- Helló, Narcissa! - köszönt Pansy Parkinson, amikor átlépte a Malfoy kúria küszöbét. Ginny ott toporgott mögötte. 

- Szervusz, Pansy - viszonozta az üdvözlést Narcissa Malfoy és félreállt, hogy be tudja engedni a lányokat. Észrevette a Weasley lány feszélyezettségét, de ugyanakkor értékelte a bátorságát. - És te?

- Ő... - kezdte volna Pansy, aki gondolkodás nélkül más nevet mondott volna a szőke nőnek. Viszont Ginny félbeszakította. 

- Ginny. Ginny Weasley - mondta ki a nevét a vörös lány, habozás nélkül. Narcissa meglepődése továbbra sem csillapodott. 

- Hol van Draco? - kérdezte Pansy, belecsapva egyenest a közepébe. Akármennyire is próbálta tagadni, egész éjszaka aggódott, hogy mi lehet a barátjával. Jól tudta, hogy Hermione-t nem hagyná cserben, csak úgy szó nélkül. De lövése sem volt róla, hogy mi történhetett. Így egyetlen szövetségeséhez fordult, aki hozzá hasonlóan, hajlandó volt erőszak alkalmazására. Ginny, Pansy szerencséjére, hamar belement az akcióba, még fenyegetni sem kellett. Amint meghallotta, hogy Hermione-ről van szó, ugrott. Még az sem érdekelte, hogy a férje teljesen le volt fagyva, mióta Pansy Parkinson, a veszélyesen magas sarkai belibbent a lakásuk ajtaján. 

- Az emeleten - mutatott a lépcsőre Mrs. Malfoy, a lányok nem vesztegették az időt, mentek is az irányába. Narcissa utánuk. - Elmondanátok, hogy mi történt? Belőle hiába próbálok bármit is kérdezni. Ismeritek, bezárkózott. Csak csörömpölő hangot hallottam, mást nem. 

- Hermione-vel kellett volna találkoznia tegnap este, de nem jelent meg, valamiért - magyarázta Pansy, megforgatva a szemeit. 

- Valami itt nagyon nem stimmel - suttogta Ginny, hogy csak az ex-Mardekáros lány hallja. A lányok időközben felértek az emeletre. A szemük rögtön megakadt Lucius Malfoy portréján, aki rögtön elkezdett morgolódni.

- Pfúj! Tüntessék el innen a Weasley-t! Csak szégyen az Aranyvérűekre! - Hőbörgött Lucius, a lányok meghökkentek és még pislogni is elfelejtettek. Ginny-ről a sértés lepergett.

- Kezdem érteni a dolgot - motyogta Pansy elgondolkodva.

- Micsoda? - Kérdezett vissza Ginny.

- Az Draco szobája - mutatott a portréval átellenben lévő ajtóra jelzésképpen, mely mögött Draco Lucius Malfoy aludt. Ezzel mindent elmagyarázott. Ginny szemem elkerekedett, ahogyan megértette. 

- Gondolod, hogy.... - Kezdett bele Ginny.

- Nagy rá az esély - vágta rá Pansy, majd kissé felbőszülve, nagy hanggal kinyitotta az ajtót. De a pihe-puha ágyban, vastag takaró alatt fekvő Draco meg sem rezdült a hangra.

- Hé, Drake! - Kiáltott rá Pansy, hevesen megrántva a takaró szélét. Még mindig semmi. Ahogyan ránézett az alakra, látta a szőke fiún, hogy az arca kissé gyűrött, a szemei alatt sötét karikák mélyültek el. Ezt a Draco-t nem sűrűn lehetett látni, legalábbis az elmúlt hónapokban egyáltalán nem. Ha pedig igen, abban nem volt köszönet. 

- Mi ez a szag? - szimatolt bele a levegőbe Ginny, majd elfintorodott.

- Egy havi fizetésemet tenném rá, hogy elfogyasztott egy üvegnyi Lángnyelv Whisky-t - vágta rá a Parkinson lány, szemét le sem véve a kinyúlt Malfoy-ról. Aggódott, rettenetesen. - Draco-nak a szombat, délelőtt fél tizenegy egyenlő a hajnallal.

- Akkor... Készen állsz? - Vonta fel a szemöldökét ravaszan Ginny, a szája széle felkunkorodott.

