"Azt mondják, a legjobb fegyver az igaz szerelem
Megnyerheted vele a fájdalom háborúját
De egyik gyémánt sem tökéletes
Viszont a szerelmem túl finom, hogy hagyjam elmállani
Semmi valóst nem lehet megfélemlíteni
Az igaz szerelem üdvözítést lehel vissza belém
Minden könnyel jött a megváltás
És a kínzóm lett a gyógyírom" - Beyonce: All Night, nem tükörfordítás, nem saját

Csak ordítani akart. Ordítani, ordítani ameddig a torkán kifért, ameddig el nem fogyott a levegő a tüdejéből, és még tovább is. És meg is tette. 

A hamutartó a dohányzóasztal lapján megremegett a hang hatására. 

Csapkodni akart, ütni mindent, amit csak ért. Földhöz vágni mindent, mintha azok lennének az emberek, vagy akár ő maga, aki az egészet okozta, akit hibáztatni lehet. Törni-zúzni akart. És meg is tette. 

Az előbb említett hamutartót belevágta a falon függő képbe. Mind a hamutartó, mind a kép üvege ripityára törött. 

Tárgyakat dobott a falnak, az ablaknak, mindent amit ért. Mintha kikerült volna a testéből és valaki más került volna bele, egy dühtől éhes, bosszútól szomjas valaki. Ő meg csak külső szemlélő maradt.

Az időérzéke teljesen eltűnt. Nem tudta, hogy meddig csapkodott. Nem tudta, hogy meddig kiabált.

Egy kis idő után, viszont az erő elszállt a lábaiból és lerogyott a földre. Tudta hogy az arcán csorognak a könnyek. És nem érdekelte. Csak a fájdalom érdekelte és a szenvedés.

És ez szörnyű volt.

Minden csontja remegett. A szíve szó szerint sajgott. Úgy érezte, mintha egy fontos csavart, a legnagyobbat ráadásul, kiszakították volna a teste gépezetéből. Nem működött többé rendesen.

Megrémítette. Megrémítette, hogy egy kapcsolat, ami akármilyen hatalmas is volt, milyen könnyen érhet véget. Aki ennyire szeret, az bizonyára, őrült, teljesen őrült, elmeháborodott. Betegesen szerették egymást. Mert egymás nélkül nem működtek.

Draco Lucius Malfoy nem működött rendesen, nem tudott levegőt venni Hermione Jean Granger nélkül.

De ez volt a további élete.

Az egyetlen tárgyak, amik a lakásában nem voltak darabokra törve, a polcon álló whiskey-s üvegek voltak.

Azt akarta, hogy a fájdalom tűnjön el. De ez a fájdalom más volt, mint bármi amit érezett eddigi életében. Sokkal több és sokkal nagyobb. Mintha sosem akarna eltűnni. Azzal fenyegette, hogy ez a kín és a bűntudat egész életében kísérteni fogja. És ebben nem is kételkedett.

Fájdalom. Keserűség. Kín. Bűntudat. Romlottság. Vágyódás. Bűnösség.

Ahogyan ezek sorra ették belülről, akármennyire is rövid ideje volt még csak a része, de olyan mennyiségben és minőségben, hogy úgy érezte nem bírja tovább. Végleg befellegzett.

Az élete véget ért. Azon az ágyon. Hermione-vel a karjában.

Az utolsó ölelés. Az utolsó csók.

Az utolsó szeretlek.

Draco megragadta a whiskey-s üveg nyakát. És vedelni kezdett. A könnyei pedig összekeveredtek az ajkán lévő alkohol és a szíve keserűségével.

https://youtu.be/EEsvrMXn6nw

_______________

A tél ajtóstul rontott a házba Londonban, december 24.-e, vagyis szenteste reggelén. Ginny Potter átverekedte magát a 15-20 centiméteres hórétegen, majd varázslattal kissé felmelegítette az Abszol Út-i épület kilincsét, hogy ne a fagyott ajtót rángassa. Belépve a lépcsőházba, Ginny felidézte Blaise rajzát (tényleg, rajzolt!!!) , hogy hogyan tudja hatástalanítani a védőbűbájokat Draco Malfoy lakásánál.

Így Gin hipp-hopp be is jutott a lakásba. De bárcsak ne tette volna.

Amint belépett, elkezdte lesöpörni a kabátjáról a hőpelyheket, majd beleszippantott a levegőben. Rögtön köhögni kezdett a szag miatt.

- Draco?! - emelte fel a hangját Ginny, elkezdve leszedni magáról a kabátot. Egy nyöszörgés volt a válasz a nappaliból. Ginny belseje összerándult és könnyek gyűltek a szemébe. Ez az egész nagyon nem tetszett neki. A szag... a csönd... minden olyan szörnyű volt. Mintha nem is lenne valóság. 

Óvatosan haladt a nappali felé, miközben lerakta a felesleges ruharétegeit a konyhapultra. Draco lakásában a konyha és a nappali egybe volt nyitva, csak az a bizonyos konyhapult választotta ketté. Így Ginny Potter rögtön rá is látott a kanapén kiterült Draco Malfoy-ra. A fiú a hasán feküdt, a kezei és a lábai csak lógtak, nem volt benne erő, a feje lelógott a föld felé, abban sem volt tartás. Mintha a vörös lány egy holttestet látott volna. 

