A cella hűvös falai túlságosan ismerősek voltak. Ablak nem volt, az egyetlen kilátás a sötét, téglaburkolásra nyílt.

Mintha egy rossz vicc lett volna.

Draco bent töltötte az újév első napját. Majd a másodikat és a harmadikat is, társaság nélkül. Az étel, amit levitációs bűbájjal juttatak be a cellába, nem volt sok. De Draco nem is számított többre.

Végtére is, gyilkossággal vádolták. Nem is akármilyennel. Hanem Albus Dumbledore-éval. Ennél jobb ember megölésével nem is vádolhatták volna. Nem ő tette. Ez szinte nyílt titok volt. Nem csak ő tudta, hogy Piton tette. Hanem szinte a fél varázsvilág.

Az egyetlen probléma a Mágiaügyi Alminiszter volt. Az öreg tata már Abraxas Malfoy óta utálhatta a Malfoy családot, mert biztos még személyesen ártottak egymásnak. Természetesen Lucius Malfoy sem volt egy ma született bárány, hogy megváltozzon a véleménye a családról.

Két napon és két éjszakán keresztül bámulta a falakat. A jó pár rovást, ami a kőbe volt vésve. Azon gondolkodott, hogy ha már ő is ennek a cellának a vendégszeretetét érzi, ő is tovább kezdhetné rajzolni a strigulákat. A belebetegedés nem tudta kifejezni, hogy Draco mennyire rosszul volt. Szinte kiszállt belőle az élet, lassan de biztosan. Két napi élelemnek csúfolt kotyvalék ernyődött már a cella oldalában és az egyetlen hang amit hallott, a saját , gyér lélegzése volt.

- Muszáj lenne enned valamit! - a harmadik napon érkezett a hang gazdája. Az őrökkel kinyittatta az ajtót és besétált, majd a cipőjével finoman megrugdalta a fémtálcát.

Megérkezett Harry James Potter, az Aurorparancsnok.

(Félreértés ne essék, Voldemort legyőzőjének, a varázsvilág kis túlélőjének nem kellett az Azkaban sötét, viharos szigetéig elzarándokolnia. Draco-t a Mágiaügyi Minisztérium alagsorában tartották fogva. Legalábbis amíg csak előzetes letartóztatásban volt.)

- Már csak ez hiányzott - Draco a falnak dőlve ült a földön és amint meglátta a másikat, a könyökébe temette az elszörnyedt arcát. A hangja rekedt volt, a szája cserepes. Visszautasította az ételt és az italt is, a beszédre pedig igazán nem volt szüksége, hiszen közel s távol nem volt senki, aki az elmúlt majdnem három napban beszélni akart volna vele. - Melyik szerepedben jöttél ma?

- Gyere velem, és megtudod! - biccentette el a fejét Harry. Draco szkeptikusan ránézett és szembetalálta magát a Potter fiú tökéletesen szoborszerű, érzelemmentes, pókerarcával. Ami rögtön gyanút keltett Draco-ban.

Így lassan felállt, a végtagjai megremegtek a hirtelen jött súlytól, amit meg kellett tartaniuk. Elhaladt Potter mellett és már érezte is a szabadság egy pillanatnyi ízét, ami a cellán kívül megcsapta. De csak egy percig tartott. Még mindig a fogda folyosóján volt, egy levegőt szívva Harry Potter-rel és még pár minisztériumi őrrel.

- Tényleg enned kéne valamit - jegyezte meg újra Harry, amint Draco elment mellette és meglátta, hogy a szőkén jóformán csak lóg a ruha. Mondjuk, az Malfoy mellett szólt, hogy a börtönruha nem illett volna senkire.

- Fogd be, Potter! - nyögte Draco és engedte, hogy a marcona őrök bilincselő bűbájt tekerjenek a csuklója köré. Belegondolt, hogy mióta nem használta már a saját pálcáját. A francos mugliknál nem kellett a varázspálcája. Az utolsó alkalom, amikor használta... az...

Nem lényeges.

Harry végigvezette a folyosón, majd beintette a kihallgatószobába.

- Most jön az a rész, hogy megesküdök minden egyes Roxfort-ot alapítóra és magára Merlinre, hogy az igazat és csakis az igazat vallom? - vágódott le a székre Draco, ami sokkal másabbnak hatott a hátára és a hátsó felére, mint az elmúlt három napban megszokott, kemény padló. - Ha nagyon muszáj Mardekár Malazárra simán megesküszöm. Viszont... Hugrabug Helgán gondolkodnék egy kicsit, ha megengeded, Aurorparancsnok úr.

- Ez nem a drámázás ideje, Malfoy - rázta meg a fejét Harry, aki egy meglepődött fintor után maga is leült, a Malfoy fiúval szembe és felcsapta az ügy aktáját.

- Ó, hidd el, ez nem dráma! Ha nem viccnek, vagy esetleg kicseszett karmának fognám fel, hanem rettenetesen komoly dolognak és nem "drámáznék", akkor már rég felakasztottam volna magam - reagálta le teljesen komolyan Draco, megforgatva a szemét.

- Nincs nálad a pálcád - hívta fel a figyelmét egy dologra Harry, mire Draco vetett rá egy félmosolyt.

