- Ígérd meg, hogy nem fogsz nemet mondani! - Laurel Simms nagy hévvel szaladt be a szobájukba Hermione-hez a zsúfolt folyosóról.

A nulladik hét véget ért, az utolsó beköltözők is megérkeztek. Hermione előre félt. Vége volt a nyugalmas reggeleknek, és a koedukált fürdő nem volt többé biztonságos.

Hermione Laurel feltüzelt arcára nézett, miután a lány hangjára kiszakította magát a rossz emlékek forgataga közül. A libabőre csillapult valamelyest, de azok a bizonyos szürke szemek és azoknak a sokfélesége... Tudta, hogy sosem szabadulhat tőlük. Valamiért, képtelen volt rá.

- Mire ne mondjak nemet? - Hermione felvonta a szemöldökét. Laurel tapsikolt egyet és levágódott Hermione ágya végébe. A lány sejtette hogy ami Laurel-t ilyen buzgómócsinggá tette, az neki nagyon nem lesz jó.

Ó, Merlin, mibe kevertem magam? - Legszívesebben az ég felé emelte volna a tekintetét, de csak várakozva bámulta tovább Laurel-t.

- Miért érzem azt, hogy ez fájdalmas lesz? - szisszent fel a fiatal boszorkány. Laurel elvigyorodott.

- Nem lesz fájdalmas, nyugi! Hanem tök jó buli. Igazából szó szerint... - Laurel habozva fejezte ki magát.

Egy buli. Egy igazi buli. A muglik világában. Az egyetemen. Mióta is nem voltam bulin? Harry és Ginny esküvője óta. Talán. Na, ez nem valami jó statisztika, Hermione - gondolkodott magában és már nyitotta a száját hogy nemet mondani. Esze ágában sem volt bulizni. Csak bele akart szokni az új környezetbe, mielőtt az órák megkezdődnek.

Aztán belenézett Laurel kiskutya szemeibe.

- Légysziiiii - kérlelte a lány és viccesen megrángatta Hermione karját.

Mi is van igazából ellene? Várjunk csak! Az, hogy nem vagyok bulis típus - évődött magában a boszorkány és belegondolt hogy talán a varázsvilágban sokkal egyszerűbb volt az élet.

De éppen azért jöttem ide hogy változtassak - így Hermione eldöntötte.

- Na jó! Elmegyek! De csak miattad! - tárta szét a karjait enyhén reményvesztetten a boszorkány, mire Laurel hevesen előredőlt és ölelgetni kezdte a lányt.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ujjongott a szőke lány.

- De! Nem adhatsz rám semmiféle bohóc szerelést! - nevezte meg a kikötését Hermione, Laurel pedig bólogatni kezdett. Semmit sem bánt, bármit megcsinált, csak Hermione menjen vele.

Ó, Griffendél gatyájára, mibe mentem én bele?
_______________

- Draco Malfoy! - Az egyetem kapujában lévő regisztrációs pultnál ülő alig 20 éves nyegle srác még harmadik ismétlésre sem tudta megjegyezni a volt Mardekáros nevét. Draco már kezdett feldühödni.

Már az is éppen elég kényelmetlenség volt számára hogy mugli ruhákat kellett viselnie. A szőke farmert, bőrkabátot, egyszerű pólót és  teniszcipőt viselt. Blaise valami Google-ról informálódott, mind az éppen aktuális stílust, mind az elnevezéseket illetően - a Malfoy fiú egy kukkot sem értett abból amit a barátja magyarázott, de muszáj volt ráhagyatkoznia, ha meg akarta tartani az ígéretét.

Az egyetemen eltöltött minden perc megkérdőjeleztette Draco-val, hogy megéri-e. Mindig arra jutott, hogy igen, megéri. Mert így legalább minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy Hermione Granger-ről akár csak halljon is.

A regisztrációs fiú szerencsére már előhalászta Draco mappáját, még mielőtt a varázsló elvesztette volna minden türelmét és megátkozta volna a fiatalt, aki nála sokkal fiatalabbnak nézett ki. Draco az udvarisság miatt elmormogott egy köszönömöt, és beleütött egyet Blaise karjába, mivel a barátja nem bírta abbahagyni a nevetést.