Ginny lélegzete elakadt és odarohant a kanapéhoz, megfogva a két kezével Draco arcát, erősen.

 Sápadt volt, eszeveszettül sápadt. Mintha az erei nem pumpáltak volna több vért, nem csak az arcába, hanem az egész testébe. Az erősen kirajzolódó kékes erek jelentették az összes színt a testén. Az állán nem egy napos borosta díszelgett, amitől furcsa módon nem jóképűnek látszott, hanem még jobban szétcsúszottnak. A haja a szokásosnál is kócosabb volt. 

És dőlt belőle a piaszag. 

Ginny leguggolt, megsimította Draco haját, mire a fiú szemei kissé kábán rebegni kezdtek. Ginny felsóhajtott. Annyi alkoholszag volt, hogy simán feltételezhette, mondjuk a szőke fiú halálát is. Szerencsére ez nem következett be. Még. 

- Mit... mit keresel itt? - motyogta a Malfoy fiú, kissé zavarodott, kába hangon. Az elején megakadt a száraz torka miatt, és köhögnie kellett. Ginny lehunyta a szemét, végigfuttatta az egyik kezét Draco hátán, amire rátapadt az ing. 

- Látnom kellett, milyen állapotban vagy - válaszolta a vörös lány. Kirázta a hideg, valójában. De muszáj volt tartania magát. Akármennyire is dühös és zaklatott volt. - Sokkal rosszabb itt a helyzet, mint számítottam. 

- Nem érdemlek többet - mormogta Draco, szinte részeges hangvétellel és belefúrta az arcát a párnába, erősen, mintha ártani akart volna magának. Azt is akarta, igazából. - Tönkretettem két életet. Nem érdemlek többet ennél. 

- Szóval ezt fogod csinálni a hátralévő életedben? - kérdezte Ginny, szinte dühösen. - Ha így folytatod, nem lesz sok még az életedből. Vége lesz, még mielőtt észrevennéd. 

- Nem maradt semmim, Ginny! - kiáltott fel Draco, továbbra is morogva. Ginny visszahőkölt.A fiú felült, nagy nehezen, nem volt semmi erő a testében. Kissé meg is imbolygott, a feje oldalra húzta. - Nem maradt semmim. 

Ginny lehunyta a szemét, feldolgozta a fiú reakcióját. Ráült a sarkára, úgy nézte tovább a szőkét. Nagyot sóhajtott. 

- Tudom, hogy nehéz. És, hogy még nehezebb lesz - bólintott Gin. - Eddig nem is... nem is gondoltam bele, hogy... 

 - Mibe, Gin? Hogy szétcseszem magam? Hogy... hogy úgy érzem magam, mintha nem lenne többé értelme az életemnek? Hidd el, én pontosan erre számítottam - Draco belehajtotta a fejét a kezeibe. Nem akart belenézni Ginny szemeibe. Nem akart még több bűntudatot érezni. Már így is felemésztette. 

- És, mit akarsz csinálni ezután, hm? - Ginny végigmutatott az ujjával a fiú alakjára, mintha ő ezt látta volna előre. - Le akarod inni magad minden nap? Össze akarsz zúzni mindent? Véget akarsz vetni az életednek, vagy mi? 

- Talán az lenne a legjobb! - nézett rá végül Ginny-re, tépve a haját. 

- Mi.. mi a francról beszélsz te? - hökkent meg még jobban Ginny. 

- Sosem... sosem hittem, hogy találok bárkit is. És amikor ő... amikor őt találtam,tudtam, hogy nem tarthatom meg. Tudtam, hogy ez sosem lesz fair vele szemben. Mindig tudtam és... sosem érdekelt. Egy pillanatig még el is hittem, hogy együtt maradhatunk. És miattam... ő elvesztett mindent - hadarta Draco, tovább tépve a haját, saját maga szerint a megérdemelt fájdalmat okozva magának. 

Ginny-nek megszakadt a szíve, ezt kár is lett volna tagadni. De dühös is volt. Dühös Draco-ra, sőt még saját magára is, mert nem tudta megállítani a fiút.

- És mit fogsz tenni? - csapott le hevesen a védtelen Draco-ra Ginny, megrázva a fejét. - Engeded, hogy az élet kiszálljon belőled.

- Nem érted mit mondok, Gin?! KURVÁRA NINCS MIÉRT TÖBBÉ ÉLNEM! - kiáltott fel Draco, dühösen, de egyszerre vérszegényen belenézve a lány szemébe.

- De. De igen, van - szorította ökölbe a kezét a Weasley lány, majd mindkét kezével megragadta Draco egy-egy térdét és megrázta azokat. - Ott az anyád, aki rajongásig szeret! Ott a karriered, a munkád! Ott van az a mocskos dolog, amit a legtöbben hírnévnek csúfolnak! Ott van Blaise, Pansy, a barátaid akik aggódnak miattad! Én és George is aggódunk! Nem lehetsz annyira önző, hogy ne gondolj ezekre a dolgokra!

