Amikor megszólalt az óra végét jelző csengő, Laurel megrángatta a mozdulatlanul a semmibe bámuló Hermione-t, hogy álljon fel. A szőke lány mögött Draco és Blaise is megálltak, szintén a lesokkolt boszorkányt nézték. Blaise megérintette Laurel vállát és egy old meg ezt a problémát arccal otthagyta Draco-t.

A szőke Malfoy felállt egy nagy sóhaj kíséretében a saját helyéről és Fletcher pillantását figyelmen kívül hagyva, odalépett Hermione mellé. Megpróbált bejutni a lány fejébe, elég szégyentelenül, de az okklumenciát alkalmazott ellene. Draco meglepődött. A lány még sosem rejtette el előle a gondolatait. Malazárra! Akkor ezt nagyon elbasztam!

- Hé, Granger! - Simította meg a lány arcát. A boszorkány hirtelen rákapta a fejét. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.

- Szia - Végül csak ezt mondta ki halkan és lassan felállt. Elindult volna az ajtó felé, de Draco megfogta a könyökét.

- Mi van veled? - Kérdezte Draco gyengéden és közelebb húzta magához. Persze, nem azt gondolta hogy következmény nélkül megúszhatja az előbbi érzelem kinyilatkoztatását. 

- Semmi - rázta meg a fejét Hermione határozottan, egy külső szemlélődő számára úgy tűnhetett hogy az igazat mondja. De Draco jól ismerte. Tudta, hogy hazudik.

- Hazudni nem szép dolog, Granger! - Rótta meg őt a fiú. Hermione elmászott Draco mellett és sebesen az ajtó felé igyekezett. Draco habozás nélkül utána ment és hosszú lábainak hála, egy másodperc alatt utolérte és maga felé fordította.

- Nem akarok róla beszélni! - Jelentette ki Hermione stabilan, de a tekintete elgyengült, amint belenézett a szürke szemekbe és meglátta a fiú jelenlegi elhatározását. - Komolyan? Itt és most?

- Mikor máskor? Most vagy totálisan paffon. Most beszélünk róla! - Vonta meg a vállát Draco, de valójában félt a beszélgetéstől. A fiú a fal mellé húzta a boszorkányt, aki egy fájdalmas arccal engedte neki.

- Nem vagyok paffon! - Ellenkezett szinte fenyegetően, felemelve az egyik kezét. Hazudott. Rosszul érezte magát. Hányinger kerülgette. Újra és újra eszébe jutottak a mondatok. Úgy érezte, hogy hiába hozta meg a döntéseket - mármint azokat amik Draco-t illették - ha azok teljesen a semmibe vesznek. Az egész túl hirtelen és túl gyorsan történt. Mintha semmi sem változott volna, mégis minden megváltozott. 

A lány, lezárva a vitát, elfordult és bevonult  a terembe. Draco vállai egy pillanatra összezuhantak. Hermione a Roxfort óta nem bánt ilyen hidegen vele. És ez zavaróan rosszul esett a szőkének és rögtön elkezdte törni az agyát, hogy hogyan tudná kiengesztelni a lányt, akiről azt sem tudta, hogy mi a fene baja van. 

Sokáig állhatott a folyosó közepén réveteg képpel, mert a következő, ami érzékelt, egy a vállát ütögető kéz. Draco felpillantott és Blaise-zel találta szembe magát, aki igazgatta a csapzott haját és a félregombolt ingét. Hogy 15 perc szünet mire nem elég!

- Mi van? Bajok a paradicsomban? - kérdezte a legjobb barát egy negédes mosollyal. Draco erre felhorkant és a zsebébe süllyesztve a kezét, megrázta a fejét szinte hitetlenkedve. 

- És veled mi van? Szex a takarítószertárban? - forgatta meg a szőke a szürke szemét a gúnnyal telt hangnemével egyetemben. 

- A rajzteremben, de végülis, egy kutya - legyintett Blaise, le sem próbálta tagadni a tettét. Hogy ebből mi lesz? Blaise-t ki fogják tagadni, ahogyan a szüleit ismerem! Ha nem hagyja abba a mugli csajjal való affért, neki vége! Francba az aranyvérű családokkal! 