- Nem kevés időt töltöttem el a muglik közelében. Meg kellett szoknom, hogy nem mindig használhatom a pálcámat. És a mugliknak van egy-két mókás technikája az öngyilkosságra - és így Draco, tényleg viccnek felfogva a dolgot, elkezdte játékból fojtogatni magát. Harry nem találta ezt olyan viccesnek, és vetett a szőkére egy szkeptikus, de inkább dühös pillantást. - Lazíts, Potter! Nem szándékozom a Minisztérium kritériumai és falai között meghalni. És vannak még emberek az életemben, akiket látni akarok, még mielőtt feldobom a talpam.

- Például Hermione? - és itt is volt. Draco fogadásokat kötött saját magában, hogy valaki mikor fogja ismét felhozni. És még csak ideje sem volt arra, hogy meglepődjön azon, hogy Harry Potter tud róla.

Megpróbálta megemberelni magát. Megpróbálta kontrollálni az arcát, hogy ne ránduljon meg. Nem akarta az érzelmeit a Potter fiú orrára kötni. Semmi köze nem volt hozzájuk. Igazából, senkinek sem. De annak az embernek, aki bezáratta ide, annak főleg nem. Nem volt a barátja, nem volt a családja. Semmi köze nem volt hozzá.

- Egy döntés volt... amit meghoztam. Amit meg kellett hoznom. Egy döntés, hogy az én életem vagy az övé. És ezzel a döntéssel örökké együtt kell élnem - válaszolt Draco és megpróbált higgadt maradni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki, mint megannyi alkalommal, amikor valaki felhozta Hermione-t. Mintha hirtelen nem jutott volna vér az agyába. Minden lelassult. Ő pedig legyengült.

- De nem egy olyan döntés, amit neked kellett meghoznod - próbált ellenkezni Harry.

- De! Igenis nekem kellett! - emelte fel kicsit a hangját Draco. - Ne csinálj úgy, mintha te nem ugyanezt tetted volna, ha ugyanez a helyzet áll fent veled és Ginny-vel! Kétlem, hogy nem tettél volna meg mindent, hogy megvédd a feleséged.

- Hermione erős. És hihetetlenül makacs. És erőteljes. Egy igazi harcos! - emelte meg Harry is a hangját, belenézve Draco szemébe. - Nem gondolom, hogy helyette kellett volna döntened. Én csak...

- Nézd, Potter! Nekem nincs erőm még egyszer végignyomni az egész hegyi beszédet. Ha ennyire kíváncsi vagy, akkor kérdezd meg Ginny-t, ő biztosan el tudja mondani az egészet fejből - intette le őt Draco, még mielőtt a nagy Potter továbbment volna.

A két fiú egymás szemébe nézett. Draco valami olyat látott a másik szemébe, amit sosem akart. Szánalmat. Sajnálatot. Draco majdnem elhányta magát ettől a pillantástól. Vagy az üres gyomrától. Részletkérdés.

- Talán nem is az volt a baj, hogy Hermione nem bírta volna ki. Talán én nem bírtam volna! - temette bele az arcát a tenyerébe Draco, kissé kiabálva. - Talán én vagyok az, aki nem bírta volna végignézni, ahogyan... ez az egész szétszakítja, összemorzsolja, összetöri és eltiporja Hermione-t. Újra és újra. Én csak magunkat akarom megvédeni. Őt. Nem engedhettem, hogy végignézze az egészet, hogy az egész összetörje. Nem engedhettem, hogy így lásson engem! És most már térjünk át a hivatalos ügyekre! Hogy miért is vádoltok meg gyilkossággal! Vagy ha ezt nem akarod most megtenni, akkor vigyél vissza a cellámba és ne is gyere vissza, ameddig az ügyvédem itt nincs!

_________________

Újabb nap telt el.

Draco-t a hideg rázta, amikor felébredt aznap. Azt sem tudta, hogy mennyit aludt, vagy, hogy milyen nap van, vagy hogy mennyi az idő. Igazából csak feltételezni tudott, például az őrváltásból, vagy a halk csevegésből, ami kintről jött. De nem is érdekelte igazából. Csak annyit tudott, hogy újabb napot kell eltöltenie egy ötször ötös cellában, egy olyan bűnért, amit el sem követett.

Lassan felült. Letette a lábát a földre. Meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében a szédülése miatt. Mit is várt volna? Már három napja nem ivott, vagy evett semmit sem. Már kis, fekete pöttyök is kezdtek a szeme előtt ugrálni. Megdörzsölte a szemét, hogy eltűnjenek, de nem tűntek.

A büdös francba!

A napi étele ismét a rácsok mellett várta az érintetlenségét. Ránézett a fémtálcára. És undorodott. Saját magától, a helyzettől, az ételtől. Mindentől, ami jelenleg az életének része volt.

Megingott az ágyon ülve. Az ájulás kerülgette. Érezte, hogy az epe lassan felkúszik a torkán.

És egy perc múlva öklendezni is kezdett. Remegő térdekkel felállt, majd letérdelt a vécékagyló elé, és kihányta a savat, ami még a gyomra aljában leledzett.

Draco! Draco! Draco!