A jeges kiakadás kitisztította Draco agyát. De egyúttal meg is fagyasztotta azt. Természetesen Ginny-nek igaza volt. Még voltak emberek, akik törődtek vele. Még akkor is, ha ez számára kevésnek tűnt. De még lélegzett.

- Talpra kell állnod,  Drake! Kérlek! - nyomatékosított Ginny, valódi aggodalommal. Mert akármilyen dühös is volt, azt az aggodalom mindig felülmúlta. - Tedd meg ezt magadért! Vagy ha magadért nem is, akkor értem! A családodért! Mert még van családod, Dray! Még itt vagyunk. Nem fogunk magadra hagyni. Segíteni fogunk, hogy megtaláld a fényt a sötétben, még ha ez lehetetlennek hangzik is. Nem engedjük, hogy itt érj véget.

Egy perc csönd, hogy mindketten megemésszék a hallottakat. Mindkettőjük arcán csorogtak a könnyek. Ginny gyorsan letörölte őket, szégyellve, hogy egyáltalán ott voltak.

- Kérlek! - ismételte el Ginny, könyörögve. Félt a fiú állapotától. Megrémisztette, hogy mit tehetett magával. - Ha értünk nem is, akkor tedd meg Her...

- Ha segíteni akarsz, Ginny, akkor nehogy ki merészeld mondani a nevét! - kapta el Draco Ginny csuklóját, figyelmeztetve a lányt. Tudta magáról, hogyha hallaná a nevet, megint elkezdene törni-zúzni. És az nem hiányzott még egyszer.

- Rendben. Nem fogom - ígérte a vörös lány higgadtan. Majd lassan felállt. Draco lassan követte a tekintetével. - Nyiss ki egy ablakot! Szellőztess ki! Öltözz át! Zuhanyozz le! Fésülködj meg! Borotválkozz meg! Takarítsd el innen az üveget! Szedj magadra emberi külsőt!

- Mégis minek? - vonta meg a vállát a szőke. Ő már megszokta így az életet.

- Elmegyek. De egy óra múlva visszajövök. Addigra legyél készen! - és Ginny, Draco-t figyelmen kívül hagyva, elhagyta a házat, egy kisebb tervvel a fejében. És valamiért Draco-nak ez annyit jelentett, hogy lassan, remegő kézzel támaszkodva feltápászkodott.

Kiment a fürdőbe. Lassan levette magáról az ingjét, és a szennyesbe hajította. Még onnan is érezte a szagát. Mondjuk, lehet, hogy az már a bőréből szivárgott. Nekitámaszkodott a mosdókagylónak és hideg vizet locsolt az arcára. Majd belenézett a tükörbe.

- A Mardekár Hercege, mi? Egy francot - morgott rá a tükörképére. Az arca gyűrött és sápadt volt. A szeme piros és alatta lila karikák díszelegtek. A haja , mint egy nagyobb szénaboglya. Még a szakálla is kinőtt. Kész katasztrófának tűnt. Annak is érezte magát. Lenézve látta, hogy a kezén erős vágások már behegedő sebei cirkáltak. Biztos egy-két üveggel vágta meg magát, amit a falnak hajított.

- Mit gondolna most rólad Granger? - tette fel saját magának a kérdést. Nem is kellett válaszolnia. Hermione undorodott volna tőle. Kiábrándult volna. De azt akarta volna, hogy álljon talpra és mindent megtett volna, hogy segítsen neki. A nevének említése újra és újra libabőrt okozott a bőrén. Egyre erősebben szorította a csapot. És a könnyek ismét szurkálták a szemét.

- Még csak ne is gondolj rá! Ne gondolkozz rajta! Ne gondolj rá! Ne is említsd a nevét! Soha többet! Nem teheted vele! És most... Most meg fogsz borotválkozni - utasította magát.

És láss csodát, elkezdte.

Akármennyire is fájt.
______________

- Visszatértünk! Juhé! - rikkantotta Ginny Weasley, amikor a térdével belökte a bejárati ajtót, mivel mindkét keze tele volt. Az egyikben egy zacskót tartott, benne illatos süteményekkel. A másikban a sok rétegbe bebugyolált Teddy Lupint fogta, aki dideregve csusszant le a földre és széttárta a karját, Draco-ra nézve. 

- Meglepetés! - kiáltotta Teddy, a szokásos beszédhibájával. Draco nem tudott mit tenni, rögtön elmosolyodott és leguggolt, amikor a kisfiú felé szaladt. A hír igaznak bizonyult, a kisgyerekek tényleg mindig mosolyt csalnak még a legkőszívűbb emberek arcára is. - Örülsz nekem?

- Hát persze, hogy örülök - és valóban örült, amint az ölébe kapta a kisfiút és kevéske erejével a levegőbe dobta a Lupin porontyot, aki heves nevetéssel jutalmazta ezt. 

- Nem tűnsz pedig boldognak - szólt tájékozottan Teddy, észrevéve, hogy kedvenc rokona arca elég savanyú, megérintette a fiú sápadt bőrét és a szerencsére feltűnő, szinte idegen érzést okozó mosollyal járó gödröcskéit. - Karácsony van! Mindenkinek boldognak kell lennie.