- Naná! - Vigyorodott el a másik, hűen Mardekáros létéhez. - Levicorpus! 

A varázslat hatására Draco-ról lecsúszott a takaró, (a lányok meglátták hogy a ruhái ugyanolyan gyűröttek mint az arca, ha nem jobban) és a fejével lefelé kezdett lógni a levegőben. A fiú felnyögött, nagyokat pislogott mielőtt kinyitotta a szemét, rögtön a két dühös lányra kellett néznie. Ennél kevesebbért is kaptak már az emberek szívrohamot. 

- Minek köszönhetem az ébresztést, hölgyeim? - Kérdezte Draco, még mindig fejjel lefelé, a hangja még rekedt volt, de kihallatszott belőle az a bizonyos másnapos hangvétel. Ezektől eltekintve halálosan nyugodt volt. Pansy torkában rögtön gombóc gyűlt, ismerte a hangszínt, de sosem szerette hallani. 

- Hogy minek köszönheted? - Kérdezett vissza hüledezve Ginny. Alig bírta ki, hogy ne kezdjen üvöltözni, tombolni. Legszívesebben rászegezte volna a fiúra a pálcáját, hogy szépen móresre tanítsa. 

- Finite Incantatem - eresztette le a pálcáját finoman Pansy, úgy érezve, hogy Draco-nak ehhez a beszélgetéshez a lábán kell állnia. Talán az is kevés lesz. - Készülj fel, nem fog életben hagyni!

Ginny Weasley-Potter a pillantásával még magát Voldemortot is meg tudta volna ölni, legalábbis Draco és Pansy ezt gondolták, amikor felnéztek az ágyról a vérengző vöröskére. A Mardekárosok ezután egymásra pillantottak. Pansy szemében volt düh, de valahogyan a sajnálat, a döbbenet és a csalódás többségben voltak. Draco gyorsan elkapta a lányról a tekintetét. Nem akart több bűntudatot érezni, mint amit már eddig is érzett. Már ez is túl sok volt. 

- Tudod, mit? Én mindig hittem benned! - kezdett bele a mondandójába Ginny, Draco-ra szegezve a mutatóujját. Úgy csapott bele a levesbe, mintha előtte magával vitatkozott volna, hogy mégis mivel kezdjen. Aztán az ösztöneire hagyatkozott. - Mindenki ellenetek volt, de én... én soha! Mert tudtam, éreztem, hogy jó lehetsz Hermione-nek! És ő kinyitotta előtted a szívét, megbocsájtott neked annyi hülyeséget! Nyitott volt egy kapcsolatra, még azután is, amit Ron tett vele. Én örültem, hogy kihoztad őt a depresszióból. Mert igen, azt te csináltad, nem én, nem bárki más. Azt hittem, hogy majd jó leszel neki! Erre....

Azt hittem, hogy majd jó leszel neki. Jó leszel neki. Jó leszel - visszhangzott Draco fejében. Tudta, hogy Ginny-nek igaza van. Jól tudta. Meg sem próbálta félbeszakítani. Vállalta az összs pocskondiázást. Viszont egyik lány szemébe sem tudott belenézni. Szégyellte magát. 

De nincs más lehetőséged. Meg kell tenned. 

- Hittem benned, Draco! - túrt bele a hajába, fájdalmasan felsóhajtva Ginny. - Mi azt hittük, hogy végre egyikőtöket sem kell látnunk szenvedni. Hogy végre békére lelhettek. Ezt akartam Hermione-nek mindennél jobban. 

Hermione. A név ütött. Nagyot. Pedig csak úgy kiejtette a nevét, nem hangsúlyozta ki. De Draco, amint meghallotta... a fejében minden más eltűnt. Hermione. Szinte üvöltött magában. 

- Egy apró kis csettintés, egy kis hiba és dől az egész kártyavár. Egy meggondolatlan lépéssel szétromboltad az egészet, ami felépítettetek - csettintett Ginny hevesen, rótta a köröket a két Mardekáros előtt, majd hirtelen megállt. - Fájdalmat okoztál neki! Bízott benned! Szeret téged! És te mit teszel cserébe? Úgy bűzlesz itt, mint egy csöves!

- Ginny! - kiáltott fel Pansy, a barátja védelmében, kissé fröcsögve, jelezve, hogy túl sok, de az nem figyelt rá, csak folytatta. 