Draco felemelte a fejét, ahogyan a ronda, börtönruházatának ujjában megtörölte a száját. Határozottan hallott valakit. És nem is akárkit. Olyan ismerős hang volt, hogy úgy érezte, az összes csontja összerázkódik. Pislogott kettőt. Nem is értette, hogy honnan jön a hang. Talán csak az agyából. Ráhajtotta a fejét az alkarjára, és megmasszírozta a homlokát. Az egész hely... kikészíti az idegeit. De ha még elkezd hallucinálni is, az már az őrültség határát fogja súrolni, és azt igazán nem szerette volna.

- Igazán enned kéne valamit, Draco.

Draco felkapta a fejét és szembetalálta magát vele. Ott volt. Igazán ott volt. Ott ült a börtönbeli ágyon, a térdére támasztotta a könyökét és egy szomorú mosolyt vetett a fiúra. És Draco ekkor veszett el.

- Baszki! Baszki! Baszki! - az összes levegője elfogyott, az izmai megfeszültek, a torka, a gyomra és a mellkasa összeszorult. - Nem... ez nem lehet. Nem lehet.

- Minden rendben, Draco - határozottan az ő hangja volt. De mégsem lehetett az.

- Nem! Te nem vagy Ő! Ő odakint van! És nem emlékszik rám! - dörzsölte meg a szemét Draco, hátha akkor eltűnik. Már majdnem kiabált. De akkor már az őrök is azt hitték volna, hogy minden agysejtje a vízzel lett egyenlő. - Őrült vagyok! Meg fogok őrülni! Teljesen meg fogok őrülni! Elmegy az eszem!

- Nem megy el az eszed! - Hermione Granger gyengéden beszélt, de a szokásos hangja, amit Draco nagyon jól ismert, a kissé okoskodó, oktató hangneme felismerhető volt. Draco szíve hevesen dobogott és érezte, hogy egyesével gurulnak le a hátán az izzadságcseppek.

Hermione Granger ott ült. És rá nézett.

Draco tudta, hogy nem élete szerelme ül ott. Tudta. De mégis. A szíve hevesen dobogott, mintha versenyt futva valami sokkal gyorsabbal. Láthatta ezt a gyönyörű teremtményt, úgy ahogyan az az emlékeiben élt és megmaradt, örökké.

De valahogyan mégsem úgy nézett ki mint valaha.

Csak egy árnyék.

Csak egy szellem volt. Az emlékei és a bűntudata szelleme. És most, hogy legyengült, könnyebb volt a gyengeségének, az egyetlen gyenge pontjának átvennie az uralmat az ép esze fölött. De kicsit úgy érezte, hogy nem bánja.

- Sok ember csinálja ezt, Draco! Látnak dolgokat, amiket vagy akiket hiányolnak! Így könnyebb... - a lány annyira... annyira ő volt. Mintha valóban ő lett volna. A hétvégi ruhája volt rajta, a haja ki volt engedve és szabadon tekeredett lefelé. Mosolygott, a szeme és a szája is. Gyönyörű volt.

- Könnyebb elfogadnom, hogy megőrültem? Egy hallucinációval beszélek! - dörrent rá Draco, fojtott hangon. - Nem vagy itt! És ha nem veszek tudomást rólad... el fogsz tűnni.

- És azt akarod, hogy eltűnjek? - nézett bele a szellem, a látomás, az akármi Draco szemébe. És a fiú tényleg Hermione dühös, magabiztos és megingathatatlan szemeivel találta szemben magát. Hetek óta, most érezte a legjobban a hiányát és a fájdalmat, pedig előtte sem volt már ez kevés. - Az agyad... az agyad és a szíved próbálja azt mondani neked, hogy szükséged van rám. Hogy megnyugodj. Hogy vigaszt nyújtson neked valahogy. Hogy enyhítse a fájdalmad.

- Azzal, hogy itt vagy, csak még nagyobbá teszed a fájdalmamat! - Draco most már üvöltött. A dühtől, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől, a zavarodottságtól, a félelemtől. Hermione szelleme behúzta a nyakát egy pillanatra.

- Malfoy - és ez a hangszín. Az ő hangszíne. Az a tipikus hangszín. Draco becsukta a száját. Nyelt egy hatalmasat. A hatalmas sebességgel robogó szíve most kihagyott egy ütemet. Mintha az összes vér kifolyt volna a testéből.

- Mit akarsz, mit csináljak? - tárta szét a karjait Draco, érezte, hogy teljesen tehetetlen, hogy nem ura önmagának. Mintha az agya is ki akart volna törni a koponyájából, a szíve meg a mellkasából. Úgy érezte, hogy bármelyik percben meghalhat. Talán jobb is lett volna.

- Hogy egyél! És hogy beszélj! - és itt is volt Hermione másik tipikus hangszíne, a főnökösködő. Draco félig elmosolyodott. Annyira hiányzott neki, hogy már fájt. Már nagyon régóta fájt. - Nem csinálhatod tovább ezt. Még a végén elpusztítod saját magad.

- Talán az lenne a legjobb! - vágott vissza Draco az emlék-Hermione-nek. Az emlék beleharapott az alsó ajkába, nem tudta, hogy mit mondhatna.