- Karácsony van? - Draco az előző időben csak vegetált, nem tartotta számon a napokat. Ginny-re nézett, a lány pedig némán bólintott, kissé savanyúan és kedvetlenül, miközben pakolta ki az egyre több kajával teli dobozokat.

- Mit keresel itt, kis haver? - simította meg gyengéden Draco Teddy haját, ami most, a karácsony szellemében olyan színekben pompázott, mintha valódi karácsonyfa lenne.

- Ginny azt mondta, hogy szomorú vagy. Jöttem, hogy felvidítsalak! - válaszolta meg egyértelműen Teddy. Draco szíve lassan tocsogósra olvadt és magához szorította egy pillanatra a kisfiút.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem, kishaver! - hálálkodott Draco, de félig már Ginny-re nézett. A lány őket figyelte, szomorú mosolyt vakart magára és bólintott, jelezve, hogy nem kell semmit mondania.

- Hívnálak karácsonyi vacsorára hozzánk, de... Hermione - mondta óvatosan Ginny, bocsánatkérően. Draco bólintott. Természetesen nem gondolta, hogy teljes nyugalommal majd a Weasley-kel fog vacsorázni. És próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy libabőr futott végig az egész testén, amint megemésztette a lány nevét.

- Ne aggódj, Ginny, nem akartam Ron-nal egy asztalhoz ülni! Főleg nem karácsonykor - forgatta meg a szemét Draco, megigazítva  az emiatt nevető Teddy-t a kezében. Ginny csúnyán nézett a kisfiúra, mire az ráharapott az ajkára, hogy ne haragítsa magára annyira a vöröskét. 

- Miért nem jössz velem? - nézett rá hirtelen Teddy Draco-ra, figyelmen kívül hagyva Ginny továbbra is csúnya pillantásait. 

- Miért, hova mész, Ted? - kérdezett vissza Draco, próbálva leplezni, hogy valóban számításba veszi az ötletet. Bár, senkinek nem vallotta volna be, de a történtek után nem szeretett volna egyedül karácsonyozni. Még a végén tett volna olyat, amit megbánt volna később. És az sem volt elhanyagolható tényező, hogy talán sosem volt még normális, nem magányos karácsonya. 

- A Nagyival és Cissy nénivel leszek - mondta büszkén a kisfiú, a haja színe újra megváltozott. Ginny és Draco szeme összevillant. A két nővér annyira jóban lett volna újabban, hogy kis családként együtt is fognak karácsonyozni? 

- Tudod... ez nem is olyan rossz ötlet - mondta Ginny, szinte olvasva a fiú gondolataiban, megválaszolva a kérdést, ami a szőke agyában fogalmazódott meg. - Tölthetnéd anyukáddal a karácsonyt. Egy kicsit lenyugodnál. 

- Ja, ameddig... - ezzel Draco lefogta Teddy fülét, hogy ne hallja a viszonylag csúnya szót. - Ameddig le nem vágja a tökeimet. Nem tud...  nem tud semmiről. 

- De igen, tudja - bólintott Ginny, zavartan pakolgatva a dobozokat. Draco csúnyán nézett rá, mire a lány magyarázkodni kezdett. - Keresett téged, pár napja. Muszáj volt elmondanunk neki. Igazából Pansy tette. Ő csak... rettenetesen aggódott. Meg akarta keresni... őt. Muszáj volt. 

- Akkor pláne nem mehetek hozzá! Nem akarom a szánakozását átélni! - vonta meg a vállát Draco, el is döntve, hogy akkor nem megy sehova. Ginny felsóhajtott, már majdnem elkezdett vitatkozni vele, amikor váratlanul Teddy szólalt meg. 

- Miért, hol van Mione? - nézett rá Teddy Draco-ra. A fiú lehunyta a szemét és összeszorította a fogait, még mielőtt ráordított volna az ártatlan kisfiúra. Ginny figyelmeztetően nézett Draco-ra, hogy ne merészeljen olyat mondani, ami megronthatja a 3 éves gyerek védtelen lelkét. 

- Öhm... kicsit összevesztünk. Nem hinném, hogy... hogy bármi... bármi is történne velünk ezután - próbálta magyarázni Draco, de a torkában lévő csomó miatt alig bírt beszélni. 

- Miért? Azt hittem, hogy te okos vagy! És sosem engeded majd el őt - magyarázta Teddy. Még ő is észrevette azt a kapcsolatot, ami a két fiatal között volt. A tökéletes harmóniát és boldogságot. A szája lekonyult, amint realizálta, hogy amit Draco mond az... a kapcsolat vége. 

- Hát... kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok okos - rázta meg a fejét Draco, kicsit megtörölve az arcát, hogy az arcát biztosan ne lepjék el a könnyek. Szerencsére még száraz volt a bőre. - Figyelj, kis haver...  nem minden tündérmese, azt hiszem, hogy ezt már tudod. 

- Draco! - pirított rá a fiúra Ginny, lecsapva a dobozokat a pultra. - Ne mondj ilyeneket neki! Még csak 3 éves! Nincs szüksége arra, hogy kiábrándítsák a világból! Meg a szerelemből!

Ja, mert nekem annyit segített, hogy hittem benne - de Draco ezt már nem akarta kimondani. 

