- Mr. Malfoy! Egy percre! - szólt a fiú után Fletcher professzor, mielőtt még az kiment volna a teremből. Draco szinte alig bírta a füzetét a kezében tartani, semmi erőt nem érzett magában. Csak nézett Hermione után, akinek a mozdulatai lassúk és ugyanolyan gyengék voltak, mint Draco-éi. 

- Igen? - kérdezett vissza a Malfoy fiú, megdörzsölve a szemét, mintha azzal segített volna annak vörösségén.

- Tudja, Mr. Malfoy, én nem vagyok vak. Ha az lennék nem tartanám ezt az órát - kezdett bele Fletcher, levette a szemüvegét és miközben tisztogatta a lencséit, Draco-ra nézett, aki a háta közepére sem kívánta ezt a beszélgetést, akármi is legyen az értelme. - Hülye lennék nem felfogni, hogy mi folyik maga és Granger kisasszony között. 

- Per pillanat semmi - vágott közbe Draco, nem bírva ki, hogy ne helyesbítsen, még akkor is, ha hihetetlenül fájt neki kimondani. 

- Ahogyan mondtam, nem vagyok vak - somolygott a professzor, mire Draco összehúzta a szemét. - Tudja, hogy miről szól valójában ez az óra, Mr. Malfoy? 

- Biztos vagyok benne, hogy el fogja mondani - sóhajtott nagyot Draco, nem törődve azzal, hogy tiszteletlen az idősebb férfival. De, ahogyan belegondolt, engedte, hogy Fletcher beszéljen. Legalább akkor nem kell az Aurorképzőbe mennie, hogy Potter képét lássa. 

- A szerelem, Mr. Malfoy - mondta egyszerűen Fletcher. Ezt ugye nem gondolja komolyan? Pont most? Tényleg? Az univerzumnak beteg humora van. Amikor Draco nem válaszolt, a professzor folytatta. - Már az első nap észrevettem, hogy maguk között kapcsolat van. Kötelék. A pillantások, amiket egymásra vetettek. És, amiknek maguk biztosan nem is tulajdonítottak jelentőséget. Tipikusan az a fajta szerelem, amikről ezen az órán tanulunk. 

- De? - kérdezett vissza Draco, sejtve, hogy a "de/viszont/ellenben" rész következik. 

- De, amikor ma megláttam, hogy mindketten hogyan festenek... megmondom őszintén, kétségbe estem - ráncolta a homlokát a professzor. 

- Én is, uram - szorította meg a füzetét Draco, az igazságot mondva. 

- Soha ne veszítse el azt a lányt, Mr. Malfoy. Ezek a lányok nem szaladgálnak minden sarkon. Ezekből a lányokból, mint magának Ms. Granger, csak egy van. Csak egy lány, aki valaha is ilyen hatással lesz magára és a szívére, a lelkére, az életére. Ezek a lányok az életeink. Ezekért a lányokért élünk. Ezekért a lányokért él még a szerelem. Akármit is csinált.... csinálja vissza! És soha ne engedje el! 

______________

De őszintén, ez Draco-t nem igazán hatotta meg. Nem változott meg a véleménye. Csak még jobban fájt. Mert tudta, hogy nem tehet semmit. 

Amikor véget ért az ókori mitológiák óra is, Draco továbbra sem tudta levenni a szemét a lányról. Nem talált jobb szót, egyszerűen elvonási tünetei voltak. Már az is hiányzott neki, ahogyan a lány levegőt vett. 

Ezért, egy percig önző gondolatai voltak. Úgy érezte, ennyi volt, nem bírja tovább nélküle. A pár évvel ezelőtti éne elmeháborodottnak nézte volna. Mi az, hogy Draco Lucius Malfoy-nak valaki alig 24 óra múlva már annyira hiányzik, hogy az már fizikai fájdalmat okoz? Azt mondják, ez a szerelem. De muszáj ennek ennyire rohadtul fájnia? 

Arra vágyott, hogy a lány arcát a kezébe vegye, hogy az ujjaival végigsimítsa a bőrét, hogy érezze a lány sóhajtását az arcán és a kezét a hajában. Hogy kimondhassa a nevét, amit gondolatban sem bírt, mert félt, akkor végképp összetörik. 

És ekkor. Előállt egy tervvel, amivel megmentheti kissé az éppen összetörő lelkét. 

- Granger! - mielőtt elkiáltotta volna magát Draco az üres folyosón, nagy levegőt vett, felkészülve, hogy ki kell mondania a nevét. A lány pár lépéssel előtte haladt, jól tudta, hogy ki áll mögötte, érezte a levegőben az illatát. 

- Hagyj, Malfoy! Épp elég szart okoztál már! Nem vagyok felkészülve még többre! - emelte fel a kezét Hermione, majd még jobban szedni kezdte a lábait. Viszont Draco-nak jóval hosszabb lábai voltak. Seperc alatt utolérte a boszorkányt, megfogta a könyökét és egy félreeső zugba húzta. 

- Engedj el! - vetette oda a szőkének Hermione foghegyről, és kitépte a kezét a fiúéból.

De ahogyan egymás szemébe néztek, mindketten lefagytak. A fájdalom érezhető volt, és olyan hirtelen jött, mintha csak egy ragtapaszt téptek volna hirtelen le. Hermione szemébe könnyek gyűltek. Tudta, hogy tovább kellett volna mennie, de a lábai felmondták a szolgálatot, amint meghallotta a hangját. Olyan volt, mint egy reménysugár. Nem nagy, egészen apró, de azért látható.

- Mit akarsz?

Téged, vissza, magam mellé. Csak ennyit - válaszolta gondolatban Draco. Nem értette, hogy hogyan lehet valamit ennyire egyszerűen kimondani a fejében, de hogy ha ki kellett volna mondania, olyan kín szállt volna rá mint soha életében. 

- Nem érdekel, hogy önző vagyok! Leszarom! - rázta meg a fejét végül Malfoy, vitatkozva saját magával, majd a két kezébe fogta a lány arcát, megérintve az ujjaival a lefelé hulló könnycseppeket. - Hallanod kell! Még akkor, ha ettől én leszek a legrosszabb ember a világon! 

Hermione csak nézte őt, túlságosan fájt volna neki eltűnnie onnan, pedig tudta, hogy azt kéne, nem engedhette, hogy több fájdalmat okozzon neki. De a fiú arca is hasonlóan törött volt, mint amilyennek ő érezte magát belülről. Valami történik vele, amit én nem érthetek meg. 

- Csak egyszer kell kimondanom, muszáj hallanod! - folytatta rezignált hangon Draco, igyekezve, hogy ne akadjon meg a mondandója közben. - Szeretlek, Hermione! Nagyon, de nagyon szeretlek!

Hermione lélegzete elakadt, és még jobban elkezdett sírni. Draco átölelte a derekát, közel húzta magához, a fejére fektette az állát, megpuszilta a fejét. Bárcsak, így maradhatna minden! 

