érdekelni - mondta a Malfoy fiú, egyszerűen, szenvtelenül. Tudta, hogy a mai napnak nem szabad megismétlődnie. Egyszerűen nem. Akármennyire is szerette volna. 

- Biztos vagy benne? - érezte meg a mögöttes tartalmat a mondat mögött Ginny. 

- Hát persze, hogy nem - rázta meg a fejét Draco és végre valahára lehuppant a székébe. Az ujjaival megnyomkodta a homlokát, hátha attól elmúlik a fejfájása. Hát persze, hogy nem. 

- Még mindig szereted, ugye? - kérdezte Ginny, a hangja nem volt több suttogásnál.

- Elképzelni nem tudom a napot, amikor már nem fogom többé - válaszolta Draco, ugyanúgy suttogva. 

- Sajnálom, Draco - mondta Ginny, azt, amit a fiúnak hallania kellett. De nem mondott igazat. Nem sajnálta. Mi több....

Lecsapta a telefont. És már tárcsázta is a következő számot. 

- Blaise, én vagyok! Most kell mennünk! Találkozzunk 10 perc múlva!

_____________________________

Draco Malfoy aznap este az Abszol Úti lakásában folytatta ugyanazt a cselekvést folytatta, mint korábban az irodájában. Járkált. Nem volt jó előérzete. A keze remegett, a feje lüktetett. A kiöntött whisky még mindig ott lötykölődött a kezében tartott pohárban, még azt sem tudta meginni, annyira ideges volt. 

Csak Hermione pillantása égett benne, ahogyan rá nézett. Mintha egy pillanatra emlékezett volna. De ez lehetetlen volt. Nem emlékezhetett. 

Csak azt a személyt ismeri, aki azelőtt voltam. Nem tud semmit - mondogatta csak magában. 

És ott volt még Ginny. A kis vörösnek a hangjában is érzett valamit. Ami még idegesebbé tette. 

Őszintén, még ő maga sem értette, hogy miért ennyire feldúlt. Hiszen örülnie kéne, keresztül táncolnia a lakáson. De valamiért... nem örült. Nem örült hogy újra a társaságában lehetett. Mert hiába volt ott, az nem ő volt. Nem az a lány, akit ő ismert és szeretett. Közel állt hozzá. De mégsem. 

- Lassíts már! Védőbűbáj van mindenütt! - és hirtelen, Draco hallott egy kiabálást, valahol a folyosó végéből, már majdnem a lakása ajtaja előttről. 

- Leszarom a bűbájokat! - üvöltött vissza egy személy... akinek a hangját Draco rögtön megismerte. 

Emberfeletti gyorsasággal letette a poharát a dohányzóasztalra és már nyitotta is ki a bejárati ajtót, hogy kinézzen a folyosóra, és megbizonyosodjon, hogy igaza van. 

És persze, igaza volt. 

Amint kinézett a folyosóra, és meglátta a személyt, akiről biztosan tudta, hogy ott lesz, elakadt a lélegzete. És a szorítása fokozódott az ajtófélfán. 

Hermione Jean Granger állt a folyosón, mögötte Ginny Weasley, rángatta Hermione karját, hogy visszafelé húzza. 

Draco nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, maga sem tudta, hogy mit. Aztán még jobban megnézte Hermione arcát. A lány szemei duzzadtak és vörösek voltak. A haja zilált, minden porcikája remegett. 

És amikor belenézett Draco szemébe... 

De Draco-nak nem volt sok ideje bámészkodni, vagy gyönyörködni a barátnője, élete szerelme szemeiben. Mert Hermione felemelte a kezét és egy hatalmas pofont kevert le Malfoy-nak. 

Ginny mögöttük felszisszent, Draco, pedig meg sem próbált ellenállni az ütésnek. Hermione arcán pedig csorogtak le a könnyek. 

A lány már majdnem visszahúzta a kezét, amikor Draco elkapta a csuklóját és közelebb húzta magához. 

- Tudod, ugye? - kérdezte Draco Malfoy halkan, szinte csak lélegzetvételként. Annyira hangosan vert a szíve, mindkettőjük szíve, hogy nem fért kétség ahhoz, hogy a másik hallja. 

- Tudom - válaszolt Hermione, hüppögve és ökölbe szorult a keze. - Tudok mindent. Úgy látszik, hogy mégsem vagy olyan Exmemoriam művész. 

- Hermione, én... - kezdett el magyarázkodni Draco. 

- Ne! Ne kezdd el! - és ezzel Hermione visszahúzta magához a kezét, a lefagyott és összetörött Draco-tól. - Nem... nem akarom hallani. 

- De hallanod kell! - jött a tiltakozás a szőkétől. 

- De nem most! - kiáltotta vissza Hermione, és, hogy véleményét megerősítse, lépett is egy lépést hátra. Draco legnagyobb bánatára. - Nem vagyok képes most látni téged. Sem beszélni veled. Csak... csak egy kis időre és térre van szükségem. Hogy feldolgozzak mindent. 

- Hermione... - kezdte el megint Draco, de továbbra sem tudta, hogy mit kéne mondania. Egyszerűen... a nevén kívül nem tudott mást mondani. Még a sokk hatása alatt volt. Még nem fogta fel teljesen. 

- Nem, Draco! Most nem! - kiáltott fel Hermione, és elkapta a fejét a Malfoy fiúról. Már mindkettőjük arcán csorogtak a könnycseppek. - Még a hangodat sem bírom elviselni. 

https://youtu.be/PFpgmnNvsIs

ÉÉÉÉÉSSSS 6324 szó!!!!!

Sziasztok emberek!!!!Szerintem életem először volt olyan hogy itt megígértem valamit, és be is tudtam tartani, hogy érettségi szünetben hozom a következő részt! És hoztam!!! WÁÁÁÁÁ!!!!!

HERMIONE EMLÉKSZIK, PEOPLE!!!!! YAAAAYYY!!! Vagy, annyira mégsem?

Tudom, hogy kissé hirtelenül jött ez a vége, és túl hirtelen is lett vége, de ezt már nagyon nem lehetett tovább húzni. De ezzel az utolsó résszel még mindig nem vagyok megelégedve....

Kedvencem : annyiszor használtam a De valamiért szókapcsolatot amennyiszer nem szégyellem :D :D 

Szóval így állunk most. Hermione emlékszik mindenre. Vajon hogy fog a későbbiekben reagálni? Mi fog történni a szerelmesekkel? Vajon áthidalják ezt az akadályt is, és boldogan élnek míg meg nem halnak? 

Majd megláttok mindent. 

Csütörtökön lesz egy angol érettségim, de holnap illetve a hétvégén már bele is vetem magam a következő rész írásába. Az a fejezet rövidebb lesz szerintem mint az átlagosok, mivel ilyen átvezető fejezetke, és ha még hozzácsapnám azt amit utána akarok, akkor az nagyon sok lenne és sok ideig is tartana megírni. Szóval inkább kaptok egy kicsivel rövidebbet, meg majd utána egy rendes hosszúságút. 

Részlet a 31. fejezetből:

- Választanom kellett. Tudod, hogy miért kellett választanom. 

- És te nem engem választottál, Draco.