- És... Mione-vel mi van? - nézett még mindig a fiúra Teddy, nem is értve a szituációt. - Ő a legeslegokosbabb a világon. Ő nem tud csinálni semmit?

- Sajnálatosan, kis haver, vannak dolgok az életben, amik ellen egyszerűen senki nem tud semmit csinálni. Még a legeslegokosbabb sem - próbálta magyarázni Draco, de Ginny tekintete még mérgesebb lett. Mintha csak azt kiabálta volna, hogy Draco ne hazudjon a gyereknek. Azt akarta sikoltani, hogy ha harcolsz, akkor mindent meg lehet változtatni. Még a saját agyaddal szembe is harcba kezdhetsz. És az a legkeményebb harc a világon. 

- Itt hagyom Teddy-t. Vidd el a Kúriába! - utasította a vörös lány Draco-t, megpróbált témát váltani, szerencsére sikeresen. Már ő is képes lett volna összetörni egy-két üveget. És nem állt volna meg Draco arcánál sem. 

- A Kúriába? - kérdezett vissza Draco, kissé lassú aggyal. 

- Igen, a Kúriába - bólintott Ginny, mintha egy óvodáshoz beszélne. - Tudod, a helyen ahol felnőttél és ahol az anyád jelenleg lakik. Oda vidd Teddy-t. Haaatra? Hétre?

- Fél hétre! - javította ki Teddy, a bizonytalan Weasley lányt, mire az bólintott. 

- Igen, bocsáss meg, igazad van! - lépett oda hozzájuk a lány és megpuszilta a kisfiú fejét. - Holnap találkozunk, kisember!

- Szeretlek, Ginny - ölelte át a vörös lányt, Draco öléből csimpaszkodva Teddy. 

- Én is téged - mosolyodott el Ginny, és egy pillanatra könnyek lepték el a szemét. Majd Draco-ra nézett. - Vigyázz rá, értve? 

- Hékás, hova mész? - nézett rá a boszorkányra a Malfoy fiú, még jobban összezavarodva. 

- A férjemmel töltöm a szentestét. Nyilván. Van mit megünnepelnünk, utána meg megyünk anyámékhoz - vázolta a programot Ginny, miközben felöltözött. 

- És mit csináljak az aprónéppel? - emelte fel kissé az ölében tartott csomagot Draco, miközben felállt és a magasságát akarta felhasználni Ginny ellen. Pechjére, a lány ezt annyira hidegen hagyta, csak... haza akart menni és valakinek panaszkodni. 

- Bírd ki fél hétig! Aztán vidd el anyádhoz! Addig meg ültesd a tévé elé! Imádja a mugli meséket! - mutatott rá az említett fémdobozra Ginny, amit Draco pár hete helyezett el a nappaliban, Her... vagyis miatta. 

- Boldog karácsonyt, Draco! - érkezett el a végszóhoz Ginny, majd odahajolt és megpuszilta Draco arcát. Még meg is ölelte a fiút. 

- Neked is, Ginny - viszonozta az ölelést Draco, kissé nehézkesen, hogy Teddy-t ne szorítsák teljesen össze. Majd mélyen belenézett a kis vörös szemébe. Ez a lány már avval megmentette az életét, hogy beszáguldott a lakásának ajtaján, mint egy tornádó. Összekaparta őt, amennyire tudta. - Köszönöm. 

- Nincs mit köszönnöd. Tényleg - vonta meg a vállát Ginny, mintha tényleg semmiség lenne. - Beszélek Pans-szel. Hogy ő meg Blaise... látogassanak meg valamikor... Hátha szükséged van egy kis... Mardekáros csevejre. 

- Igen, talán az.... jó lenne - bólintott Draco. Hálás volt. 

Talán mégis maradt családja, akikre még támaszkodhat. 

________________________

A családdal töltött Szenteste nem is volt olyan katasztrófa, mint azt Draco elsőre gondolta volna. És rádöbbent, hogy ez volt az életének első normális karácsonya. Mármint amilyen normális karácsonya lehet valakinek, aki nemrég elfeledtette élete szerelmével a kapcsolatukat. Még nevetnie is sikerült. És az este végére Narcissa szeméből is eltűnt az este során folyamatossá vált, sajnálkozó könnycsepp. 

Mindenki úgy gondolta, hogy Draco Malfoy talán túléli Hermione Granger nélkül. 

De maga Draco Malfoy ennél sokkal pesszimistább volt. Realista, inkább. Ő azt mondta, hogy esélytelen, hogy Hermione nélkül túl sokáig húzza. 

Karácsony második napján szabályosan dörömböltek Draco Abszol Úti lakásának ajtaján. Éjjel ismét a nappaliban aludt, ismét jó néhány üveg piát legurítva és jó sok képet összetörve. De a dobozt távol tartotta magától. Félt, hogy az egyetlen megmaradt emlékekben is kárt tesz. 

Sikerült félregombolva felvenni az ingét (de legalább már valahogyan állt rajta a ruhadarab) és már a fürdőszobáig is elvánszorgott egyszer. Azt kellett mutatnia a családjának, hogy fejlődik. Hogy jobban lesz. Még ha ez nem is állt közel az igazsághoz. 