- És mert szeretlek, nem lehetek önző veled. Nem érdemellek meg.... de a világon valaki igen és arra az emberre vagyok én a legirigyebb - nyomott egy puszit ismét a lány fejére, Hermione teste remegett, mint a kocsonya. Draco a boszorkány homlokán tartotta a száját, lehunyva a szemét, kényszerítve magát, hogy tegye meg a következő lépést. - Merlin, bárcsak ne kéne elfelejtened mindezt... de el kell. Mert a szerelemben a másik boldogsága jobban számít mint a sajátunk. 

A lány testének remegése megállt, a félelem megfagyasztotta. De mielőtt bármit is mondhatott volna...

- Exmemoriam! - súgta Draco, egy emlékezetmódosító bűbájt küldve a lányra, ami kitörölte az elmúlt beszélgetést Hermione fejéből. 

Nem volt szívtelen, nem akarta ő az egész kapcsolatukat kitörölni a fejéből, csak ezt az utolsó kis beszélgetést, amire neki volt szüksége, hogy kimondja. Hogy tudja, kimondta. De a lány ne tudja. 

És pont ezekért a döntéseiért nem érdemelte meg Hermione Granger-t. 

______________

- Te akkora idióta vagy! - tette keresztbe a kezét Ginny Weasley, miután erősen megütötte Draco karját. 

- Tudom - bólintott Draco egyszerűen. Életében talán először történt, hogy egyétértett a Weasley lánnyal. 

- Nem is értem! Tényleg! Hülye vagy, egyszerűen atomhülye! Hogy tehetted ezt? - folytatta a dühöngést Ginny, de szerencsére fizikai csapásokat már nem használt. Draco-nak az előzőtől is sajgott még a karja. Hogy lehet ez a picurka lány ilyen kicseszett erős? 

A páros az Abszol Úton sétálgatott, miután a fiú órájának vége lett az Aurorképzőben. Ginny nem kis meglepetést okozott, amikor csengetés után belibbent a terembe, csókot adott Harry-nek, majd szinte szó nélkül elrabolta Draco-t. Igaz, a szőkének nem volt programja, maximum az, hogy sajnáltassa magát és lehetőleg alkohol társaságában beszélgessen Blaise-zel. Ehelyett még Potter szánakozó pillantását is megkapta. Remek, egyszerűen kibaszott jó!  Nem elég hogy elveszítem az egyetlen embert, akivel egy kicsit is törődtem, de még cseszett Potter is engem sajnál! Valami nagyon nem stimmel a világban. 

- GIN! Ha még több szidást akarok hallani, akkor a lelkiismeretemmel vagy az agyammal beszélek inkább! - szakított félbe a vörös lány Draco, amikor már végképp elment a kedve az egésztől. Tudta, hogy hibázott, de nem kell az egész világtól visszahallania. Kezdett belefáradni. A bűntudat kezdett túlcsordulni rajta. 

- Bocs. Tudom, hogy neked a legrosszabb - túrt bele a hajába Ginny, savanyú mosollyal. - Szereted, de el kell engedned, mert annyira szereted, hogy inkább legyen boldog mással, mint bántódása essen veled. Ez igazán szép... 

- Ha az életem ilyen egyszerű volna. De úgy érzem, hogy nem az. Kimondani könnyű... megélni... rohadt nehéz - sóhajtotta Draco. Ginny lebiggyesztette az alsó ajkát. A korábbi dühét, az együttérzés és a bánat váltotta fel, valamint a sajnálat. Összehúzta magán a kabátot, majd a fiú legnagyobb meglepetésére, átkarolta az egyik kezével a szőke derekát és így csámborgott tovább. Draco enyhe fáziskéséssel elmosolyodott, megrázta a fejét a lány cselekedete miatt, de átkarolta a vörös vállát és engedte, hogy a privát szférájába férkőzzön. 

- Annyira... nem értem. Hiszen... te voltál a szőke hercege. A sors ezt leszarja? - kérdezte Ginny, kissé kislányos naivsággal. Draco szerette Hermione-t. Hermione szerette Draco-t. De ez... csak nem ilyen egyszerű. 

- Nem, Ginny. A hercegek és hercegnők boldogan élnek míg meg nem halnak. De szerinted a sors hogy kezeli a hercegnőt, aki a nagy, tűzokádó, gonosz sárkányba szeret bele? - vágta rá Draco, ami a saját fejében logikusnak tűnt. - A végén a sárkány fogja porrá égetni, mert ilyenek a sárkányok és nem tudnak harcolni a természetük ellen. 

- Azt hiszed, hogy te vagy a sárkány? - kérdezett vissza Ginny, akár bár elképesztőnek találta a párhuzamot, kezdett kételkedni, hogy Draco-ban van-e más sárkány természet is, a neve jelentésén kívül. 

- Minden jel erre utal - rázta meg a fejét a szőke szinte hitetlenül, majd, amikor meglátta a vörös lány arcát, ami azt suggallta, hogy magyarázza el a dolgot, ő így is tett. Még akkor is, ha ezek a magyarázatok voltak a legteátrálisabb és legdrámaibb dolgok, amiket valaha kiejtett a száján. Ha nem Ginny-nek mondta volna el ő maga, akkor le is tagadta volna. De hiába, előhozza belőle a puha énjét. 

- Én vagyok a Hold. Ő a Nap. Én vagyok a háború, ő a béke. Én vagyok a szörnyűség, ő a gyönyörűség. Én vagyok a nyomorúság, ő a boldogság. Én vagyok az ő végének elhozója, ő az én megváltásom - sorolta Draco, viszont arra nem gondolt, hogy éppen Ginny Weasley-vel beszél, aki sosem hagyja annyiban. Most sem tette. Hanem folytatta a felsorolást. 

-  Te piszkálódsz, ő meggondolja a dolgokat. Te lázadozol, ő legyőzi a félelmeit. Te fényt vittél az életébe. Ő reményt vitt a lelkedbe. Élt érted.... Te meghalnál érte. Az egész egy kibaszott nagy tragédia és semmi más - fejezte be Ginny. Egy pillanatra lehunyta a szemét és megszívta a fogát. - Merlinre! Imádom amikor egy rossz srác megjavul, hogy elnyerje a lányt.

- Én is imádnám, ha ... bejönne a happy end - forgatta meg a szemét Draco. 

Már látták maguk előtt a Weasley Varázsvicc Vállalat épületét, amikor egy hang szólalt meg mögülük. 

- Úgy látszik, valakinek mégsem olyan erős a kisugárzása, mint az elmondja magáról! - szólt a hang, mire a még mindig egymást ölelő Draco és Ginny hátrafordultak. Ronald kibaszott Weasley! 

- Ginny... - morogta Draco, vetve a lányra egy jelentőségteljes pillantást. 

- Nem én mondtam el neki - védte magát Ginny. 

- De Potter-nek elmondtad, egészen biztosan. És a kettő egy és ugyanaz - foglalta össze a nyilvánvaló dolgokat Malfoy, miközben Ron egyre közelebb ért hozzájuk. 