- És kinek lenne az jó? Neked? Vagy Ginny-nek? Pansy-nek, vagy Blaise-nek? Ők még mindig törődnek veled - talált végre szavakat a barna hajú boszorkány hasonmása.

- Minden egyes pillanattal, hogy nem vagy itt... érzem, hogy az összes rossz érzés, amit te elűztél, visszaáramlik, többszörös erővel. A bűntudat, a fájdalom, a gyűlölet... a sötétség. Minden. És nem szeretek nélküled lenni - Draco teljesen összeroppant, a vállai összezuhantak, a vállán lévő kövek teljesen összenyomták, alig bírta kipréselni magából a levegőt. Mintha milliónyi Cruciatus átok kínozta volna. - Te vagy az egyetlen párna, ami megtart, amikor zuhanok. Te tartasz engem életben. És tudom, hogy te mindig elkapsz. Te vagy az egyetlen ember, akiben bízok ennyire. Csak... annyira kibaszottul hiányzol.

Már nem tudta visszatartani a könnyeit. Ennyi volt. Teljesen kiengedett mindent.

- Akkor miért tetted? - kérdezte az emlék, mire Draco ránézett. Összetört, ahogyan belenézett az emlék szemébe, annak arcán is csordogáltak a könnyek. - És kérlek, ne mondd azt, hogy félelemből! A félelem sosem jó kifogás! Mindenki arra hivatkozik.

- Persze, hogy nem - horkantott fel Draco, ingerülten megtörölve az arcát. - Te a nagy Hermione Granger vagy! Te sosem félsz! De tudod mit? Én igen! Annyiszor féltem már életemben, hogy meg sem tudom számolni! És mikor veled voltam, még jobban féltem. Féltem, mert már volt mit veszítenem. És minden egyes percben rettegtem, hogy vége lehet.

Draco összemorzsolta idegességében az egyik pár napos zsömlét, amit éppen a kezében tartott. Amikor roppant a zsömle héja, lenézett rá és lesöpörte a morzsákat a tenyeréből. Majd újra belenézett az emlék-Hermione szemébe.

- Meghalnék érted. És nélküled is - rázta meg a fejét Draco. - Hermione, nem fogom engedni, hogy bántsanak téged. Nem tehetem. Nem kérheted tőlem, hogy egyszerűen csak hagyjalak meghalni. Vagy... Hogy engedjem, hogy bárki is bántson téged. Főleg nem miattam.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy bajom lett volna? - kérdezte az emlék, Hermione dühös és zavarodott pillantásával.

- Mert ismerem őket! - intett Draco az ajtó felé, jelezve a miniszterekre. - Tudom, hogy nem állnának meg addig, míg nem tesznek engem teljesen tönkre! Utálnak engem! Nem számít, hogy mit csinálok... mindig a Halálfaló maradok. És... és emiatt téged is megbélyegeznek.

- De engem sosem érdekelt! - mondta indulatosan a lány, a szellem, aki Hermione összes tulajdonságával fel volt ruházva. És habár csak Draco tudatában létezett... valahogyan megnyugtató volt a jelenléte, de egyúttal kicsit frusztráló is.

- Most meg... most meg megtörtént, amitől a legjobban féltem - rázta meg a fiú a fejét. - Elvesztettelek. És a saját hibámból. Vagy, ami még rosszabb, a saját döntésemből. Egy... örökkévalóságig vártam, hogy besétálj az életembe. Most mit fogok csinálni nélküled?

A lány szelleme felállt, szinte úszott a levegőben, és letérdelt Draco elé. Két kezébe fogta a fiú arcát, kényszerítette, hogy egymás szemébe nézzenek. Az emlék, a nagyon is valóságosnak tűnő és érződő, gyengéd ujjaival végigsimította Draco borostás arcát.

- Muszáj tovább harcolnod. Muszáj kitartanod. Még egy kicsit muszáj. Csak... csak egy kicsit tarts még ki. Muszáj! - mondta Hermione, miközben az egyik szeme sarkából kibuggyant egy kövérkés könnycsepp és legurult az állára. - Ginny is ugyanezeket mondta, nem igaz? Hogy miatta tarts még ki. És anyukád miatt. És Teddy, és Blaise és Pansy miatt. De, valamit nem mondott, mert úgy gondolta, hogy amiatt még jobban összetörnél. De én kimondhatom.

Egy pillanatnyi szünetet tartott , hogy egy nagy levegőt vett.

- Miattam kell kitartanod, Draco - váltott át szinte könyörgőre az emlék hangja. Tökéletesen olyan volt, mintha a valódi Hermione beszélni. Mintha a valódi Hermione kezei lennének azok, amik éppen perzselően tartották Draco arcát. Mintha a valódi Hermione olvasztó, csokibarna szemei nézne. - Miattam. Kérlek! Értem tedd ezt meg!

- Én nem.... nem vagyok... nem vagyok rá képes - rázta meg a Malfoy fiú a fejét, többször is, szinte kétségbeesetten. - Nem tudok... nem tudom tovább tartani magam. Olyan mintha... mintha belülről esnék szét, percről percre. Nem tudom, hogy meddig bírom még. Szükségem van rád...

- Itt vagyok. Mindig itt vagyok - próbálta a lány tovább nyugtatni a szőkét, lágy hangon. - Én itt leszek, akármi is történjen. Melletted leszek, akármi is jön. Emlékezz erre! Kérlek! Én mindig itt leszek.