Pansy Parkinson és Blaise Zambini álltak az ajtó mögött. Amikor Draco rájuk nézett, hatalmas mosolyt vágtak magukra és egy barna zacskót mutattak fel. 

- Karácsonyi maradék! - kiáltottak fel, továbbra is vigyorogva. 

- És ennek örültök ennyire? - engedte be őket szkeptikusan Draco, mire a két barát be is viharzottak a lakásba, mintha csak otthon lettek volna. És elkezdték kipakolni a zacskókat. Merthogy több zacskó is volt. 

- Mrs. Weasley főztje is van benne - emelte fel az említett étellel megtelt dobozkát Pansy. A fiúk úgy kapták fel a fejüket, mintha valami sokkal de sokkal értékesebb dolgot közölt volna a lány. És már meg is rohamozták a dobozokat.

A fiúk elkezdtek enni, Pansy pedig elégedett mosollyal nézte őket. De nem beszéltek. Félig azért mert nem tudták mit mondhatnának. Félig azért, mert nem is akarták semmivel elrontani ezt a csendet. 

- Szóval... Nem fogsz mondani semmit? - nézett rá Pansy Draco-ra, mire a fiú arca összerándult és rágás nélkül nyelte le a falatot a szájában.

- Miért kéne mondanom bármit is? - motyogta erre a Malfoy fiú.

- Mert senki másnak nem tudsz, csak nekünk. Mert mi nem ítélkezünk, bármi van is. Ginny keresztben lenyelne egy pillantásával - magyarázta a Parkinson lány, és felbontott egy üveg mugli sört. - Mi nem ítélkezünk. Mert mi sem tettünk volna mást.

- Ebben igaza van, Drake - bólintott Blaise is, amint a legjobb barátja ránézett. - Mardekárosok vagyunk. Elcseszettek, kitartunk egymást mellett. És megvédjük azokat, akiket szeretünk. A saját kárunkra is.

Újra csönd volt egy percig.

Draco gondolkodott. Annyi minden marcangolta, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Az élet csúnyán bemosott neki egyet. Vagyis nem is az élet, hanem önmaga. Meg kell fizetnie az árát. De bíznia kell bennem, hogy a barátai mellette fognak állni.

- Akarom őt - motyogta Draco, ujjaival a pult szélét piszkálva és az ajkát rágó Blaise-re nézett. A barna hajú fiú nem kicsit aggódott a legjobb barátja miatt.  Az a káosz, amit a szőkén látott... nem kívánta soha senkinek. Még az ellenségeinek sem. - De ennél is jobban akarom, hogy rendben legyen az, hogy akarom őt.  Azt akarom, hogy ő is tudja, hogy akarom. Hogy ő is akarjon. Boldog akarok lenni, nem kétségbeesett. 

- Akkor miért... - kezdett bele Blaise a kötelező kérdésekbe, de Draco félbeszakította. 

- Mert én, akinek nem volt választása, sem lehetősége, beleszerettem egy lányba, aki mindig elérhetetlen lesz a számomra. És mégis... továbbra is csúsztam érte, mintha... nem tudtam volna, hogy... ez meg történni. Hogy el fogom baszni - Draco szégyenkezve lehajtotta a fejét. A feje lüktetett, a gondolatai szörnyűek voltak. - Elvesztettem az utat, de ő visszavezetett rá. Közel lehetnék a halálhoz, de ő... elvezetett oda, ahol lennem kell. Még csak nem is akarta, de annyi mindent áldozott fel értem, sokat kockáztatott. És kiállt mellettem, mindig, hatodév óta. És folyamatosan ezt tette. És én... nem tettem ugyanezt érte. Ő annyira... annyira bátor. Viszont én gyáva vagyok és mindig is az voltam. Sosem tettem eleget érte. Újra és újra cserben hagyom. 

És akármennyire is fájt kimondania, ez így volt. Legalábbis , ő így érezte. Olyan volt, mintha saját magát sebezte volna meg ezernyi kis üvegszilánkkal. Egyfolytában ezt érezte mostanában. 

- Nem gondolod, hogy túl kemény vagy magadhoz ? - Draco egyenesen belenézett a barátja szemébe. Blaise szinte reménykedően préselte össze az ajkait.

Draco végigjátszotta az utolsó pillanatokat a fejében. Ahogyan átkarolta a lányt, miközben a Hold gyönyörű fénye bevilágított a szobába. Eszébe jutott egy párbeszédük a lánnyal. Hogy a Nap annyira szerette a Holdat, hogy minden egyes este meghalt azért, hogy a Hold lélegezni tudjon. Draco tudta, hogy neki is ezt kell tennie.

Engednie kell a lányt egyedül lélegezni. 

Felidézte magában a gyönyörű arcát. Az apró kis gödröcskéket. És nevetőráncokat a szeme körül, amikor megpróbálta elfojtani a mosolygást. A csokibarna szemeit, amik az esetek többségében rettenetesen csillogtak. A rózsaszín ajkait, amik finom puszikat nyomtak mindig Draco arcára. A kontrollálhatatlan, mégis eszeveszettül gyönyörű haját. Minden egyes dolgot imádott benne. Minden egyes dologra emlékezett. 