- Ó, Malfoy! Most hogy dobtad Hermione-t, rá kell repülnöd a húgomra? - fröcsögte Ron, mire a másik kettő visszahőkölt. Mi a franc?  - Hermione nem volt elég jó neked, ezért más feleségét is el kell happolnod? Még egyébként is... mitől vagy te ilyen rohadtul népszerű? Mit tudsz te?

- Látszik, hogy még nem feküdtél le velem, Weasley, pont azt tudom! - vágta rá Draco, azon a bizonyos hangvételen. Ginny mellette alig bírta ki, hogy ne nevesse el magát, de végül magába fojtotta. Nem akarta a bátyját még jobban az őrületbe kergetni. 

- Szóval ennyi az egész? Megkapod a szexet, amire annyira vágysz, aztán dobod. Nem is számítottunk többre tőled, egyikünk se! Csak Hermione volt olyan őrült, hogy bevegyen mindent amit mondtál neki - húzta össze a szemét Ron. 

- Griffendélre, Ronald! - morogta Ginny hitetlenül , eltátva a száját. 

- Mintha te jobb lennél nálam, Vízli! Hány hónapon keresztül csaltad meg őt, bújtál ágyba Brown-nal és hazudtál róla Hermione-nek? - már Draco-nak is kezdett felmenni az agyvize. Hogy képzeli Weasley, hogy pont ezzel jön elő neki? Mintha ő sokkal jobb lenne! Mintha nem ő lenne az, aki a legmocskosabb hibát követte el, amit csak egy párkapcsolatban lehet! 

Ron fülig vörösödött, de a méreg még mindig ott volt a szemében. A Weasley fiú mindenkit meglepve, egy hirtelen mozdulattal előhúzta a pálcáját és Draco-nak szegezte. 

- Ginny, menj arrébb! - mondta Draco a vörös lánynak és finoman elhúzódott tőle. 

- Mit akarsz tenni? - kérdezte Ginny kétségbeesett hangon, kapkodva a fejét a két fiú között. Nem is tudta, hogy mit gondoljon, hogy kinek kiabáljon, hogy kit lenne egyszerűbb leállítani. De ezen gondolkodva lépett pár lépést hátra, George boltja felé. 

- Valamit, ami már régóta esedékes - morogta Draco és a ő is előhúzta a pálcáját. Rögtön a Weasley-re szegezte. Elképzelte, hogy mit gondolna Hermione, ha mellette lenne. Hogy mit tenne. Biztosan közéjük állna, megfogná Draco kezét, belenézne a szemébe azokkal a gyönyörű barna szemeivel, kérlelné, hogy fejezze be, hogy semmi értelme. 

De Hermione nem volt ott. Ezért azt tehette, amire már régóta várt. Ráküldhetett egy ártást szépen Ronald Weasley-re. 

- Még visszaléphetsz, Weasley! Senki nem fogja felróni neked - vigyorodott el Draco. Őszintén, örült ennek a kis párbajocskának. Legalább kieresztheti a gőzt és még árthat is Weasley-nek. Ez a szerencsenapja. A sok rossz dologgal együtt.... A legrosszabb héten. 

Magabiztos volt. Ezerszer jobban párbajozott Ron-nal, aki bár auror volt, mindig az az agyatlan idióta volt mint a Roxfortban. Legalábbis Draco szerint.

- Draco! - Sziszegte Ginny, szinte könyörögve. Viszont tudta hogy nem fognak leállni.

Draco félrepillantott Ginny-re és ebben a védtelen pillanatban...

- Expelliarmus! - Kiáltotta Ron. A Malfoy fiú kétségbeesetten hárított, de a csuklóját így is megütötte az átok és felszisszenve fordult el, hogy a Weasley ne lássa a fájdalmát. 

- Vigyázz kivel szórakozol, Vízlipatkány! Én még mindig Draco Malfoy vagyok - Sziszegte Draco, a legfélelmetesebb hangján. Elővette az összes tudományát. Az összes bűbájt amit bűbájtanon és sötét varázslatok kivédésén tanult.

- Petrificus Totalus! - Kiáltotta Draco, válaszolva az előző támadásra. De nem hitegette magát, hogy ezzel elér bármit is. Weasley könnyedén kivédte. Amikor ezután a szemük összevillant, nem láttak mást bennük csak bosszút és gyűlöletet. 

- STUPOR! - Kiáltotta ezután mindkét fiú egyszerre. A nagy erősségű átkok féltávon összeütköztek és vetekedtek hogy melyik az erősebb.

- Capitulatus! - Szólt egy határozott hang a hátuk mögül. Majd ezt a bűbájt meg egyszer megismételte, még az előzőnél is keményebb hangon. Mind a vörös, mind a szőke kezéből kirepült a pálca , egyenesen George Weasley kezébe.

- Ti teljesen megvesztetek? - Ordított magából kikelve George. A húga lélek vesztett rohanással ért be a bátyja üzletébe, szó nélkül felállítva azt és siettette, hogy azonnal menjen ki az utcára. A Weasley fiú először furcsállta, aztán mikor meglátta...

- Add vissza a pálcámat, George! - kiáltotta vissza az idősebb vörösnek Ron, dühtől szinte parázsló fejjel. Ha egy fél fokkal mérgesebb lett volna, még a szája is habzott volna. 

- Minek? Hogy újra nekitámadj Draco-nak? - tárta szét a karjait George. Nem fért a fejébe, hogy a két másik hogyan lehet ekkora idióta. Két kanos idióta.... 

- Ah, szóval már Draco?  - fröcsögte tovább Ron, készülve, hogy kikapja a bátyja kezéből a varázspálcáját, vagy akár szabad kézzel támad neki Malfoy-nak. 

- Ne legyél  csecsemő, Ronald! - bökött rá az öccsére George. - Nekitámadni egy másik aurornak az Abszol Út kellős közepén? És ha valaki meglát titeket és a Próféta címlapján köttök ki? Hm? Mivel magyaráztad volna? 

- Védem a varázsvilágot, ez a feladatom! - jött a szerinte tökéletes riposzt. 

- Igen? Ezzel? - lebegtette meg a kezét közöttük George, jelezve a "kis" nézeteltérésre. 

- Megérdemli! Te is tudod, hogy megérdemli! - fröcsögte Ron, szinte belemászva a bátyja arcába, közben a Ginny felé mozduló Draco-ra mutogatott. - Védem Hermione-t azzal, hogy eltüntetem ezt a mocsadékot a föld színéről! 

- Szeretik egymást, te félnótás idióta! - kiáltott fel Ginny, amikor a türelme már végképp cserben hagyta. Ron a húgára kapta a fejét, aki a szőke karját szorongatta. 

- Ginny... - kezdte el figyelmeztetést Draco, amint meglátta, hogy Ron arca dühbe gurul, a szemei szinte vérben úsztak, az ujjai elfehéredetten szorították a fát a kezében. Minden volt, de épen gondolkodó nem. A vörös szemei összehúzódtak, és mintha vicsorított is volna. Draco-nak rossz előérzete volt, még sosem látott valakit ilyen dühösnek. Mintha Ron kifordult volna önmagából. 