- Szerinted Ő ezt érdemli? - mutatott végig Draco alakján a Weasley lány. Draco felnézett rá, most először. A tekintete... az éles, szürkés-kékes szemében fájdalom ült. De nem szólalt meg. Még. Ginny mély levegőt vett, megpróbált nem dühtől elvakultan gondolkodni.

 - Engem hidegen hagy a múltatok! Mert eddig, a jelenben, jól bántál vele! Ő igazán boldog volt! Talán sose ilyen boldog. De ez felemészti! Olyan erős érzelmeket érez irántad, amit meg sem próbálok megérti. Azt sem értem, hogy mi játszódik le most benne. Se azt, ami benned. De köztetek kötelék van, Merlin szent egére! Annyira szeretitek egymást, hogy az már nem emberi. Viszont ugyanígy, egy pillanat alatt el tudjátok egymást pusztítani. Az egész világon csak neked van meg az erőd, hogy elpusztítsd Hermione-t! Csak neked! Szerinted ő ezt érdemli?! 

- TUDOM, HOGY NEM EZT ÉRDEMLI! - emelte fel a hangját Draco, éles pillantással Ginny-re nézve. 

Csend. 

- Szerinted én ezt nem tudom? Szerinted vagyok olyan magabiztos, hogy elhiggyem, megérdemlem őt? - folytatta a fiú, amire Ginny nem tudott mit mondani, csak tátogott. - Sokkal jobbat érdemel, mint én! Olyat, aki nem hagyja cserben. Olyat, aki úgy szereti, ahogyan kellene, aki nem kételkedik. 

- Te úgy szereted, ahogyan kell - vetette közbe Pansy, ellenkezve az előző állítással. Ginny, akármilyen dühös is volt, bólintott. 

- Nem számít - rázta meg a fejét Draco, majd a tenyerébe ejtette az arcát, megdörgölte a homlokát. A lányok egyszerre érteni kezdték, hogy a fiú miért ivott meg egy üveg piát. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. - Valamikor a szerelem nem elég. ű

Ismét csend. 

- Mit mondott neked? - kérdezte halkan Pansy, megérintve Draco könyökét. Lassan a lány szemébe nézett. 

- Miről beszélsz? - kérdezte Draco ártatlanul, mintha nem tudná, hogy az egykori háztársa miről beszél. 

- Kibaszott Lucius Malfoy-ról! - kiáltott fel Pansy, rábökve az ajtóra. - Biztos vagyok benne, hogy teletömte a fejedet valamivel, ami miatt így gondolkodsz! Túl jól ért hozzá! MIT MONDOTT NEKED, DRAKE? 

A szőke ledöbbenve nézett a Parkinson lányra, míg az Ginny-t nézte. 

- Ne kényszeríts, hogy elvesszem az összes hitemet benned, Draco! - figyelmeztette a fiút Ginny, miután sóhajtott egy nagyot. Olvasott Pansy szeméből. Ő tudta, hogy Ginny jelentében, pláne egy ilyen kitörés után, nem fog belőle kihúzni semmit. - Lent megvárlak. 

És a vörös lány kiment a szobából, becsapva maga után az ajtót. Újra csend lett. Pansy csak fogta Draco jéghideg kezét, hogy a szőke érezze, még mindig mellette van. Megszorította az ujjait. 

- A szüleink mindig is túl erős befolyással voltak ránk. Nézz csak rám! - döntötte neki a fejét a lány, a Malfoy fiú vállának. Furcsa volt, hallani Pansy-t ilyen halkan és gyengéden beszélni. Ez megnyugtatta Draco-t, de nem érezte erősnek magát, hogy megszólaljon. Mintha mindene elhagyta volna. 

Hermione nem volt többé ott vele, hogy erővel töltse fel. Így most elhagyta az összes, ami eddig túltengett benne. Nem volt semmije. Hermione-ja pedig nem lehetett. Többé nem. Nem érdemelte meg, most már látta. 

- Nem engedheted, hogy a halott apád a sír alól is irányítsa az életedet!  Túl sok kárt okozott benned. Nem veheti el a legjobb dolgot az életedből. Nem teheti azt is rosszá! Nem engedheted neki! - mintha ez akarás kérdése lenne. 

- Draco! Kérlek!  - folytatta tovább a Parkinson lány. - Ő volt az, aki kihúzott téged a gödörből! Kihúztátok egymást! Szerinted ez nem éri meg? 