A két fiú beléptek az ókori kultúra óra termébe. A professzor asszony már éppen kezdeni szerette volna az órát. Draco elsomfordált Hermione és Laurel mellett. A boszorkány nem nézett fel rá, hanem a füzetére szegezte a szemét. Ellenben Laurel, aki ugyanolyan zilált volt mint Zambini, összekuncogott az emlegetett aranyvérűvel, mintha csak ők tudnának az elmúlt 15 percben történt dolgokról és kinézetük nem árulkodna kínosan a gyors légyottról. 

Laurel elkapta Draco pillantását is, aki nagyon szuggerálta Hermione-t, aki csak azért se nézett fel rá. Laurel karján libabőr futott végig. Úgy érezte, hogy ő jobban érzi a feszültséget, mint a másik kettő. Amikor a fiúk leültek, két sorral mögéjük, Laurel közelebb hajolt a barátnőjéhez. 

- Ha ez nem szexuális feszültség, akkor semmi sem az! - Hermione arca rögtön megrándult, amikor Laurel a mondat végére ért. A boszorkány kissé dühösen szorította össze az ajkait. 

- Ez nem szexuális feszültség! Csak szimpla, egyszerű feszültség! - vágta rá végül Hermione. Laurel meghökkent. Nem értette, hogy mi lehet vele, hiszen az utóbbi hetekben csak úgy úszkált a boldogságban, amikor Draco-ról volt szó. 

- Mi van veled? Két órája még tök jól voltál! - kérdezte kíváncsian a szőke mugli lány. Amikor a barna hajú nem válaszolt, Laurel közelebb húzódott hozzá. - Én a helyedben ugrálnék az örömtől! Látom, hogy a szöszi hogyan néz rád és azt is látom, ahogyan Blaise néz rám. A kettő egészen távol van, pedig érzem, a szívem mélyén érzem, hogy Blaise szerelmes belém. A ti kapcsolatotok, akármilyen kapcsolat is az, teljesen más, mint bármelyik másik, amit ismerek. 

Hermione kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a professzor asszony elkezdte az órát és már ideje sem volt, hogy kigondoljon valami frappánsat. 

- Ma valami rendhagyóval készültem nektek! - kezdett el sétálgatni Malone professzor, akiben az egykori Roxfortos hármas, Trelawney professzor-t látták meg. A két professzor rendkívül hasonlított egymásra, még a hangszínük is. Ami nem túl kellemes emlékeket hozott elő Hermione-ben. - Írjátok le az első görög isten nevét, aki kapásból eszetekbe jut! Nincs hezitálás, nincs csalás és nincs leskelődés!

Hermione-nek gyorsan végigpörgött egy lista a fejében, amiben mintha egy nevet vastaggal húztak volna ki és már körmölte is le a füzete legfelső sorába. Perszephoné. 

Mindig is Pallasz Athéné volt a kedvence, szinte példaképként tekintett a stratégia és a logika istennőjére. Ezért volt fura hogy nem ő jutott először eszébe. De Hermione úgy gondolta, hogy pontosan ez a játék lényege.

- Idő! - Tette fel a mutatóujját Malone és még egyszer figyelmeztette a társaságot, hogy ne csaljanak, majd végigpörgött a szeme az ülésrenden. - Ki is legyen az elsőnk? Lássuk csak, lássuk csak! Mondjuk.... Ó, meg is van! Mr. Draco Malfoy, az istenét, ha kérhetem!

- Hádész - jött az egyszerű válasz hátulról. Hermione pedig igyekezett hogy ne nézzen hátra a fiúra, akinek hangja minden porcikáját végigsimogatta. Malone kérdőn nézett a szőkére. - Az alvilág ura. Nehéz gyerekkor. Elnyomott és mindenből kihagyott. Félreértett. Párhuzamot tudok vonni saját magammal.