Lassan halványult el az emlék képe. Draco megpróbálta lassan venni a levegőt, lehunyta a szemét, újra megszorította az ágy szélét. Engedte, hogy a fém belevájjon a tenyerébe.

- Csak rád van szükségem. Nem csak, hogy boldog legyek, hanem mindenhez. Sosem fogom abbahagyni a harcot. Ezért a szerelemért - mikor Draco kinyitotta a szemét, az emlék már nem volt ott.

A mellkasáról eltűnt a súly, amivel eddig rajta tapostak. Hirtelen. Újra tudott levegőt venni.

A szeme rögtön a fémtálcára esett. A gyomra fájón kordult egyet és ismét hányinger hullámzott végig a testén az éhségtől.

Rögtön a tálcáért kapott, felvette a zsömlét, kettétörte és lassan elkezdte enni. Meg is lepődött saját magán. A könnyei elapadtak, a könnycseppek rászáradtak az arcára. És miközben lassan evett, az összes görcs eltűnt belőle és érezte, hogy szépen lassan megnyugszik.

- Malfoy! Látogató! - kopogtatta meg az egyik marcona őr a rácsokat a pálcájával. Draco felnézett és meglepődésében még a kis darab zsömle maradéka is kiesett a kezéből.

Talán Blaise az! Talán a legjobb barátja négy nap elteltével odatolja végre a képét! Talán az ügyvédje végre meglátogatja.

A kedve hirtelen sokkal, de sokkal jobb lett. Még egy félmosolyt is megeresztett, amint Blaise Zambini-t maga elé képzelte.

Felállt a földről, lesöpörte magáról a zavarodottságot, a dühöt, a kétségbeesést. Megpróbálta lelökni a válláról a súlyokat, amik már hetek óta nyomták lefelé. Egy pár kavicskát sikerült lelöknie magáról, de nem eleget, hogy nyugodtabb legyen. Pedig annak kellett lennie. Hogy ne ugorjon neki úgy a legjobb barátjának, mint ahogyan Potter-rel tette. Szüksége volt a valóság egy kis darabjára. Az előző pár perctől úgy érezte, hogy bármelyik percben megőrülhet.

- Draco! Ne csinálj semmi hülyeséget! - szólt még utána az emlék, könyörögve, valahonnan az árnyak közül, alig hallhatóan, de szíve hasítóan

- Egész biztos, hogy fogok valami hülyeséget csinálni. A véremben van. És te tudod ezt - szólt hátra Draco, még mielőtt az őrnek nyújtotta a csuklóit. A börtönőr nem nézett rá furán, amiért a levegőnek beszél. Az őrizetben ilyen az ember alap magatartása.

Kilépett a folyosóra. És az őrök kíséretében újra a kihallgatószoba felé vette az irányt, mint előző nap is. Úgy látszik, hogy ott fogadhatja a látogatókat.

De a szobába belépve, egy óriási meglepetéssel találta szembe magát. Olyan naggyal, hogy azt hitte, menten szívrohamot kap. Blaise rövid, barna haja és fekete szövetkabátja helyett... hosszú, vörös hajjal és barna, térdig érő kabáttal találta szembe magát.

- Ginny? - kérdezte Draco. A meglepődés nem is közelített ahhoz az érzéshez amit érzett. A lány megfordult, a haja szinte repült a levegőben. És Ginny arca lassan kisimult, a feszültsége valamivel alább hagyott és finoman kifújta a levegőt.

- Szia - köszönt neki a Weasley lány. Draco elmosolyodott, és erre Ginny vigyora is kiszélesedett. Ginny átszelte a kettejük közti távolságot és szabályosan a Malfoy fiú nyakába ugrott, szorosan átölte a szőke nyakát és a mellkására döntötte a fejét. - Aggódtam miattad, te börtöntöltelék!

- Nem kellett volna. Nincs biztonságosabb hely a varázsvilágban mint egy alagsorban lévő cella - próbált vicceskedni a Malfoy fiú, mire Ginny megütötte a karját. Amikor a lány felemelte a fejét, Draco meglátta a szemeiben a könnyeket. - Miért sírsz, Weasley?

- Én csak... Tényleg aggódtam. És hiányzol és... Merlinre, de szeretlek! - ölelte meg ismét a Weasley lány az ex-Mardekárost. Ha ezt a pár évvel ezelőtti énjük látta vagy hallotta volna, menten megölték volna magukat. De legalább hitetlenkedtek volna. Hihetetlen volt, az biztos. De az is egészen biztos, hogy most szükségük volt egymásra.

- Ne sírj, Gin! - simította meg a vörös lány haját Draco. - Ne sírj!

- Egy pillanat és befejezem - hüppögte Ginny, majd felemelte a fejét és megtörölte a kézfejével az arcát. Nem viselt sminket, minden bizonnyal sejtette, hogy a nap folyamán sírni fog és a smink hiányából sokkal jobban látszott, hogy mennyire fáradt és gyűrött az arca és a szeme. - Ez egy hosszú hét volt. És...

- Minden rendben van - bólintott Draco, értve, hogy a lány miért van ennyire összetörve.