És a bűntudat újra és újra belehasított. Ahogyan elsétált, otthagyva a lányt. Azt bizonygatva magában, hogy ez a legjobb a lánynak, hogy neki jobb nélküle. 

Mindezek persze nem voltak igazak.

- Összetörtem a szívét. És elsétáltam. És engedem, hogy szenvedjen. Úgy, hogy ő nem is tud róla - Draco megszorította a pult szélét, remélve, hogy egyszer majd elkezd fájni. És megkapja a fájdalmat, amit kell. De nem fájt neki, ez legalábbis nem. - Összetörtem az egyetlen embert, akit meg akartam menteni. De nem a megmentésére vagyok teremtve, azt hiszem. Nem hiszem, hogy kemény vagyok magamhoz. És tudom, hogy a Minisztérium sem lesz az. Ezért kellett megmentenem ettől. Mert kitartott volna, várt volna, ameddig kijövök az Azkabanból vagy az egész életét annak áldozta volna, hogy kiskapukat keres nekem. És nem tehetem ilyenné az életét. Többet ér ennél. Többet érdemel ennél. Nálam.

Blaise erre nem tudott mit mondani. Csak remegett a keze és ránézett Pansy-re. De a lány éppen annyira néma és zavart volt, mint ő maga. 

A Mardekárosok megnémultak. 

- A karma egy ribanc... - mondta erre Blaise, élesen beszívva a levegőt. Pansy csak megrázta a fejét, mintha nem hitte volna el, hogy a fiú ezt tényleg kimondta. 

- Jesszusom, Zambini! Ez nem a karma, Draco régen vezekelt már azokért amiket régen tett!- csapta meg a barna hajú karját a Parkinson lány, majd határozottan Draco felé fordult. - Te és Hermione egymásnak vagytok teremtve. Ez nem is kérdés! És ez az egész... ami most folyik, csak egy elbaszott tündérmese. Mindketten tudjuk.

- Mit akarsz ezzel mondani, Pans? - sóhajtott fel Draco, meg erősebben szorítva a pult szélét, engedte, hogy a márvány belevájódjon a tenyerébe, még több fájdalmat okozva neki. 

- Amit akarok mondani az az, hogy... meg kell találnod azt a helyed a szívedben, ahol Hermione még mindig él. És harcolj érte! - Pansy szemébe is lassan könnyek gyűltek. Ő maga sosem akarta feldolgozni, hogy ez történhet egy ilyen erős szerelemmel. Megtagadta az elfogadást. - Vagy... csak töltsd az egész életedet azzal, hogy azon gondolkodsz, mi történt a legjobb részeddel!

- Te mit tettél volna? - csapott le a lányra Draco, felcsattanva. Pansy keserűen elmosolyodott.

- Ugyanezt - válaszolta a lány, és fáradtan beletúrt a hajába. Hiába próbálta tagadni, tényleg ezt tette volna. Mind ezt tették volna. - De nem így. Hanem én harcolnék érte. Halálomig. Még akkor is, amikor úgy néz ki, hogy minden el van veszve... Nem adnám fel, hogy a szerelemért harcoljak.

Draco sem tette ezt. Nem adta fel. Legalábbis nem akarta.

De túl sok minden történt már, hogy reményt érezzen.

- Sosem fogok elnézést kérni, amiért érzelmeim voltak iránta. Soha. Mert azok... Azok voltak a legigazibb dolgok az életemben - rázta meg a fejét Draco, szinte nem is hallva, hogy miről beszél. - Soha nem fogok elnézést kérni azokért sem, amiket tettem. Még mindig úgy gondolom, hogy... Ez volt a helyes döntés. És életemben először, felvállalom a hibáimat is. Én csak... Jobban szeretem őt annál, hogy... Hagyjam szenvedni.

Mindkét barát lehajtotta a fejét. Még mindig biztosak voltak benne, hogy ők sem döntöttek volna másként. Ha a saját magukként döntenek. De mindketten tudták, hogy Hermione és Draco szerelme nem csak egy egyszerű valami volt. Hanem egy olyan hatalmas , erős és világrengető valami, ami ezerévente egyszer fordul elő. És ők ezt nem értették. 

És tudták, hogy Draco-nak valamivel ki kell eresztenie a gőzt. Csak azt nem tudták, hogy mégis mivel és, hogy hogyan vegyék rá erre. 

Aztán Pansy ránézett a tárgyra, ami a mugli tévén kívül még a szobában állt és nem volt darabokra törve. Az ébenfekete zongora. A lány meglökte a Zambini fiút és a zongora felé biccentett. A fiú ajka ravasz, Mardekáros mosolyra húzódott. Kezdetnek nem is rossz. 

- Hé, haver! Mikor nyúltál utoljára a zongorához? - tette fel a kérdést Blaise, mire Draco értetlenül ránézett, amolyan mi a francról beszélsz te, ezt tényleg most hozod fel?  pillantással. - Csak azért, mert.... amikor fiatalabbak voltunk, a zongorázás mindig segített feldolgozni pár dolgot. Talán... most is segítene egy kicsit. 

- Nem, én... minden alkalommal Hermione-re gondolok, amikor zongorázok. És, ha ebben az állapotomban rá gondolnék, még többet... az felemésztene - dadogta Draco, majd megtörölte az arcát és nagyot sóhajtott. 