- Én csak... képtelen vagyok rá... - suttogta Draco, még mindig lehorgasztva a fejét. Kiszáradt a torka, a keze jéghideg volt. Nem akart sírni. De az elgyengülés erős úr. És ő most teljesen elveszett volt, minden tekintetben. 

- Mire vagy képtelen? Szeretni őt? Már megtetted. Annyira fáj, hogy belesajdulsz, látom rajtad. Hinni? Volt elég hited, hogy belevágj. Szintén azért, mert szereted. Minden visszavezet idáig. Hogy szereted - jelentette ki Pansy, megsimítva Draco arcát, amitől a fiút kirázta a libabőr. - Megtaláltad a bátorságot, hogy vele legyél! És ő ebben megtalálta a hitet, hogy bízzon benned, hogy elfogadjon mindent, amik ti vagytok. Hit, bátorság, szerelem. Ezek mindig ott lesznek neked. Ahogyan Hermione is, ha engeded neki. Nem dönthetsz az egész életedről egy gyenge pillanatban. Nem engedhetem. Ahogyan te sem engedheted. 

Nem szólalt meg. 

-  Amikor gyengék vagyunk, akkor megmutatkozik az igazi valónk. Amikor te gyenge vagy, minden áron Hermione-t akarod védeni. Minden áron - folytatta ezzel Pansy, látva, hogy Draco nem fog megszólalni. - De ez azzal jár távol tartod magadtól. Ez viszont ellent mond a természetednek, mivel az azt mondja hogy mindig közel kell lenned hozzá. Ettől lesztek ti annyira...

- Elbaszottak? - kérdezett vissza recsegő hangon Draco, ami megmosolyogtatta Pansy-t. 

- Azt akartam mondani, hogy tragikusak, de ez is megteszi... - fejezte be Pansy, ahogyan eredetileg szerette volna. - Bár, én mindig tudtam, hogy elbaszott vagy. 

- Te mondtad, Pans. Mi mindannyian elbaszottak vagyunk - jött a riposzt, a nem-annyira-eredeti Draco Malfoy-tól, aki továbbra sem hangzott totálisan magabiztosnak. 

- Még egy elbaszott is megtalálhatja a megváltást. Még akkor is, ha az egy Griffendéles - forgatták meg mindketten a szemüket. - Ő hitt abban és bebizonyította, hogy van benned szeretet. És ő lett a... második esélyed. Kérlek! Ne akard elvesztegetni. 

Túl késő, Pansy. Már megtettem. 

_____________

Gyerünk, Draco, mutasd meg a világnak, hogy mekkora seggfej vagy valójában és kopogj be azon az ajtón! 

Csináld! 

De Pansy-nek valamiben igaza volt. A természete ellen szólt Hermione-től távol lenni. Viszont az agya éber volt. És most, életében talán első alkalommal, nem magára kellett gondolnia. 

Így bekopogott. 

A kilincs lassan nyomódott le, résnyire nyílt a fa, majd, amikor valószínűleg a másik oldalon álló lány meglátta a fiú alakját, kicsapódott az ajtó és Hermione szabályszerűen Draco nyakába ugrott. Aki még mielőtt visszaölelte volna, még mielőtt a saját pulcsijára tette volna a kezét, lefeszítette a karjait az oldala mellé. Nem szabad, ne csináld! 

- Merlinre! Annyira aggódtam! Nincs semmi bajod, ugye? - lehelte Hermione Draco nyakába, színtiszta kétségbeeséssel a hangjában. A dühét úgy a délelőtt folyamán, amikor nem kapott senkitől hírt Draco-ról, átváltotta a félelem és az aggodalom. Sokkal jobban aggódott az épsége miatt (hiszen a fiú még mindig a megmaradt Halálfalók ellensége volt...), minthogy leütötte volna a fiút. 

De a Malfoy nem válaszolt. Hermione remegve húzódott el, remegő kezét a sápadt arcra fektette, amibe Draco próbált nem belesimulni. A lány csokibarna szeme már könnyben úszott, maga sem tudta biztosan, hogy miért. 