- Milyen a börtönkoszt? Etetnek rendesen? - nézett végig Ginny a fiún. Aki az előző zsömle miatt már nem érezte éhesnek magát, de ez nem jelentette azt, hogy négy nap alatt ne esett volna össze mindene, az arcán kétségbeejtően kidudorodtak az arccsontjai, a ruha csak lógott rajta.

- Ez a hely a legkomolyabb börtön az Azkaban után. Ne gondold azt, hogy egy Roxforti karácsonyi vacsorát rittyentenek nekem, 5 fogással! - forgatta meg a szemét Draco. Ginny egy szkeptikus pillantással elengedte a fiút és leült az asztal egyik oldalára, Draco vele szembe.

- Akkor a legjobb dolgot tettem, hogy lefizetettem egy-két őrt, hogy az általam hozott Molly Weasley vacsorát pakolják rá a tálcádra! - vonta meg a vállát Ginny, egy vigyorral kísérve. Draco hitetlenül elnevette magát.

- Gin! Weasley vagy! Mióta van nektek annyi pénzetek, hogy csak így lefizess egy őrt? - csipkelődött a Malfoy fiú, és közben érezte hogy feltöltődik a lányból áradó energiából, ami hihetlenül jól esett neki.

- Öhm, helló! A Hárpiák csapatkapitánya vagyok! Vagy 3 auror van a családban, a bátyámnak meg saját varázsvicc vállalata van! És! Te te vagy! Nyilván nem kapsz rendes kaját a börtönben, lefizetés nélkül, mivel Draco Lucius Malfoy vagy! - magyarázott Ginny egy olyan dolgot, amire Draco azt mondta, hogy a vöröskének talán igaza lehet. Így bólintott és remélte, hogy látszik rajta a köszönet. Mert valóban hálás volt.

Draco ezután belenézett a Weasley lány fáradt szemeibe, amiben még látszott egy-két könnycsepp. De a szemei vörösebbek voltak, mint kellett volna lennie. A lány vállai alig láthatóan összezuhantak, a mosolyában volt valami ami aggodalomra adott okot. És a hangja sem volt normális.

- Mi van veled, Ginny? - kérdezte tőle Draco, és az asztalon átnyúlva megfogta a lány kezét, kedvesen megsimogatta.

- Mondtam már. Hosszú hét volt. Az aggodalmam miattad.... meg Harry lenyugtatása teljesen kikészített - rázta meg a fejét Ginny, és el is hitte a hazugságot, amit kiejtett a száján. Viszont Draco jobban ismerte a lányt ennél.

- Egy Hugrabugos is jobban hazudik, mint te! - utánozta a lány fejrázását a Malfoy fiú, helytelenítően.

- De csak amikor rólad van szó! - védte magát a Weasley lány és látszott rajta, hogy kicsit megingott a "nem mondok semmit" elhatározása. Draco tartotta vele a szemkontaktust. - Nem akarod hallani, hidd el! Nincs szükséged arra, hogy halld meg amúgy is... kiakadnál és akkor rám kiabálnál.

- Ezek pont azt támasztják alá, hogy el kell mondanod nekem! - bólogatott Draco, érezve, hogy valami olyan dologról van szó, ami ha Ginny-t ennyire felkavarta, akkor őt is felfogja.

- Hermione-ről van szó, Draco! Nem csoda, hogy nem akarom neked elmondani! - kiáltott fel kissé Ginny, miután megtépte a haját idegességében.

- Hermione-ről? Mi van Hermione-vel? - támadott a lányra rögtön Draco, még jobban érezve, hogy ebből baj lesz. Rögtön hevesebben kezdett verni a szíve és izzadni kezdett a tenyere. Ugyanezzel a kezével pillanatnyi izgatottságában megszorította Ginny-ét.

- Két hete elkezdett dolgozni a Mungóban, miután levizsgázott az elméleti ismeretekből, úgy, hogy körülbelül két órán volt bent. De mivel Hermione-ről beszélünk, ez senkit sem lepett meg. És az ispotályban Pansy mellett kell dolgozni. Akit ez az egész mellesleg nagyon megvisel, mivel... nem csak tőlem vetted el a legjobb barátnőm legjobb énét, hanem Pansy-től az egyik legjobb barátját is - magyarázta a Weasley lány és próbálta finoman lerázni magáról a szorító kezet, de nemigen ment neki, így hagyta és remélte, hogy a kviddicset játszó csontjai nem fognak eltörni Draco Malfoy keze által.

- Már napok óta arról panaszkodott nekem, hogy elkezdett hányni meg nem igazán kíván semmi ételt. Mondtam neki, hogy biztos benyalt valami vírust. Pár napja... vagyis pont aznap, amikor téged letartóztattak.... találkoztam Hermione-vel - mondta tovább a lány, egyre lassabban vezetve elő az eseményeket.

-Ginny! A lényeget! Kétlem, hogy az lenne a bajod, hogy a vírusos legjobb barátnőddel kell találkoznod! - legyintett Draco, jelezve, hogy jó lenne felpörögni.

- Nem vírusról van szó! Aznap... Hermione azt mondta, hogy amikor felébredt... az ágyán a lepedő alatta tiszta ... vér volt - mondta Ginny és még jobban elkezdett feszengeni, mint eddig. Vörösbe váltott az arca és a keze is eszeveszett módon remegni kezdett.