- Tökéletes. Köszönöm, Mr. Malfoy - biccentett egyet Malone, egy mosollyal kísérve. Majd újabb áldozatot keresett.

Hermione-nek volt egy elmélete. Hogy ami egyszer megtörténik, az színtiszta véletlen. Viszont ha másodszor is megtörténik ugyanaz, akkor nyilvánvaló hogy harmadszor, negyedszer, sokadszor meg tud és meg is fog ismétlődni.

Most is ez történt.

- Legyen mondjuk... Ms. Hermione Granger! - Malone hangjára a lány felemelte a fejét. Érezte hogy az egész terem őt nézi. 10 galleont tett volna rá, hogy Draco is.

- Perszephoné - motyogta a boszorkány zavartan, libabőr futott végig a karján. Perszephoné Hádész szerelme a görög mitológiában, az alvilág úrnője.

- Miért? - Kérdezett vissza a professzor.

- Volt egy... Érzésem - Vallotta be Hermione az igazságot. Mondhatott volna ezer másik nevet, akivel jobban tudott volna azonosulni, de nem, ő Perszephoné-t mondta. Micsoda klisé!

- Tökéletes - biccentett a professzor, amikor meghallotta a választ. Hermione most már tisztán érezte, hogy a nő tényleg olyan mint a jóslástan tanár. Hermione ha akarta volna, akkor sem tudta volna megérteni a gondolkodásmódját. - Ti, ketten... ismeritek egymást?

Hermione felemelte a fejét. Hátranézett Draco-ra. A fiú szintén felnézett a füzetéből. Összekapcsolódott a tekintetük. A boszorkány nyelt egy nagyot. Malone ebből pedig le is vonta az összes következtetést. A két diák gyorsan elkapták a fejüket, hogy ne lássák meg a sok érzést a másik szemébe, se a saját érzéseiket. Ez a kettő szinte teljesen egyforma volt. Malone kuncogni kezdett. 

- Mennyire ismeritek Perszephoné és Hádész történetét? - fordult a professzor az osztályhoz. Hermione megvakarta a homlokát. Tudta, hogy ebből már nem jöhet ki jól. Malone lelövi az összes magas labdát, amit csak lehet, az összes nevetséges, elbaszott szerelmes metaforát, amit valaha is írtak. 

Eközben Draco fejében is elkezdtek mozgolódni a fogaskerekek. Ismerte Hádész és Perszephoné történetét. Az apja miatt tisztában kellett lennie a történelemmel, a mitológiával, az összes létező tudománnyal. De hogy Ő lenne Hádész, Hermione meg Perszephoné? Azt még ő sem hitte. 

Ugye, tudod, hogy ebből  nem jöhetünk ki jól? - üzente Draco Hermione-nek gondolatban. A lány ereiben meghűlt  a vér, amint meghallotta a fiú hangját. Lehunyta a szemét és megpróbált higgadtan válaszolni. Szinte maga sem értette, hogy mi a fene baja van. Örömtáncot kéne járnia. Végre megkapta, amit valaha is egy fiútól várt. Egy szerelmi vallomást. De pont ez az! Hermione nem tudta biztosan, hogy ez az volt-e. 

Ezt már azóta tudom, hogy megismertelek! - válaszolta egyszerűen a lány. Hallotta, hogy Draco pár sorral feljebb hitetlenül nevetni kezd. 