- Mi a baj? Miért nem... miért nem ölelsz vissza? - kérdezte az általában magabiztos boszorkány, most törött és gyenge hangon. Az ereit félelem töltötte el, amint jobban megvizsgálta a varázsló arcát. A karikák a szeme alól reggel óta nem tűntek el, szőke borosta díszelgett az állán (amitől egyébként még jóképűbb lett volna általános esetben), a szája szokatlanul lefelé ívelt. Sőt, mintha az inge is ferdén lett volna begombolva. 

Hermione tudta, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs. Mert Draco fájdalma az övé is volt. 

- Gyerünk, beszélj! - ejtette le a kezét a lány, eltűrve a haját hevesen a szeméből. - Érzem, hogy van valami! Ismerlek, Draco! 

- Nem, nem ismersz! - csattant fel Malfoy, belenézve a lány szemébe, átadva a hidegséget. Hermione összerázkódott. Megijesztette a mondat és amit utána sejtett. - Nem ismersz! Csak azt a részemet hiszed ismerni, amit megmutattam. És az nem minden. Naiv vagy, ha azt hiszed, igen. 

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte kissé emeltebb hangerővel a lány, széttárva a karjait tehetetlenül, igyekezett, hogy ne sírja el magát. Reszketett. Félt. Rettegett. Nem akarom ezt! Kérlek, ne tedd ezt!  De hiába, a könyörgés nem volt elég hangos. Vagy legalábbis, Draco megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány gondolatait. Ki kellett mondania. Tudta, hogy így lesz a legjobb. Életedben először ne legyél gyáva! Életedben először ne legyél önző! 

- Hogy hibát követtünk el - mondta ki a mondatot, gondolatban elsöpörve a könnyeket a szeméből. Legszívesebben magához ölelte volna a lányt, szorosan. Megmondani neki, hogy imádja, hogy mindent érte tesz. Még akkor is, ha ez fáj. 

- Nem kellett volna ennyire messzire mennünk - folytatta Draco, a szenvtelen hangon, amit még a Roxfortban használt. Jézus! Mennyire idegen ez nekem!  - Rossz döntés volt. Hiszen mit akarna egy Aranyvérű, sőt mitöbb egy Malfoy egy... Sárvérűtől. 

És ott volt, kimondta. Évek óta még gondolni sem gondolt, erre a szóra. Mocskosnak érezte magát tőle. Hát még Hermione. A lány rögtön az alkarjához kapta a kezét, ahol a szó bele volt karcolva a bőrébe, mintha valaha is eltudná felejteni. Ez fájt neki, Hermione-nek a legjobban. Olyan volt, mintha semmi nem változott volna. Éppen ez volt a legnagyobb baj. 

- Hogy... hogy merészeled? Hogy képzeled? Semmi jogod... - nyögte ki a mondatokat Hermione, lépve egyet hátra, nekiütközve az ajtónak, ami megtartotta a súlyát, még mielőtt elterült volna. Még a lélegzés is nehezen ment a számára. Mintha az egész testét egy centrifugába dobták volna, minden szerve összenyomódott. De a legjobban a szíve. Ami szinte fájt, ahogyan dübörgött a mellkasában, hihetetlen hevességgel. 

- NEM! Neked nincs jogod! Nincs jogod azt hinni, hogy mindent tudsz rólam! - ellentétben Hermione suttogásával, Draco kiabált. Legszívesebben magára kiabált volna, magát pofozta volna, átkozta volna össze. Gerinctelen volt, igazi féreg. 

Te! Mocsok, undok, alattomos csótány vagy, Malfoy!  - jutott eszébe Draco-nak az a mondat, amit Hermione harmadévben vágott a fejéhez. Hogy mennyire igaza volt! 

- Azt akarod elérni, hogy meggyűlöljelek, nem igaz? - látott át a szitán hirtelen Hermione, vizslatva Draco arcát. A lány arcán már csorogtak végig, nem bírta visszatartani őket. Hiába próbált erős látszani. Elvesztette az erőt. Elveszti Draco-t.... - Miért csinálod ezt?! Miért nem hagyod...

- Hagyni, mit? Hogy tovább hitegessük egymást? Miért kéne? Nem származik nekem belőled semmi. Nem vagy te semmi. Semmi nem vagy nekem!  - ó, ekkora fájdalmat el sem tudott volna képzelni, egyikőjük sem. Hallani, kimondani, mindkettő szörnyű volt. De nem volt más mód. Az a hatalmas kár, hogy nem éreztek át a másikét. Egyszerre a kettő végtelen lett volna. Olyan erős lett volna egyszerre a kettő, ami habozás nélkül megölt volna valakit. De egymásét nem érezték. 