- Ginny! Nem gondolom, hogy a lányok öhm... menstruációs problémái rám tartoznak - forgatta meg a szemét Draco, de Ginny nem volt vicces kedvében. Sőt, megtörölte a szemét, hogy ne folyjon le a könnycsepp az arcán.

- Ez nem menstruációs probléma! - kérte ki magának a vörös hajú lány, kissé felkiáltva, türelmetlenül, miután sóhajtott egy óriásit. - Én... nekem volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Ezért, öhm, elloptam a véres lepedőt az ágyából.

- Gratulálok, Gin! Ellopni egy véres lepedőt? Igazán felnőttes viselkedésre vall! - ismét egy gúnyos szemforgatás a szőkétől, majd mielőtt újra savazni kezdte volna a Weasley lányt, meglátta a lány szemét. Pánik és társai. Rémület. Sajnálat.

- Megvizsgáltattam Pansy-vel. És Pans betört az ideiglenes irodájába, hogy megnézze Hermione kézi naptárját, ami az Exmemoriam hatására sem változott meg. És tudod mit talált? - tette fel a lány a költői kérdést, de nem is hagyott rá időt, hogy Draco meglepődjön, vagy akár elgondolkodjon. Amúgy se ment volna neki, az agya teljesen lefagyott, ahogyan a szíve és a többi porcikája is. - Hermione-nek két hónapja nem volt bejelölve a naptárjában a menstruációja. Vagyis, két hónapja nem is volt meg neki. És nem vagyunk tinédzserek! Nincs olyan, hogy egyszerűen kimarad egy hónap, miközben valakik védekezés nélkül szexelnek!

- Mit akarsz mondani, Ginny? - hajolt előre Draco, és már ő sem nevetett. Feszült lett. Egy pillanat alatt elkezdett a teste összes centimétere izzadni és viszketni. Érezte, hogy az összes idege görcsbe rándul. Még rosszabb érzése volt, mint eddig bármikor. Amire a Weasley lány utalt... az rosszabb volt, bárminél ami rémálmaiban megjelent.

- Mindenből, amit Pansy megállapított és a helyzetből és az egészből... mi, arra következtetünk, hogy az nem menstruáció volt. Ahhoz túl sok volt a vér - Ginny teljesen szétesett, csak dadogni tudott és csapongott a mondatok között. Nem tudta, hogy hogyan mondhatná el. Draco lehunyta a szemét, ezek után már tudta, hogy mi következik. Mindent megtett volna, hogy ne kelljen hallania. Könyörgött Merlinnek hogy ne kelljen hallania. De mint sok más esetben is, Merlin nem hallgatta meg az imáit. Hanem egyetlen mondattal az eddig is alig működő Draco-t porrá zúzta. Megsemmisítette. Minden amit az elmúlt hónapokban magáénak érzett, a személye... Egy pillantás alatt elveszett.

- Minden jel arra mutat, hogy... hogy Hermione elvetélt - mondta ki Ginny a végső mondatot.

És ennyi volt. 

__________________

Jobban szeretem azt a nőt a levegőnél. Megölném magam, ha az azt jelentené, hogy ő boldog lesz.

Úgy sajnálom, az összes fájdalmat amit okoztam. Úgy sajnálom!

Sajnálom, Hermione! Az életed miattam egyre rosszabb és rosszabb. Elhoztam rád a poklot és annyira sajnálom.

Draco úgy lépdelt vissza a cellájába, mint egy rongybaba. Nem érezte a testét. Mintha kívülről nézett volna le magára, mintha a lelke nem lett volna többé a testében. Úgy érezte, hogy minden elveszett, úgy, mint még soha. Mindennek vége.

Tönkretett mindent. Sokkal több mindent, mint azt korábban gondolta.

Hermione Granger körülbelül két hónapig terhes volt. Terhes, Merlin szerelmére! Draco két hónapig apa volt.

Mintha újra és újra tőröket szúrtak volna az összes porcikájába. A fájdalom elviselhetetlen volt. Az agya belülről tüzelt és fenyegette, hogy felgyújtja az egész testét. Azt is akarta, hogy felgyulladjon, hátha azzal kiegyenlít valamit. Valamit halálában, amit életében nem tud, soha, semmilyen körülmények között sem.

Sírni már nem tudott. Üres volt. Mint egy emberszerű porhüvely. Gondolatai nem voltak. Csak egyetlen szó világított az elsötétült, meghalt testében.

Sajnálom.

Az őr, amikor látta, hogy nem mozog, hogy bemenjen, szenvtelenül visszalökte a cellájába. Egy percig csak állt. Majd hirtelen összeesett, minden előzmény nélkül (ha persze nem számoljuk az agyában és a testében történő atomrobbanásokat) kicsúszott a talpa alól a talaj és térdeit összekulcsolva dülöngélt a földön, nem kicsit katatón állapotban.

- Draco? - szólalt meg újra az emlék, selymes hangon. Draco csak ült, csak bámult a semmibe. Nem tudott ránézni a lány szellemére. Úgy nem, hogy tudta, amit tudott. Tudta, hogy... Hogy elvetélt. Hogy elvesztette a kisbabáját.