- Merlinre, mibe kevertem magam? - sóhajtott fel a Malfoy fiú és engedte, hogy Blaise vezesse, mivel jóval hamarabb ki tudott igazodni azon az idióta mugli térkép dolgon.

Amikor már vagy 10 perce ugyanolyannak tűnő folyosókon haladtak végig és még mindig nem érték el a céljukat, Draco kötelességének érezte, hogy felszólaljon.

- Biztos vagy benne hogy tudod használni azt a valamit? - nézett rá a barátjára, elengedtek maguk mellett pár fiatalt, akik tudták hogy merre kell menniük. Draco megigazította a vállán a förtelmes sporttáskát és várakozva nézett Blaise-re.

- Hát, nem nehezebb, mint a Vingardium Leviosa elsőéves korunkban. Az volt az első varázslat, amit ismertem - Blaise nem túl bizalomgerjesztően nézett továbbra is a térképre.

Bárcsak én is elmondhattam volna ugyanezt - jegyezte meg gondolatban Draco, de hangosan nem mondott egy szót sem.

Aztán meghallott egy olyan hangot, ami az elmúlt 3 évben kísértette minden éjszakán, álmában és álmatlanul fetrengve ugyanúgy. Blaise nem figyelt, minden figyelmét a térkép kötötte le, Draco-ban viszont egyre több feszültség növekedett és minden egyes izma lefagyott.

- Laurel, megígérted! - kiabált a lány. Nevetve. A nevetés újra és újra visszhangzott a fülében. Draco nem tudott egyhelyben maradni. Muszáj volt tudnia, hogy nem hallucinál.

Blaise továbbra sem bagózott rá, így a most vagy soha futott keresztül a fiú agyában. Nem mintha bármelyik is számított volna az életében.
Így Draco hátrált egyet a hang irányába.

Hermione Granger háttal állt az ajtónak, egyenesen a szekrény belső felében lévő tükörbe nézett. A mellette álló lány csípőre tett kézzel hol a szobatársát, hol az ajtót, ahol Draco állt. A fiatal Malfoy még így is felismerte a volt Griffendélest, az elmúlt években annyiszor gondolt rá, hogy elképzelhetetlen volt hogy ne ismerjen rá.

Draco fejében még az a kép maradt meg a lányról, amikor elsőéves korukban Hermione végigvágtázott a Roxfort Expressz összes kocsiján, göndör, kócos haja csak úgy lobogott utána, és kereste Longbottom varangyát. Draco rögtön látta rajta, hogy van benne valami.

Majd két dolog tántorította el a lánytól, mindkettő az apja tanítása miatt. Először, Hermione a Griffendél házba került. Másodszor, kiderült hogy mugli születésű.

Ezek mellett viszont, több évnyi emléket őrzött Granger-ről. A lány, aki Potter legjobb barátja. A lány, aki a legtöbbet tudta. A lány, aki harmadévben behúzott neki egyet. A lány, aki a Főnix Rendjének tagja.

Hülyeség lett volna azt gondolni, hogy a háború nem változtatta meg a lányt. Mert ez mindenkivel megtörtént előbb-utóbb. Draco-val inkább előbb, mint utóbb.

De a legtöbbször előkerülő emlékek mégsem ezek voltak. Hanem az a pillanat, amikor Hermione Granger belépett a Wizengamot tárgyalótermébe, igazgatva a szoknyáját, minden egyes szúrós pillantást figyelmen kívül hagyott és leült két széknyire Blaise-től meg Pansy Parkinson-tól, valamint vagy három széknyire Narcissa Malfoy-tól. Zavartan a füle mögé tűrte a haját és nem vette le a szemét Draco-ról.

A fiú nem értette, hogy mit keres ott, de a pillantás, amit a lány vetett rá, valahogyan mindent megmagyarázott, mégis semmit.

Hermione halványan rámosolygott, amire még sosem volt példa azelőtt.
És ez a mosoly tartotta benne a lelket 10 hónapig.