A Malfoy fiúnak éppen annyi ideje volt csak, hogy ellökje maga mellől Ginny-t, mielőtt....

- Sectumsempra! 

__________________

Hermione Granger az egyik árkád alatti padon ült, a kabátját a kézfejére húzta, a fején kötött sapka csücsült. Egy nehéz lapokból álló, vastag könyvet forgatott a kezei között, néha mélyet sóhajtott, amikor olyan sort olvasott, amihez az összes erejét össze kellett szednie. 

És ebben a könyvben sok ilyen sor volt. Túl sok. Csak kínozta ezzel magát. De hogy, miért? Nem azért, hogy érezze, él. Azt anélkül is érezte. A marcangolás ebben a pár napban ösztönből jött, nem kellett hozzá külső erő. A sóhajtás fájt, a szíve sajgott, minden levegővétel érzékeltette vele, hogy valami nincs rendben, hogy valami hiányzik. 

És az a valaki.... Jaj, Merlin, Hermione még a névre sem bírt rágondolni. Rögtön nehezebben kezdte el szedni a levegőt. Annak a valakinek ott kellett volna mellette ülnie, át kellett volna ölelnie, puszikat adni az arcára és motyogva fel kellett volna olvasnia a könyvből azokat a sorokat, amiken Hermione szeme is fennakadt. 

De egyedül volt. Fájdalmasan egyedül. És azt kívánta bárcsak ne így lenne. Mindent elviselt volna, csak ne így lenne.

  " (...) Ami Vronszkij életének csaknem egy éven át minden korábbit fölváltó egyetlen és kizárólagosvágya volt, Annának pedig a boldogság lehetetlen, iszonyú, de annál varázslatosabb álma - aza vágy teljesült. (...) 

- Anna, Anna - mondta reszkető hangon -, Anna, az Isten szerelmére! (...)

 - Istenem! Bocsáss meg! - mondta fölzokogva, Vronszkij kezét a melléhez szorítva. 

Olyannyira vétkesnek és bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni sbocsánatot kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, őhozzáfohászkodott hát bocsánatért. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett, s nem tudottszólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkos érezhet, amikor látja a testet, amelyető fosztott meg az élettől. Ez az élettől megfosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetesárú szégyennel megfizetniük. A lelki meztelenség szégyene, amely Annát fojtogatta, átragadtVronszkijra is. De akármilyen irtózás fogja is el a gyilkost a megölt test fölött, föl kelldarabolni, elrejteni s felhasználni azt, amihez a gyilkosság révén jutott. 

A gyilkos is nekivadultan, szinte szenvedéllyel veti magát a testre, rángatja, vagdalja, ígyborította Vronszkij is csókkal Anna arcát és vállait. Anna fogta a kezét, és nem mozdult. Igen,ezek a csókok, ezt vásárolta meg a szégyenén. Igen, ez az egyetlen kéz, mely mindig az enyémlesz: bűntársam keze. Fölemelte ezt a kezet, és megcsókolta. Vronszkij térdre ereszkedett; azarcát akarta látni, de Anna elrejtette, s nem szólt. Végre, mint aki erőt vesz magán,fölemelkedett, s eltolta magától. Arca éppen olyan szép volt, de annál szánalmasabb.

 - Mindennek vége - mondta. - Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd. 

- Nem felejthetem el, ami az életem... A boldogságnak ezért a percéért... 

- Micsoda boldogság - mondta Anna undorral és irtózva, s ez az irtózás önkéntelenül átragadtVronszkijra is. - Az Isten szerelmére, egy szót se, egy szót se többet.

 Gyorsan fölállt, és elhúzódott tőle.

 - Egy szót se többet - ismételte Anna, s Vronszkij különösnek találta az asszony arcán a hidegkétségbeesést, amellyel elhúzódott tőle. Anna érezte, hogy ebben a percben képtelen lenneszavakkal kifejezni a szégyent, örömöt és rémületet, ami most, hogy újfajta életbe készültlépni, elfogta, és nem akart beszélni róla, nehogy pontatlan szavakkal tegye közönségesséérzelmeit. Később is, a második, harmadik napon, nemcsak hogy szavakat nem talált, amivelennek az érzésnek a bonyolultságát kifejezhette volna, de gondolatot sem, amellyel azt, ami alelkében volt, magának el tudná mondani.„Nem, most nem tudok erre gondolni - mondta magának -, később, majd ha nyugodtabbleszek." Csakhogy ez a nyugodtság, a gondolatoké, nem következett be soha. Valahányszorarra gondolt, hogy mit csinált, mi lesz vele, mit kéne tennie: elfogta a rémület, s elűzte agondolatait. (....)"  (A/N: Részlet az Anna Kareninából :D) 

Hermione dühösen becsapta az ujját, amint végigolvasta a bekezdéseket. Hevesen letörölte a szeméből az arcára folyó könnycseppeket és korholta magát, hogy ilyen gyenge. Bántott téged. Elhagyott téged. Nem szeret téged. Sosem szeretett. Felesleges itt bőgnöd miatta. 

De ezegyszer nem tudott hallgatni a józan eszére. Nem csak a szíve múlta felül az agyát, hanem az agya egyik része a másikat. Tudta, hogy Dra.... vagyis az a valaki őt elhagyta, tudta, hogy összetörte a szívét. De azt is tudta, hogy ez a valaki hozta a legtöbb boldogságot, a legtöbb szenvedélyt, a legtöbb... mindent az életébe. 

Nem is vette észre, hogy még jobban sír, csak amikor a könnyei eláztatták a kabátja nyakát. 

- Granger?! - a lány körülnézett, amikor meghallotta a nevét. Tudta, hogy nem az a bizonyos valaki az. Nem az ő hangja volt, biztosan nem. Azt egymillió közül is felismerte volna. Amint az alak közelebb ért hozzá, a boszorkány felismerte a barna hajat és az arisztokratikus testtartást. 

Blaise Zambini. 

Hermione megrettent. Nem akart vele találkozni. Senkivel nem akart, aki emlékeztethette volna... bármire. Még Ginny-vel sem beszélt, Pansy-val meg főleg nem. Napok óta meg sem szólalt. Néha Laurel-nek nyökögött valamit, amikor a szőke mugli lány ki akart csikarni belőle valamit, de semmi többet. Nem érezte úgy, hogy mondania kellene bármit is. Ha viszont kinyitotta volna a száját, félt, hogy csak sikoltás jött volna ki belőle. 

- Hagyj békén, Blaise - szólt recsegő hanggal Hermione, amikor a fiú leült mellé a padra. 

- Pech, hogy nem fogadok szót senkinek - vonta meg a vállát Blaise, még akkor sem rezdült meg a magabiztossága, amikor Hermione a híres, szót-fogadsz-nekem-mert-én-vagyok-Hermione-Granger tekintettel nézett az ex-Mardekárosra. 