Hermione keze hamarabb lendült, mint azt felfogta volna. A tenyere nagyot csattant a fiú sápadt arcán, vörös nyomot hagyva rajta. Soha nem akarta abbahagyni az ütlegelését. De ettől nem lett jobb. Sőt, rosszabb lett. 

- Mocsok, alattomos csótány vagy! Egy csótány! Egy igazi csótány! - déja vu. Hangosan is kimondta a harmadévben elhangzott mondatokat. De ebben több volt a csalódás, a könny és a düh. Rengeteg könny, Hermione majdnem fuldoklott tőle. 

- Értem én, tudod? - halkította le a hangját Hermione, megpróbálta összeszedni magát, de nem ment túl fényesen. - Az apád nem szeretett, ezért azt feltételezed, hogy senki más se tenne így. De ez nem így működik! Nem is kötődsz az emberekhez, mert egyáltalán nem is próbálod! (A/N: a lent lévő videóból....)

https://youtu.be/HrD_eBhFi-4

- Egyszer azt mondtad hogy én vagyok az egyetlen boldogság amit kaptál - ejtette ki a halkan a következő mondatot a lány, törött szívének darabjait és Griffendéles bátorságának összesét összeszedve. - Most talán bebizonyítod hogy még erre az egyre sem vagy méltó. Én voltam a hülye, hogy elhittem, miattam fogsz megváltozni. Hogy én elég vagyok. De egyben igazad van, ha másban nem. Naiv vagyok. Mert nem vagyok elég.  

Draco nem volt képes tovább ott állni előtte. Úgy érezte, hogy ilyen fájdalmat még nem érzett. Hogy ilyet még a Sötét Nagyúr sem volt képes adni. És most ő ezt adta Hermione-nek, az embernek, akit a világon a legjobban szeret. 

Nem vonhatod vissza, amiket mondtál! Te is tudod, hogy nem érdemelsz tőle semmit! El kell engedned! 

- Kérlek, ne engedj el! - suttogta Hermione, könyörgött, sűrűn pislogott, de csak homályt látott. 

Ne engedd, hogy elengedjelek... - kérte őt a saját gondolataiban Draco, de hangosan nem mondhatta ki. Nem szabad. 

El kellett mennie. Nem volt képes tovább nézni. Nem szabad még több fájdalmat okoznia neki. Már így is összetörte a lelkét. Nem kínozhatja tovább. El kell mennie. 

Lassan lépett egyet hátra, fizikai fájdalmat érzett, hogy otthagyja a lányt. Hogy tehette ezt? De nem látott más lehetőséget, hogy megmentse. Megmentse őt, Hermione-t, magától, Draco-tól. 

- Szóval ennyi? Csak elsétálsz? - üvöltötte a fiú hátának Hermione, sípolva lélegezve. - GYÁVA VAGY! Nem harcolsz a szerelemért! Rettegsz tőle! (A/N: A Végtelen szerelemből...) 

- Csak egy dolgot árulj el! - állította meg a hangja Draco-t, aki nagy levegőt vett. El akart menni. - Miért? Miért teszed ezt velem? 

- Azért, hogy tisztán láss! Hogy ne olyannak láss, ami nem vagyok. Hogy lásd, én rossz ember vagyok. Hogy utálj engem. Mert azt kéne tenned! - válaszolt Draco, a helyzethez képest higgadtan, de nem fordult meg, hogy a lány szemébe nézzen. El tudta volna hányni magát saját magától. Képes az egész életét tönkretenni. Hermione, vagyis Draco jövője örökre elveszett.  

- Akkor sikerrel jártál! GYŰLÖLLEK! Gyűlölök minden percet, amit rád áldoztam. Minden rohadt érzelmet, amit kiváltottál belőlem. Gyűlölöm, hogy akármit is teszel, nem vagyok képes utálni téged. Mert még mindig szerelmes vagyok beléd, úgy, hogy eljut az agyamba az összes információ rólad. Tudom, hogy ki vagy! De azt is tudom, hogy én ki vagyok! És tudom, hogy nem volt életem, mielőtt belekerültél volna! Bárcsak engednéd, hogy én is te életedben maradhassak! - szakadt ki Hermione-ből, szipogva beszélt, fuldokolt, a térdei remegtek, a kilincsben kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni. MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT? - ordította a fejében. 