Malone elkezdte mesélni a legendát. Mindenki figyelt, pedig alig ült olyan ember a teremben, aki nem ismerte volna a történetet. Hádész, az alvilág istene meg akarta kaparintani magának Perszephoné-t, Déméter lányát. Viszont a főisten, Zeusz (Ebben a felfogásban apád Zeusz, Malfoy? Az apám halott, hála Merlinnek. És? Attól még ismer engem.) nem engedte ezt neki. Perszephoné tiltott gyümölcs volt mindenkinek (Ahogyan te is, Granger!), Hádész pedig a legrosszabbak között szerepelt mind az anya, mind a lány listáján (Ahogyan te is, Malfoy!). Viszont Hádész hajthatatlan volt. Számtalanszor fellopózott a felszínre, láthatatlanná tévő sisakjában és így kémlelte a fiatal istennőt. Az alvilág istene ezután hatalmas lépesre szánta rá magát, elhatározta, hogy elrabolja Perszephoné-t (Ugye te ezt nem tervezed? Nincs szükségem rablásra, hogy az enyém legyen a lány, Granger, ezt tudhatnád.) Az istennő a kertben volt éppen, az őt őrző nimfák eltűntek (Ahogyan a téged őrző Potter és Weasley is), a föld megnyílt és egy szekér jelent meg. Hádész ezzel magával vitte Perszephoné-t az alvilágba. Déméter először Hekatével kerestette a lányát, majd maga is elindult. A felszíni kutatás közben Perszephoné az alvilági palotában tartózkodott és, hogy egyszerű szóval illessék őt, hisztizett. (Nem ismerős, Granger? Én nem hisztizek!  Emlékeztesselek rá, hogy mit műveltél alig fél órája?). Pár nappal később már kimerészkedett a szobájából és körbejárt a palotában, elcsodálkozott annak gyönyörűségén. Perszephoné rájött, hogy Hádész kezében mekkora hatalom is. Az egyetlen hely, ahol nyugodtnak érezte magát, az Alvilág kertje volt. Hádész bevallotta neki, hogy a kertet ő maga készíttette, csak Perszephoné számára. Amíg Hádész elment, hogy találkozzon egy látogatójával, egy kertész megkínálta az istennőt gránátalmával, amit Perszephoné természetesen elfogadott és megette az egy harmadát. Ekkor tért vissza Hádész, Hermésszel, aki közölte a lánnyal, hogy vissza kell mennie vele az Olimposzra. Perszephoné hirtelen megsajnálta Hádészt, aki annyi mindent tett érte az elmúlt napokban (Ideje, hogy te is sajnálatot érezz miattam, Granger!), nem érzett örömet, hogy visszamehet. Hermész kérdéseket tett fel, például, hogy a lány evett-e valamit az Alvilágban. A kertész megkérte Perszephoné-t, hogy mutassa meg neki a kezét, amin még ott volt a gránátalma leve. Hádész közölte a lánnyal, hogy így maradnia kell. Déméter dühbe gurult, vissza akarta kapni a lányát. Hesztia állt elő a tökéletes megoldással. Perszephoné a gránátalma egyharmadát ette meg, hát legyen az év egyharmadában az Alvilágban, az év többi részében, pedig az Olimposzon. Idővel Perszephoné beleszeretett Hádészba és trónt is kapott. Hekaté, a titán Perszephoné kísérőjévé vált, az Alvilág sötétebb lett a jelenlétében (Ginny Weasley Hekaté, hiszen a te állandó kísérőd és miatta még az Alvilágban is sötétebb lesz. Tipikus Ginny). 

 Az órának ezzel a végszóval vége is lett. Hermione gyorsan söpörte bele a táskájába a füzetét, majd ki szeretett viharzani az ajtón. De a terve természetesen meghiúsult. Miért is kell ezen egyáltalán meglepődnie?

- Mr. Malfoy, Ms. Granger, egy szóra! - szólt a páros után Malone professzor. Az ex-Roxfortosok úgy vonszolták oda magukat, mintha a kivégzésükre mennének. 

- Nem tudtam nem észrevenni az arcotokat a legenda közben - jegyezte meg somolyogva Malone. Hermione el sem bírta képzelni, hogy mit láthatott a nő. - Ha megengeditek a következő megjegyzést egy öreg professzortól, aki a szemére nem igen tud hagyatkozni, csak az érzései...

A két fiatal egymásra sandított, majd bólintottak. Nem veszthettek semmit.

- Véleményem szerint, ti ketten... Idegen lelkek voltatok, egészen addig amíg meg nem találtátok egymást a reménytelenségben, a csendben. A köztetek lévő kapocs... Teljességgel zseniális. Tele gyűlölettel, vággyal, reménnyel, fájdalommal. Ezeket az érzéseket mind egymásnak okozzátok. De ne aggódjatok! Hamarosan megértitek, hogy hogyan tudjátok az érzéseiteket kordában tartani. De egymás elől soha. 