- Mit akarsz itt? - dörrent rá türelmetlenül a Granger lány. Az idegesség rázta őt. Pont ezért nem akart egyáltalán megszólalni. Ki akarta készíteni magát, anélkül, hogy bárkit is az őrületbe kergetett volna. Viszont Blaise megnyerte a rossz énét. Tudta, hogy később még hatalmas bűntudata lesz emiatt, de jelenleg nem volt képes többre. 

- Megnézni, hogy vagy - válaszolt egyszerűen a fiú. 

- Mi? Sorsot húztatok és neked jutottam? Szegénykém, ne akard, hogy sajnáljalak - ráncolta a szemöldökét Hermione, a hangja csöpögött a gúnytól. Legalább valamit tanult attól a személytől, akinek mellette keleltt volna ülnie. Blaise-zel semleges volt a viszonyuk, barátinak még pont nem lehetett volna nevezni. A fiú.... annak a valakinek a legjobb barátja. Ennyi elég is volt, hogy Hermione el akarjon tűnni. 

- Tudom, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember erre - biccentett Blaise. 

  - És? - kérdezett vissza Hermione türelmetlenül, piszkálta a könyve oldalát idegességében. 

- Mind tudjuk, hogy Draco ártott neked - és ott is volt. Kimondta a nevet. Hermione elkapta a fejét és megpróbálta észrevétlenül letörölni a könnyeit. Viszont Blaise elkapta a kezét és kényszerítette a lányt, hogy ránézzen. - És mind tudjuk, hogy ez az egész... nem éppen a te javadat szolgálja. Az igazság kedvéért, az övét sem. 

- Nincs szükségem a pátyolgatásodra, Zambini - sziszegte Hermione és megpróbálta kiszabadítani a kezét. De hiába, Hermione el volt gyengülve, Blaise-t hajtotta a tettvágy. Így ott maradt. 

- Szerintem pont az én pátyolgatásomra van szükséged - ellenkezett a Zambini fiú, egy mindentudó vigyorral. Francos Mardekárosok. - Senkit nem engedsz a közeledbe, ezért valakinek erőszakkal kell közbelépnie. 

- Csak békén kéne hagynod! A legjobb barátod azt akarta, hogy szenvedjek. Hát itt van! Nem csinálok mást, mint szenvedek! Szóval nincs szükségem pont a te közbelépésedre! - emelte meg a hangját Hermione és szúrósan nézett a fiú barna szemeibe. Nagyokat nyelt, nem akart még többet sírni. Nem akart gyenge lenni. Legalábbis kívülről nem akarta, hogy annak lássák. Belülről nagyon is az volt. Úgy gondolta, hogy sosem lesz képes normálisan beszélni többé, úgy, hogy ne süssön ki a szavaiból a fájdalom és a szenvedés. Ez az állapot végzetesnek érződött. 

- Hibát követett el, Hermione, amiről maga is tudja, hogy az volt! Csak meg akart téged védeni! - válaszolta hevesen Blaise is. Napok óta nézte mindkettőjük szenvedését. Draco-val nem volt képes szót érteni, a két legjobb barát csak emelt hangon tudott kommunikálni, ami miatt Draco vissza is költözött a kúriába határozatlan időre. Draco Blaise jelenlétében még több bűntudatot érzett és azt már nem tudta elviselni. 

- Meg akart védeni? Mitől? Hogy itt hagyjon, úgy érezve, hogy egy darab rohadt szemét vagyok?! Ő tett engem ilyenné! Miatta vagyok... - a végére elvesztette a levegőjét, amit már napok óta tartogatott. Elcsuklott a hangja. 

- Szüksége van rád. Segítened kell neki - mondta Blaise gyengéden, finoman. Mondhatta volna, hogy átérzi a helyzetét, de az hazugság lett volna. Nem tudta, hogy mi folyik kettőjük között. De azt tudta, hogy csak ketten, együtt tudnak rendben működni. Csak együtt tudnak életben maradni. 

- Miben? Hogy növeljem az egóját azzal, hogy lássa, képes teljesen összetörni engem? - jött a szemrehányó kérdés. Mindkettőjük torka összeszorult. 

Blaise összeszedte a bátorságát, hogy megérintse a tűzokádó sárkányt. Az egyik kezével megfogta Hermione arcát, a másikkal átkarolta a vállát. 

- Mintha.... beteg lenne nélküled. Nem mozdul ki a szobájából, nem eszik, nem alszik. Elvesztett téged, az egyetlen dolgot, ami még életben tartotta. És ez megöli, mert jól tudja, hogy az egész az ő hibája - mondta Blaise, de amikor látta, hogy Hermione nem képes megszólalni, folytatta. - Úgy néz ki, mint a háborúban. Mintha nem lenne már miért élnie. Ti, ketten... egymáshoz tartoztok. Felesleges ezt tagadni... 

- De ő ezt mégis megtette - vetette közbe Hermione. Elgyengülve, mintha a gondolatai gyorsvonatként száguldoznának az agyában, kergetve egymást, versenyt futva az idővel, miközben a sínek, vagyis Hermione agya, lángoltak a kerekeik alatt, félve, hogy esetleg a lányt örökre tönkreteszik. A teste már nem tartotta magát. A feje Blaise vállára ereszkedett, egy pillanatra megnyugvást találva. - De mindezek ellenére... ha visszatérne hozzám... nem lennék képes nemet mondani. Szükségem van rá. 

- Tudom, hogy így van - bólintott Blaise. Bár nem értette ezt a szerelmet, az övé Laurel-lel egészen más volt, viszont volt szeme. 

- Olyan, mint egy tornádó. Beszáguldott az életembe a semmiből. Odaadtam neki mindenemet. Mindenem az övé. A szívem. A lelkem. A testem. És.... az egészben az a vicces... és a szánalmas is, hogy... újra megtenném. Újra és újra. Mert... nekem csak vele van értelme élnem. Minden az életemben miatta van. Benne van az összes mozdulatomban, az összes döntésemben, az összes gondolatomban. Ő a részem - magyarázta Hermione, belefúrva bűntudatosan a fejét Blaise vállába. A fiú tétován megérintette a lány hátát, azt sem tudta, hogy mit kéne csinálnia. - És most... hogy nincs itt, nincs semmim. Nem tudok mozogni, nem tudok lélegezni, alig élek. Elvitt mindent. És én még csak nem is bánok semmit....

Blaise egy pillanatra elgondolkodott, merengett és feldolgozta, amit Hermione mondott. 

- Szeretünk szeretni - mondta végül a Zambini fiú. Amiket Hermione-től hallott, megrémisztették. Tudta, hogy angol irodalom órán az ilyen szerelmek alap dolgok, de hogy a közvetlen környezetében ezek történjenek, nem tudta elhinni. 

- Szeretem. Szerelmes vagyok belé. Mindegy, hogy mit tett, vagy, hogy mit tesz a világ, szerelmes vagyok belé. Szerelmes leszek belé az örökkévalóságban. Szerelmes leszek belé, amíg a Föld kerek. Szerelmes leszek belé az összes létező valóságban és időben és térben. Szeretni fogom, míg a szívem meg nem szűnik dobogni és azután  is. 