Úgy, hogy még ő még csak nem is tudta.

- Draco?! - szólt még egyszer a lány, könyörgő hangra váltva.

- Olyan... Olyan közel voltunk, hogy megkapjunk mindent, amit akartunk. De nem kaphatjuk meg. És most... Most mindent elvesztettünk. És mindent miattam - suttogta Draco, tovább hintázott előre és hátra. Próbálta megnyugtatni magát. De nem ment. Mindent kiszipolyoztak belőle.

Ránézett Hermione szellemére. Élete szerelmére teljes pompájára. Tudta, hogy csak álmodik, tudta, hogy nem valódi. De annyira, annyira szerette volna őt maga mellett tud. Át akarta ölelni. Azt akarta, hogy megnyugtassák egymást. Azt akarta, hogy vigasztalják egymást, ahogyan tették a nehéz időkben. Hogy életet leheljenek egymásba. 

Muszáj volt belekapaszkodnia. Muszáj volt. Ő volt az egyetlen, akibe még tudott. Még magába sem. Meg akarta érinteni a lányt, anélkül, hogy az eltűnne. 

Egyre csak az volt a szeme előtt, ahogyan elképzelte Hermione-t azután. Hogy azt hitte, hogy csak megjött neki. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyi mindent vesztett, vesztettek el. 

Egymás összes sötétségét látták már. Minden gyenge pillanatukat egymás mellett élték át. Megbocsátottak egymásnak szörnyű dolgokat, így megtudhatták, hogy mi is igazából a szerelem. Mert minden sötétség és gyengeség a szerelemhez tartozik. 

Ők... rengeteget tettek már életükben. De egyik sem volt elég, úgy látszik. És most, ebben a percben, a legnagyobb fájdalomban... Draco miatt megkapják a büntetést, mindenért.

Igazán elérte a mélypontot, aminél már tényleg nincs lejjebb. Véglegesen és tagadhatatlanul és megjavíthatatlanul a porba tiporták, összetörték és eltaposták. 

A sötét oldala, ami mindenkinek volt... évekig azon gondolkodott, hogy vajon valaki az életben fogja-e a szeretni, a sötét oldalával együtt. És valaki megtette. Hermione megtette. 

És ezért... ő elvesztett mindent. 

Azért, mert Draco sosem tudta elfogadni a saját sötét oldalát. És sosem fogja. 

- Hiányzol. Nagyon, nagyon hiányzol - vallotta be Draco, elhaló hangon. Miközben lassan belenézett a lány gyengéd, barna szemeibe. Amitől a szíve szépen lassan újra dübörögni kezdett. 

- Itt vagyok - válaszolta Hermione hangja, és elmosolyodott. Draco, pedig végtelenül elveszett. 

Nem fogja kibírni az életét nélküle. Nem fogja túlélni a fájdalmat nélküle. 

Véééééééégggggrreeee!!!!

Végre készen vagyok!!! Már tegnap felraktam volna, csak a Wattpadon szarakodott a mentés és ezért egy csomószor megakadtam és csak ma sikerült befejeznem. 

Hááát, mint láthatjátok, nem minden fenékig tejfel a letartóztatás után sem. 

És be kell vallanom, hogy a Ginny-s beszélgetést, legfőképpen a végét, sokkal érzelmesebbre terveztem, sokkal hatátososabbra, de egyszerűen nem sikerült úgy kihoznom és nem sikerült mindent kihozni belőle. 

Remélem, hogy azért tetszeni fog nektek és ismét bocsánatot kérek, hogy megint sokára hoztam a következő részt! Megpróbálok sokkkkal gyorsabb lenni, biztos olvasnátok már a következőt, főleg ezek után :D 

Szeretném nektek ismételten megköszönni nektek, hogy vagytok és olvastok! El sem tudom mondani mennyire sokat jelent nekem és, hogy mennyire köszönöm és hálás vagyok. Valamelyik nap primabalerina98-al beszélgettem egy díj kapcsán (és milyen meglepetés volt nekem, hogy azt kérte tőlem, hogy egy távoli és nagy spoilert adjak neki. Hát én adtam is :D :D) és egy olyat mondott nekem, hogy igazán elkezdtem könnyezni. Mégpedig azt, hogy a tesója és ő is (ezennel nagyon sok puszi és üdvözlet mindkettőtöknek!!!! :D :D) olvassák az I'll Be Good-ot és versenyeznek, hogy ki olvassa el először az új részt. :D :D hát, komolyan , én nagyon meg voltam hatódva :D 

Valamint! Amikor elkezdődött a történet REMEMBER része elfelejtettem belinkelni nektek egy videót, amit én nagyon sokat néztem, amikor elkezdtem ezt a sztorit és megfogalmaztam magamban, hogy ez a videó kb a történet ennek a felének az előzetese, szóval... most belinkelem nektek. Én nagyon szeretem, a zenét is és a klipeket is <3 <3 

https://youtu.be/tqEJ6pCGqVY

Jó, persze, nem fog minden megtörténni ami ebben benne van, de mindig közel éreztem az I'll Be Good-ot ehhez a videóhoz , szóval aki teheti az nézze meg :D :D