Azok ketten egy percig a földet fixírozták, nem tudták, hogy mit mondhatnának. Végül Hermione kíváncsisága győzött és felemelte a fejét, hogy a professzor szemébe nézzen. A nő vetett rá egy mindent tudó mosolyt, mint aki pontosan tudja, hogy mit akar kérdezni a lány. Mione karja libabőrös lett. Mintha csak Trelawney-t látta volna, kevesebb giccses kendővel megbolondítva. 

- És ezeket mind egy pillantásból állapította meg? - Hermione hangjára Draco is felnézett, egyenesen a boszorkányra. Ők talán ezeknek a pillantásoknak a jelentőségét nem vették észre, viszont a kívülállók nagyon is. Senki nem gondolta volna, hogy pár éve még teljes szívükből elítélték egymást. A kívülállók nem látták mást a szemükben, amint egymásra néznek, mint színtiszta vágyat és ezernyi más érzelmet, ami olyan elsöprő volt, mint a nagy londoni viharok. Ha engednek ezeknek az érzéseknek... a vihar bennük fog létrejönni és a körülöttük lévőket fogja elsöpörni. Vagy talán még őket, magukat is. 

- Sok mindent láttam már. 

Ez volt a végszó. Ezután Malone nemes egyszerűséggel megfordult és tovább pakolászott az asztalán. Mielőtt Draco megszólalhatott volna, Hermione ismét felvette a nyúlcipőt és valósággal elrohant. Draco utána iramodott. Elege volt abból, hogy a lány folyamatosan fut előle. 

A folyosón csak pár ember lézengett. A délelőtti óráknak vége volt, mindenki elment ebédelni. Ez tökéletes időpont volt egy kis vitához. Mert mindketten tudták, hogy ennek úgyis az lesz a vége. Természetesen. 

- Hé! Várj meg! - kiáltott a lány után Draco dühösen. De Hermione nem fordult meg, csak átkiáltott a válla fölött. 

- Az életem sokkal egyszerűbb volt, mielőtt beleszánkáztál volna! - ordított a lány, de még mindig vonult tovább. - Bárcsak még mindig a Roxfortban lennénk! Ott legalább tudtam, hogy kit kell szeretnem és kit nem!

- Igen? És hogy akarod megmagyarázni a Roxfortos-Griffendéles-háborút vívó hős-énednek, hogy most éppen elrohansz valami elől, amivel nem akarsz szembenézni? - kiáltott vissza Draco is. Hermione megtorpant és hangosan kezdte el szedni a levegőt. Mérges lett, eszméletlenül mérges. Hogy merészeli becsmérelni a bátorságomat?

- Mondja ezt Mr. Halálfaló lettem hogy az apám ne tagadjon ki! - Vágott vissza keményen a boszorkány és amint kimondta, tudta hogy mennyire fog ez fájni Draco-nak. Felemlegetni a múltját mocskosabb dolog volt mindennél. De Hermione tartotta vele a szemkontaktust.

- Gratulálok, Granger! Komolyan kételkedem benne hogy jó házba osztottak-e be téged. Mert ezzel a beszólással akár a Mardekárba is illenél - tapsolt gúnyosan Draco és igyekezett nem kimutatni hogy mennyire szíven ütötte a lány mondata.

- Minden cseszettül a te hibád! - Lépett közelebb fenyegetően a lány a szőkéhez, felemelve a mutatóujját. Draco keresztbe rakta a kezeit, kíváncsian várta hogy mi lesz a következő lépés. - Előtted ura voltam mindennek! Most.... Azt sem tudom hogy ki vagyok! Mindent teljesen felforgattál! A te hibád hogy teljesen elvesztettem az eszemet és nem tudok racionális döntést hozni!