___________________

(A/N: A következő rész nem jöhetett volna létre lillyanne4 nélkül, aki az előző fejezetekhez írott kommentjeivel adott ihletet ehhez! :D :D <3 <3) 

Miközben Blaise Hermione mellett ült, a terv másik része is zajlott. Mert természetesen volt terv. Blaise és Laurel, Pansy, valamint George és Ginny is benne voltak. És már csak Pansy része maradt hátra, aki történetesen alig várta, hogy nekiiramodhasson. 

A Parkinson köszönt Mrs. Malfoy-nak, majd felmasírozott a lépcsőn és a portré sikongása ellenére, levetette a képet a kampóról és azzal a kezében rántott be Draco Malfoy szobájába. Amiben teljes sötétség uralkodott. Ez ellen Pansy egy egyszerű Lumos Maximát vetett be és máris láthatta az ágyon a halálán lévő Draco-t. A szőke fiú minden erejét bevetette, hogy felkönyököljön és ránézzen az egyik legjobb barátjára. 

- Miért van nálad az apám portréja? - kérdezte recsegő hangon Draco. Hallatszott, hogy nemigen szólalt meg az elmúlt órákban, ki tudja mi óta. 

- Elegem van! Tudod miért? - tette fel a költői kérdést Pansy, mire Draco savanyúan felvonta mindkét szemöldökét és fintorgott egyet. Pansy rábökött a képre, mire a rajta lévő Lucius Malfoy elkezdett a lány felé hadonászni. - Hogy ez a seggfej egyszer már úgy tönkretett, hogy alig bírtad összerakni magad. Most még többet elvett, mert most alig maradsz életben. Kitépte az egyik részedet és valahova elhajította általad. 

- Fejezd be, Pans! - kérte Draco, még enyhe hangon. Semmi kedve nem volt mindenre visszagondolni. Így is elég szarul érezte magát, hát még most, hogy az apja "szemébe" kellett néznie. 

- Miért kéne? - tárta szét a karját a lány, amiben nem a festményt tartotta. - Az apád sem tette. Tönkretett kérdés nélkül, megállás nélkül. Nem kérte ki a véleményedet, csak megfélemlített. És nem hagyom, hogy a koporsója alól is folytassa ezt! Mert te többet érdemelsz ennél!

- Véráruló, Parkinson! A Sárvérűek védelmezője! - rikácsolta Lucius Malfoy, Pansy egyik fülén bement, a másikon kijött. Egyáltalán nem izgatta, hogy károg a vén seggfej. Viszont Draco-t annál inkább. Kapkodta a fejét a barátja és az apja között, mindkettő tekintete tettvággyal volt teli. 

.

- Tudod, mit? Én leszarom az apádat! Engem TE érdekelsz! - mondta hevesen Pansy, olyan hangszínben, ami előrevetítette a kiabálást. - Nem tudok tétlenül állni és nézni, hogy tönkreteszed az életet, amit akartál! Nem tudom nézni, ahogy elvesztesz mindent, amiért harcoltál! 

- Pansy.... - kezdett volna bele fáradtan Draco, miközben megdörzsölte a homlokát. 

- Belefáradtam ebbe a szarságba! - kiáltott fel Pansy, dobbantva a lábával, ami a magassarkúját elnézve, még nehezebb lehetett és még félelmetesebbnek látszott. (A/N: my-last-resort látod? Alec megihletett :D "tired of this shit" :D) - Ez a féreg már halott! Nincs többé az életedben! Nem szabad benne lennie! A második legjobb dolog az életedben, ami történhetett, az az, hogy meghalt. Élheted az életedet anélkül, hogy ő beleszólna és megfélemlítene! Erre már.... évek óta. Eleget bűnhődtél már miatta. 

- Nem értem, hogy mit akarsz ezzel, Pans - rázta meg a fejét fáradtan Draco. Azt kár lett volna mondania, hogy teljesen jó ez neki így. Mert nyilván nem így volt. De úgy érezte, hogy ebből a csapdából nincs kiút. Mert Lucius Malfoy a vérében volt, még akkor is, ha megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Hazugság lett volna tagadni. De ennél soha nem fájt neki jobban semmi. 

- Hogy mit akarok ezzel? - vonta fel a szemöldökét a Parkinson lány és vérszomjasan elmosolyodott. - Ezt akarom ezzel! 

És ezzel két kezébe fogta Lucius Malfoy portréját, felemelte a lábát és magas sarkát belefúrta egyenesen a szőke aranyvérű festett képébe. Hallották, hogy Lucius elkezd rikácsolni, mire Pansy még hevesebben kezdte el, most már tépni a festmény anyagát. 

Aztán a rikácsolás elhalt és a festményből cafatoknak sem nevezhető darabok maradtak szét a padlón. 

Pansy elégedetten ejtette a földre a megmaradt képkeretet, aminek a koppanására Draco felnézett a lányra.

- Már meghalt, Draco. Nincs itt többé. Nem is lesz többé - mondta gyengéden Pansy, majd látta, hogy Draco szeme megtelik a megkönnyebbültség egyik jelével, a könnyekkel. A lány leült mellé az ágyra és megfogta a kezét. - Élhetsz. Anélkül, hogy ő bármilyen hatással is lehetne rád. Magad mögött hagyhatod és azt is fogod tenni. Azzal, hogy boldog leszel. 

- De.... de... mi lesz... - dadogta Draco, még mindig a fecniket fixírozva. Úgy érezte, hogy több mázsás súly került le a vállairól, hogy már nem nyomja egy olyan felelősség a szívét, amit sosem kért. Felszabadultnak érezte magát. De nem tudta elhinni. 

- Beszéltem Cissával - szakította félbe Pansy a fiú elmélkedését. - Csak az ősi Aranyvérű szokások miatt akasztotta ki a képet, nem másért. Nem hivatalosan kikértem az őszinte véleményét róla, nem hivatalosan mondott rá valamit, én meg nem hivatalosan vázoltam a tervemet, ő pedig balesetnek fogja betudni a szituációt, mert nem látott semmit. 

Pansy pár perc csend után hirtelen felállt az ágyról elégedetten és az ajtó felé vetette az irányt, de előbb hátrafordult, mielőtt lenyomta volna a kilincset. 

- Ó, és mielőtt el nem felejtem! - tette az ajkaira a mutatóujját, tettetve, hogy gondolkodik a dolgon, majd erősített a hangján. - Húzd vissza a beled a kollégiumba! Kösd fel a gatyád, alázkodj meg és szedd össze életed szerelmét, vagy komolyan megjárod, vagy ne legyen a nevem Pansy Parkinson!

 Draco nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát. Aztán... azt sem bírta megállni, hogy visszakérdezzen. 

- Mire gondoltál, amikor azt mondtad hogy a második legjobb dolog? Mi az első? - kérdezte a Malfoy fiú, szinte ártatlanul, maga sem hitte el a szavakat. A gondolatait meg még annyira sem. 