- Akkor engedd! - mondta Pansy, magabiztos. Draco ránézett, a pillantása átment itt már mindenki hülye? kifejezésbe. - Engedd, hogy felemésszen! Engedd, hogy szétszakítson! Engedd be! Engedd ki! Engedj ki mindent, amit tudsz!

És ez betett. Mert Pansy-nak igaza volt. Ha továbbra is bent tart mindent, akkor fog felemésztődni. Ki kell engednie, hogy újra lélegezni tudjon. Hogy újra érezni tudjon. A kiabálás és a törés nem fog örökké segíteni. Teljesen szét kell hogy omoljon, még mielőtt újra összerakja magát. Talán ebben nem volt logika. De neki pontosan erre volt szüksége. 

Draco felállt, remegő végtagokkal, beletörölte a leizzadt kezét a nadrágjába, kigombolt az ingén egy gombot. Mély levegőt vett. Sokat. 

Majd leült a zongorájához. Lehunyta a szemét. Rárakta az ujjait a billentyűkre. Érezte azok hűvösségét. És engedte, hogy végigguruljon egy könnycsepp az arcán, majd lecsöppenve az álláról, a zongorára hulljon. 

És elkezdett játszani.

https://youtu.be/kw5HrmTfV94

Engedte, hogy lassan szétessen. 

Engedte, hogy az emlékei lassan elárasszák az agyát. Hogy minden egyes mozdulatot az ujjaiban érezze. Hogy minden egyes csókot újraízleljen. Hogy az illatát újra érezze. Minden egyes pillantás. Minden ölelés. 

Minden, amit elfojtott az utóbbi időben, visszajött. És lerombolták a még ép részeit is. 

https://youtu.be/xqFd3X0Bhnw

Hallgatott Pansy-ra. És mindent kiengedett, amit csak tudott. Minden fájdalmát. Minden bűnét. Minden szerelmét. Minden félelmét és dühét. 

Hermione-t. 

Hermione. 

Her-mi-o-ne. 

HERMIONE! 

Ő mindennek a kezdete. És a vége is. 

Sajnálom, szerelmem. De nem lehetettem az az ember, aki miatt neked is véged lesz. 

Szeretlek! Sosem foglak nem-szeretni téged! Mindig a részem leszel. 

Még akkor is, amikor én már nem a tiéd. 

A dal végén, pedig üvöltött. A barátai vállán sírt. Akik vele sírtak. És tartották. 

Tartották. 

És azt suttogták, hogy van tovább. 

De nem volt tovább. 

https://youtu.be/l7f5i278JVo

____________________

December 31.-én, a 2001-es év utolsó napján, Draco Lucius Malfoy 21 és feledik évében a lakásába másodszor kopogtattak be aurorok, élükön Ronald Bilius Weasley-vel, nem kedves céllal. 

- Draco Malfoy, letartóztatom Albus Dumbledore meggyilkolásának vádjával, a Wizengamot nevében! 

Tényleg nem volt tovább. 

Sziasztok!!!

A Midseason epilógus után pontosan 20 nappal hoztam ezt a részt (a sulit imádom hogy nem hagy írni, és az a vicces, hogy kb minden helyzetben írni akarok, de amikor a gép előtt vagyok, akkor egyszerűen semmi nem megy, szóval király vagyok), ami mondhatni a könyv B részének az első fejezete. Na igen, a sorozatos szlengek nagyon uralnak engem. A könyv első felének nagy címe a HOLD ON volt. Ennek a felének pedig REMEMBER a címe. 

Szóval, igen, egy zseniális függővéggel kezdem ezt a félt is. Remélem, hogy elég érzelmesre és "kitörőre" sikerült a rész, mivel annak szántam :D Nagyon remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek. És ne haragudjatok, hogy telenyomtam az utolsó pár bekezdést videóval. A Way Down We Go az a dal, amit Draco zongorán játszik. A másik kettő Draco "emlékhullámának" a része. 

Gondolom mindenki tudja, hogy február 14-e minek a tagja. Bizony Valentin nap. (és a szinglik kedvéért, szóval a magam kedvéért is elmondom, hogy ez igazából csak Bálint nap, don't worry). És mivel sokak , köztük a saját szívemet is összetörtem a Midseason-nal ezért... Valentine's Day Special-t hirdetek, ha már idén a Christmas Special kimaradt. Lesz egy rész, is ti írhattak nekem ehhez a fejezethez kommentet, hogy mit szeretnék ebben a speckó részben látni. Elmondhatjátok, hogy milyen helyzetben akarjátok őket látni, akár még idézeteket is írhattok, például filmekből, hogy miből induljak ki. Akármilyen helyzetet kitalálhattok és amik nekem a legjobban tetszenek (höhöhö, önzőzés :D) azokat belerakom a fejezetben. Amolyan visszaemlékezős rész lesz, szóval bármilyen romi, fluffos Dramione moment jöhet. Oké, szerintem túl is magyaráztam, de a lényeg a lényeg. Hogy várom a kommenteket :D :D

Remélem, hogy mindenkinek tetszett ez a rész!!! Köszönöm, hogy olvastok!!!!!!