Egy seggfej vagy, Draco! Elvesztetted az életedet. Elvesztettél minden okot, amiért annak idején életben maradtál. Elvesztettél mindent, amiért harcoltál! Semmid nem maradt! Sőt még annál is kevesebb! - üvöltötte Draco a fejében. - Mert gyáva vagy!  És ezért nem érdemled meg őt! Sosem érdemelted! Megérdemli, hogy boldog legyen! Nélküled! 

Viszlát, majdnem szerelmem. Viszlát, reménytelen álmom. Viszlát, életem! Viszlát, én egyetlen reményem! Viszlát, én utolsó kívánságom!  Viszlát, elveszett boldogságom! Szeretlek! De neked gyűlölnöd kell, mert nem érdemlek mást! 

És ez volt a búcsú. 

________________

- Laurel azt mondta, hogy Hermione-nek egész hétvégén rémálmai voltak - mondta Blaise, amint Draco társaságában beléptek az angol irodalom terembe hétfő délelőtt. Az elmúlt két reggel a szőke Malfoy számára rosszabb volt, mintha Cruciatus átokkal kínozták volna. Ezerszer rosszabb. Mert ezt saját magának okozta. Fájt, hogy nem ölelhette át a lány törékeny derekát, hogy nem lélegezhette be az illatát, hogy nem hallhatta a hangját. És ezzel arányosan volt pocsék az állapota. 

Amint Blaise kimondta az előző mondatát, Draco lehunyta a szemét. Nem akarta hallani, hogy Hermione mennyire szörnyen van. Mert ez rosszabb volt mindennél. Ki akarta zárni az információt. Nem kellett még egy embertől hallania, hogy mennyire pocsék ember. Ezt magától is tudta. Jobban, mint kellett volna. 

- Nem fog megjelenni az utolsó percig - jelezte Blaise, amikor látta, hogy Draco az ajtót nézi. Hermione még nem érkezett meg. Sosem szokott késni. De most a lány kivételt tett. Minél kevesebb ideig akarta a fiú arcát látni. Hülye lett volna Draco, ha ezt nem látja át. 

- Hagyj, Blaise! - intette le a legjobb barátját Draco, fáradtan, lomha kézzel. 

- Tudod mi a vicces? Hogy újabban mindig arról prédikálsz, hogy "ne legyél olyan ember, aki nem a tükörbe nézni, akit majd szégyell a jövőbeli énje". Pedig te most pontosan ilyen ember vagy - szembesítette Draco-t az igazsággal Blaise, fanyar mosollyal az arcán. 

- Nem kell szembesíted a döntéseimmel - kérte őt Draco. Nem akarta ötezerszer hallani, hogy mekkora hülye. Már csak az hiányzott, hogy Ginny elkezdjen vele kiabálni. Ami hamarosan úgyis be fog következni. Természetesen, hiszen Ginny Weasley-ról beszélünk. - Magamtól is tudom, hogy nem vagyok normális. 

- Örülök, hogy ebben egyetértünk. Ginny ki fog nyírni - közölte tárgyilagosan a Zambini fiú, kissé szenvtelen hangon. 

- Azt hiszem meg is érdemlem - biccentett Draco, nagyot sóhajtva. Nagyon jól tudta, hogy megérdemli Ginny dühét, amit majd kapni fog. 

A csengő megszólalt, jelezve az óra kezdetét. Hermione Granger ebben a pillanatban húzta be maga után az ajtót, az arcát törölgetve, a füzetét magához szorítva. Direkt nem Draco-ék felé ment fel a lépcsőn, hanem a másik oldalán, még akkor is, ha így több emberen kellett átmásznia, hogy elérjen a székéhez. Fletcher professzor gyanúsan méregette ezt a cselekedetet, majd Draco-ra villant a szeme, sejtve, hogy a fiú is sáros ebben. 

- Ma a Rómeó és Júliában lévő kapcsolatokat fogjuk elemezni - jelentette be a professzor, magára irányítva a diákság figyelmét. - Kezdjük rögtön a főszereplőkkel, Rómeóval és Júliával. 

- Lelkitársak! - óbégatta valaki előre a hátsó sorokból. 