- Te is tudod, hogy mire gondoltam. Hermione - forgatta meg a szemét Pansy, mintha idegesítené a beszélgetés. 

- Nem tehetem ezt vele. Valakinek át kell ölelni őt, egy olyan valakinek, akinek ez jobban megy mint nekem - rázta meg a fejét Draco, győzködve saját magát. A világ összes embere kiabált már rá, hogy ne tegye ezt, se magával, se Hermione-vel. Ő még mindig nem hitte el teljesen. Nem hitt magában. Pedig mindenki úgy gondolta, hogy már illene. 

- De szereted. És ne feledd, hogy ez mindent felülmúl. 

___________________

Éjfél már bőven elmúlt. Draco engedelmeskedett Pansy-nak és visszaköltözött a kollégiumi szobájába, habár ő és Blaise nem is szóltak egymáshoz. Egyikük sem tudta, hogy mit kéne mondania a másiknak. Blaise úgy érezte, hogy nem tudja már mivel meggyőzni a legjobb barátját, Draco, pedig már nem tudott kifogást találni a tetteire. 

- DRACO! - rontott be a két fiú szobájába Laurel Simms, szénakazal hajjal és mindenfelé csúszott pizsamával, ami tulajdonképpen Blaise egyik pólója volt. 

A Malfoy fiú, akit felvertek az álmából, olyan hamar ült fel az ágyában, mint még sose. Laurel hangjából nem sok jóra számított. 

És az arca sem árulkodott sok jóról. Pánik ült a szemében, a keze remegett. 

- Hermione-vel van valami - hadarta Laurel hisztérikusan, mire Draco rögtön kipattant az ágyból és elindult a szőke lány után a folyosón a lányok szobája felé. - Rémálma lehet. De csak sikoltozik és nem lehet felébreszteni. 

Draco szinte félrelökte Laurel-t, amint az ajtóhoz értek és szinte kitörte a fát a keretből. 

Hermione Granger az ágyában vonaglott és Draco nevét kiáltozta, de mindeközben a szeme csukva volt, erősen zihált és a bőre merő verejték volt. 

Draco pánikolva ült le a lány lábához és az arcához hajolt, hogy meg tudja érinteni. 

- Disaudio! - a másik kezével hangszigetelte a szobát, hogy a sikoltozás ne keltse fel az egész emeletet. Majd elkezdte rázogatni Hermione testét, először finoman, aztán egyre erőteljesebben. Semmi reakció, a lány ugyanúgy sikoltozott. És ezektől a sikolyoktól Draco ereiben megfagyott a vér. 

- Menj, Laurel! - parancsolta a fiú a szőke lánynak, aki az ajtóban állt. Majd Draco hátrafordult, hogy nyomatékosítson. - Menj Blaise-hez, Laurel és maradj is ott! 

A lány így is tett és behúzta maga után az ajtót. 

Hermione lélegzete szakadozott, erősen zihált, majd újra elkezdte Draco nevét kiabálni, a keze ökölbe szorult és majdnem elkezdte ütni a paplanját. 

- Draco... - ez már szinte lehelés volt, a boszorkány összes levegője elfogyott, nem bírt ennél többet kicsikarni magától. Kínkeserves volt. 

- Itt vagyok, kicsim. Itt vagyok melletted - suttogta neki Draco, megérintve a lány arcát. Csak most jött rá, hogy hasonlóan Hermione-hez, ő is sír, pedig ez újabban nem fordult elő gyakran. 

Hermione viszont még mindig álmodott. Mégpedig a legszörnyűbb álmot, amit csak lehetett. 

- Legilimens! - a varázslat elsuttogása is elég volt, Draco lehunyta a szemét és Hermione álmában találta magát. Amit sajnálatos módon, pontosan ismert. 

A Malfoy kúria szalonjában állt. Hozzá közel ott volt a múltbeli énje, aki az egészet végignézte és nem tett semmit, mögötte az apja és anyja, valamint a többi Halálfaló. És ott volt Hermione, akit Draco nagynénje, Bellatrix szorított a saját testével a földhöz és miközben Cruciatussal kínozta a lányt, belevéste azt a szörnyű szót a pálcájával a lány bőrébe. 

Draco térdre vetette magát Hermione feje mellett, éppen akkor, amikor Hermione újra kiabálni kezdett. A múltbeli Draco arca megrezdült, amikor meghallotta a saját nevét a lány sikoltásából. 

- Ne csak állj ott, te szerencsétlen, gyáva féreg! Segíts neki! - kiáltotta Draco pizsamás énje a múltbelinek, kétségbeesetten, azt sem tudva, hogy mit kéne tennie. De ez Hermione álma volt, Draco-t nem hallották. Így közel hajolt a lány füléhez, hogy az minden szavát hallja. 

- Ez csak egy álom, Granger. Itt vagyok melletted - mondta Draco, tétován megérintve a lány haját, aki eszeveszett sebességben lélegzett és zihált. Draco félt, félt, hogy semmi hatással nem lesz semmire. De muszáj volt. 

Muszáj volt megmentenie a szerelmét. Ha már egyszer nem sikerült, most sikerülni fog. 

- Biztonságban foglak tartani. Ígérem, hogy senki nem fog többé bántani, kicsim. Ígérem neked. Meg tudsz bízni bennem? 

Hermione kinyitotta a szemét és egyenesen Draco szemébe nézett. 

- Draco... - lehelte a lány. 

Ekkor mindketten kilökődtek az álomvilágból, vissza a kollégiumi szobába. Mindketten ziháltak és leizzadtak, a szívük eszméletlen iramban vert. Hermione hirtelen felült és csak nézett Draco szemébe, miközben a könnyek csorogtak le az arcán, szinte nyelve őket. 

Aztán... előrelendült és odabújt Draco-hoz. Erősen átkarolta a fiú nyakát, a vállához dőlt, a mellkasa a fiúéhoz ért, rettenetesen sokszor összeütközve a másikéval. Draco meg sem próbálta tagadni, hogy szüksége van rá. Hogy szükségük van egymásra.

Ez az álom meghozta az eszét. Sőt sokkal többet is. Meglátta, hogy a múltbeli tetteiért vezekelnie kell, leginkább Hermione-nek. És ezt a szerelemmel teheti meg, többet között. 

- A háború 3 éve volt, Granger... El kell engedned - lehelte Draco, mintha ez annyira könnyű lenne. 

- Nem vagyok rá képes.... Még mindig... még mindig látom a vért, hallom a sikolyokat. Én... én nem vagyok rá képes magamtól - dadogta Hermione, sokszor levegőt véve. A máskor magabiztos és öntudatos lány teljesen elgyengült. És ennek egy oka volt. Draco Malfoy. 

- Akkor engedd, hogy segítsek - jött az egyszerű válasz, kissé bátortalanul. Nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy ezt kimondja. Pár órával ezelőttig bojkottálta volna, hogy újra Hermione-vel legyen egy légtérben. Mert ő, a saját felfogása szerint, ezt sem érdemelte meg. De Pansy valamire rávilágította. 