Viszont a szobában álló lány valahogyan nem hajazott Granger-re

A hosszú, barna haj egyenesen hullott a hátára göndör helyett. Kényelmetlenül toporgott egy magas sarkú cipőben és lehúzta magáról a blúzt.

Draco igyekezett nem megbámulni a lányt, ahogyan azt az illem megkövetelte, de.... Draco tojott az illemre, ezegyszer! A lány hátulról formás volt, még Draco szerint is, pedig Ő pontosan tudta, hogy kit bámul éppen. A fiú bele sem mert gondolni, hogy akkor szemtől szembe milyen lehet.

Édes Merlin! Draco Malfoy, te éppen Hermione Granger-t kukkolod és fantáziálgatsz róla! Most rögtön állítsd le magad!

De nem volt olyan egyszerű saját magára hallgatni.

Granger hátranyúlt, hogy megigazítsa az elfordult melltartója pántját, de Malfoy szerencséjére, a fejével nem fordult hátra. Nem is akart belegondolni hogy hogyan nézhetett ki. Reménye szerint a nyála még nem csorgott. De nem sok híjja, hogy ez is megtörténjen.

A látvány és az emlékek összekeveredtek a fejében. Hermione megigazította a csípőjén lecsúszott szoknyát, még mielőtt a fehérneműje kilátszott volna. A szőke szobatárs erősebb lehetett derékban, mint a karcsú boszorkány.

Granger újra ránevetett a szobatársára. Draco nem sok hangot hallott az elmúlt 3 évben, ami boldogabbá tette volna, mint ez az önfeledt kacagás. Nem is értette igazán, hogy miért.

Aztán.... Újra az eszébe jutott minden

Minden, ami kísértette, akárhova ment. És ez nem csak ott merült ki, hogy Hermione Granger megjelent a tárgyalásán. Hanem már jóval előbb. A gondolatai egészen addig az éjszakáig száguldottak el.

Draco! - Visszhangzott a fülében a vonagló lány kiáltása, mint ahogyan minden rémálmában. Az ő nevét kiáltotta. Neki kiabált. Az ő szemébe nézett és kérlelte azzal a fájdalmas, mogyoróbarna szemeivel, hogy mentse meg.

Viszont Ő magára hagyta a lányt.

Teljesen kiszolgáltatva a nagynénjének, aki komplett ürességgel kínozta tovább a boszorkányt.

Draco Malfoy, pedig egyszerűen elfordult.

Megmenthette volna.

Ezerszer bocsánatot kért volna, mindenért, amit tett vele 11 éves koruk óta.

De, ahogyan a majdnem félmeztelen lány ott állt, neki háttal, a mugli egyetemen, mugli ruhákban, egy lekicsinyített pálcával a zsebében, a zsúfolt folyosón várva hogy a legjobb barátja kitalálja, hogy merre is van a szobájuk....

Draco rájött valamire.

Talán ez az ő esélye. Az esély hogy vezekeljen mindenért, amit tett.

Hermione Granger volt Draco Malfoy új esélye. Itt volt ideje hogy maga mögött hagyja a múltat.

De a lányt nem akarta még egyszer maga mögött hagyni. Valami miatt, nem akarta hogy a lány bárhova is menjen.

Majd ő megmutatja neki hogy milyen is igazából Draco Malfoy.

Csak egy esélyt akart, egy esélyt, hogy mindent megmagyarázzon.

És hogy megtudja, hogy Hermione Granger, a Griffendél üdvöskéje miért ült ott az Ő, Draco Malfoy, volt Mardekáros Azkabani tárgyalásán.

És hogy miért nem tudták egymásról levenni a szemüket.
__________________

Hali mindenkinek! Itt a második, ami véleményem szerint, rövidebb lett, mint az előző és inkább csak egy kis átvezető fejezet lett. Fogalmam sincs, hogy nem tűnik -e úgy,hogy csak így, in medias res, belevágok a közepébe, de remélem hogy elégedettek vagytok vele és hogy "nem lőttem le túl hamar a poént ". Remélem hogy azért tetszett nektek :)