- Valaki nem akar még egyet belém rúgni, csak, hogy biztos legyen, hogy a padlón vagyok? - horkant fel Draco, elég hangosan, hogy mindenki, aki a sorban ül, hallja. Blaise szinte szemrehányóan kezdett el nevetni és megrázta a fejét. Szegény, szegény Draco! 

- Professzor úr! Mi az a lelkitárs? - kérdezte az egyik tyúkagyú szőke a felső sorból, aki csak azért járt az órára, hogy hülye kérdéseket tegyen fel. 

- Hát... egy legjobb barát, de több annál - kezdett bele Fletcher professzor a magyarázatba. Draco, a szokásától eltérően elkezdte figyelni, amit a középkorú férfi mond. Talán kaparhat magára valami tudást. - Az egyetlen ember a világon, aki jobban ismer bárki másnál. Valaki aki jobb emberré tesz. Vagyis, nem, nem ők tesznek jobb emberré, te teszed magad azzá. Azért mert ők inspirálnak. Egy ember, akit örökké magaddal cipelsz. Az az egy ember, aki ismer és elfogad. Aki hitt benned, előbb, mint bárki más. És bármi történik, ők szeretnek. Semmi sem változtathatja ezt meg soha. (A/N: A Dawson's Creek-ből)

- Draco... - szólalt meg Blaise jelezve, hogy magára kéne éreznie. A szőke Malfoy, viszont csak felhorkant, nem is hallgatva Blaise-t. 

- Mr. Malfoy? Más lenne a véleménye? - vonta fel a szemöldökét Fletcher, mire az egész osztály Draco-ra nézett. 

- Nem azért vagyunk lelkitársak, mert a kezünk tökéletesen összeillik. Vagy mert úgy csókolózunk, mintha tűzijáték lenne. Nem azért vagyunk lelkitársak, mert szorosan átöleljük egymást, vagy mert megértjük egymást szavak nélkül. Bár ez mind igaz. Azért vagyunk lelkitársak, mert hiába vitatkozunk, sosem fogjuk feladni a másikat. A lelkitársaknak nem muszáj tökéletesnek lenniük. Csak fogniuk kell egymást és sosem szabad elengedni - mondta Draco, de számára az osztály nem létezett, csakis egyetlen ember. Hermione, aki nem nézett fel, csak a füzete sorait bámulta, a tollát erősen a papírra nyomva. Látszott, hogy menten elsírja magát, ahogyan tette egész hétvégén. 

Minden döntés, amit hoztam, minden, amit tettem....  Minden egyes dolog azért volt, hogy tudjam, te biztonságban vagy. De tudod, hogy érzem magam most? Nyomorultul, jobban, mint valaha. Mert tudom, hogy semmi sem másíthatja meg amit tettem - sorolta magában Draco, tudva, hogy Hermione is hallja a mondatokat. Nem tudta megállni, hogy ne mondja ki. Nem bocsájtotta volna meg magának, ha ezt Hermione sose tudja. 

Csak éppen eléggé szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. 

Hello Mindenki!!! 

Remélem, hogy mindenkit sikerült meglepnem azzal, hogy felrakom most ezt a részt, amit konkrétan dél óta írok folyamatosan és sikerült befejeznem. Nagyon beleéltem most magam az írásba, remélem, hogy sikerült mindent átadnom amit akartam. Húzhatnám még, de inkább arra jutottam, hogy amit ide akartam, inkább a következő részbe rakom bele. 

Tudom, most azt gondoljátok, hogy kegyetlen vagyok, hogy hogyan tehettem ezt! De szükség volt erre, ez elkerülhetetlen. :D

A többi blog átlagosan ilyen 24-25 fejezetes, viszont ez nem. Most a 18. fejezetnél járunk. És ez még csak a bevezetése volt a történetnek :D jó sok van még hátra, rengeteg tervem van, amit meg szeretnék valósítani. 

Sok izgalom jön még! Írjátok le nekem, kérlek, hogy mit gondoltok erről a fejezetről, ami mondjuk nem lett olyan hosszú, mint az előző, viszont az érzelmeiben túltengetett! Valamint mint mindig, most is kíváncsi lennék, hogy az érzelmeket hogy sikerült átadnom - remélem jól, és nem keveselltétek, vagy esetleg azt gondolhattátok, hogy szükségtelen. 

Remélem, hogy tetszett nektek!!!! Hamarosan jövök!!!!