Hogy a szerelem mindennél több és erősebb. Egyedül a szerelem képes, hogy kivezessen a fénybe. Hermione az ő fénye és lesz is mindörökre. Ezt semmi sem teheti meg nem történté. Nem is akarta azzá tenni. Békét akart az életébe. Merlin megadta neki a második esélyt, és ezt nem fogja elvesztegetni. Habár már félig megtette. 

Hermione felemelte a fejét és a fiú szemébe nézett. Remény szállt a testébe. Nem akarta hitegetni magát, de egyszerűen túl erős volt a vonzalom. Csak annyit akart, hogy vele lehessen. És ezzel, hogy átöleli, ezzel valóra vált minden vágya. Azt kívánta, hogy ez a pillanat örökké tartson. Mert egyszerűen nem hitte el, hogy ez folytatódhat. 

- Kérlek, sose hagyj még egyszer így magamra! Kérlek, hagyj el többé! Kérlek.... - zokogta a lány, mindent kiadva magából. - Annyira szeretlek! Annyira, de annyira. 

Nagyokat lélegzett, de a zokogást és a hüppögést nem tudta abbahagyni. 

- 100 billió sejt van az emberi testben és minden egyes sejt a testemben szeret téged. Sejteket ontunk és növesztünk. És ezek az új sejtek jobban szeretnek mint a régiek, ezért szeretlek napról napra egyre jobban. Az egész tudomány - mosolyodott el zokogva Hermione, miközben Draco kissé remegő kézzel megérintette a lány arcát és letörölte a könnyeit. - És amikor meghalok és elégetik a testem, amikor porrá leszek, ami összekeveredik a levegővel és a föld és a fák és a csillagok része leszek. És mindenki, aki belélegzi az a levegőt, vagy látja a virágot, amit kinőtt a fűből, vagy felnéz a csillagokra, emlékezni fog rád és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek. 

Ezután csak a heves lélegzetvételek hallatszottak. Mindketten feldolgozták a hallottakat. Aztán úgy döntöttek, hogy itt a cselekvés ideje. 

Draco Hermione-hez hajolt, hogy úgy csókolja meg, mint ahogyan ember nem csókol senkit. Egymás helyett lélegeztek, egymás lelkét szívták magukba és a lehetetlennél is közelebb akartak egymáshoz jutni. 

Pár perc után Draco hajolt el és a lány arcát a kezébe fogva, belenézett a barna szemekbe. 

- Azt akarom, hogy mondd, hogy itt leszel holnap, hogy nem fogsz elmenni, soha, hogy ez az egész nem csak a fejemben létezik, mert annyira hihetetlen. Szeretlek, végtelenül, őrülten és feltétel nélkül, még akkor is, ha itt van ez a francos Jegy a kezemen, még... még akkor is, ha tudom, hogy jobbat érdemelnél. Akarlak téged. Akarlak minden egyes nap. Akarlak mosolyogva, nevetve, kiabálva, dühösen, boldogan vagy szomorúan.... mindenhogy akarlak, csak legyél mellettem! - mondta hevesen Draco Malfoy, maga is már jóval ezelőtt elkezdett sírni. 

Újra megcsókolták egymást. 

- Egy bunkó vagyok. És egy mázlista. Mert tudom, hogy utálnod kellene engem... De annyira kibaszottul örülök, hogy te vagy a barátnőm - suttogta Draco. Hermione elmosolyodott. 

- Én is - bólintott a Granger lány. - Ha én nem lennék, ki miatt döbbennél rá, hogy egy seggfej vagy? 

Újra megcsókolták egymást. 

- Mondd... Miért utáltuk mi egymást? - kérdezte Hermione. 

- Azért mert muszáj volt - jött az egyszerű és gyors válasz a szőkétől. - Tudod egyáltalán, hogy miért utáltalak?

- A vérem miatt - válaszolta meg Hermione, megvonva a vállát. 

- Nem - rázta meg a fejét Draco, egy mindent tudó mosollyal. - Azért mert miattad minden megkérdőjeleződött, amit tanítottak nekem. Az apám azt mondta, hogy mindenem meglehet, amit akarok. Csak azért, mert Malfoy vagyok. Akkor jöttem rá, hogy ez hazugság, amikor téged megláttalak. Szeretlek. Téged, Hermione Granger. Nem tudom hányszor kell elmondanom, míg elég lesz. Talán sosem lesz. Kellett egy kis idő, de nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád. 

Újra megcsókolták egymást. És már nem álltak meg. 

Ezek a csókok voltak az újrakezdés a számukra. Egy újrakezdés, ami örökre fog tartani. 

- Te és én? - kérdezte Hermione, miután beleült Draco ölébe, a lábait a fiú dereka köré fonta és az már éppen elkezdte volna levenni a lány pólóját. 

- Míg az univerzum össze nem omlik - válaszolta Draco Malfoy, a megjavult Mardekáros, aki beleszeretett a Griffendél Hercegnőjébe és úgy ölelte, mintha a legnagyobb kincse lenne. Hiszen az is volt. 

Nem volt tökéletes a kapcsolatuk. Veszekedtek. Kiabáltak. Sírtak. 

De ugyanakkor nevettek is. Hetyegtek egymással. Mindenről és mindenkor tudtak beszélni. És ami a legfontosabb... szerették egymást, mindenükkel, amijük csak volt. 

Szijjasztok!

Szeptember elseje van, vagyis sokunknak az első nap a suliban, köztük nekem kis, habár nálunk ma még csak évnyitó és 3 ofői óra volt, valamint még áll a bál, hogy mi fog történni :D 

6900 szó felett volt ez a fejezet, őszintén megmondom, magam is meglepődtem. :D na jó, nem :D Tudom, hogy viszonylag ritkán hozok részeket, de azok legalább hosszúak :D és tartalmasak :D 

Szóval.... mindenki boldog remélem! Nincs többé okotok, hogy meglincseljetek :D <3 <3 természetesen én is jobban szeretek csöpögős boldogat írni, mint kissé depiset, de ilyen is kell néha. 

Írjatok véleményt, hogy mik a gondolataitok erről a részről, valamint hogy mit vártok ezután! :D várok minden egyes véleményt :D <3 <3 <3

Köszönöm, hogy vagytok. Ez a történet annyi szeretetet kapott, mint még soha semmim, nekem, pedig önbizalmat adtatok, hogy merjem vállalni az írásaimat. Sosem gondoltam, hogy ennyien olvasni fogjátok ezt a sztorit, vagy, hogy nekem ennyire a szívemhez nőjön. Nagyobbá nőtte ki magát a történet, mint... konkrétan bármi más az életemben :D

Szerintem a mai fejezetben ez a kedvenc mondatom: Ameddig az univerzum össze nem omlik <3 <3

Mindenkinek sok energiát kívánok az iskolakezdéshez. Ha magamból indulok ki, mindenkinek szüksége van egy jó adag erőbombára :D