Draco ledöbbent egy pillanatra és hirtelen megértette hogy mi a lány baja. És ez a baj annyira... Annyira.... Hermione-s volt.

- Én ezt sosem akartam. Sosem terveztem. Sosem akartam így érezni. Ezért lesz ez a te hibád! - válaszolt végül, az őszinteség útján. Hermione lefagyott és csípőre tette a kezét.

- Hogyan érezni? - Kérdezte felvonva a szemöldökét. Draco nyelt egyet. Arra nem gondolt hogy ki is kell fejtenie a dolgot. - Bizonyítsd be nekem hogy nem vagy gyáva, csak egy fiú akinek nem volt választása! Bizonyítsd be hogy... Nem vagy olyan mint az apád! Bizonyítsd be hogy én vagyok az aki téved.

Néma csönd. Draco gondolkodott. De nem tudta hogy mit kéne mondania.

- Tudod... - Draco vett egy nagy levegőt, széttárta a karját és közelebb lépett a lányhoz, aki rögtön megingott, amint megérezte a másik közelségét. Draco úgy döntött, hogy ideje lesz nyílt lapokkal játszani. Megmutatni, hogy nem olyan mint az apja. Hogy nem gyáva. - Rengetegszer kívánom azt... azt, hogy ugyanúgy utáljalak mint régen. Sokkal, de sokkal könnyebb lenne mindkettőnk számára. Nincs több probléma. 

- De? - sejtette ki a mondandó második felét Hermione és kíváncsian nézett a fiú szemébe, ami fájdalmasan közel volt hozzá. Olyan egyszerű lenne. Csak közelebb kéne hajolnom és minden vágyam ott lenne. - gondolta a lány sóvárogva. Már nem is próbálta elrejteni az agyában ezeket. Úgysem tudta már letagadni. A világ már úgyis észrevette, amit észre kell. Akkor ő miért nem teszi ugyanezt?

- De... már felesleges lenne. A baj megtörtént. Vannak érzéseink egymás iránt. Sőt törődünk egymás iránt - magyarázta Malfoy, ő is vágyott a lány érintésére de túl feszült volt ahhoz hogy legilimentálja.

- Mit akarsz ezzel mondani, Draco? - Vonta fel a szemöldökét Hermione. Csak arra várt hogy a fiú kimondja.

- Törődök veled. Jobban mint azt szeretném bevallani. Jobban mint bárki iránt valaha. Fontos vagy nekem. Rettentően. Ha veled vagyok... Nem bírok másra figyelni, csakis rád. Amikor pedig távol vagyok tőled, arra gondolok, hogy vajon neked egyáltalán eszedbe jutok-e - Draco ezek után már képtelen volt abbahagyni. Hermione csak nézte, tátott szájjal, kissé könnyes szemmel, de megszólalni egyszerűen nem volt képes. Mit is mondhatott volna? Soha senkitől nem hallott még ilyesmit. Ron sosem jelentette ki kerek perec, hogy szerelmes belé, vagy hogy fontos neki. Az a kapcsolat egyszerűen csak volt. Most jött rá Hermione igazán, hogy milyennek kéne lennie egy kapcsolatnak. Pont ilyennek, mint amilyen neki és... és Draco Malfoy-nak. 

- Tudom, hogy hibáztam - folytatta tovább Draco, egy pillanatnyit habozva. Érezte, hogy a tüdejét szétfeszíti a levegő, minden idege pattanásig feszült. Hermione az egyik kezével a falnak támaszkodott és szinte fájdalmasan túrt bele. - Tudom, hogy hiba volt olyanért utáljalak, ami fölött nem volt hatalmad. 

Nehéz volt számára kimondani ezeket a szavakat. Nem arra nevelték, hogy hunyászkodjon meg. De persze, Lucius Malfoy tanításai e szempontból is dugába dőltek. De Draco ezt sem bánta. Hermione volt.... a legfontosabb. Megtett volna mindent csak azért, hogy a lány lássa, megváltozott. 

- És.... hibáztam akkor, mikor nem segítettem neked aznap, a háború közben. A... a nagynénémmel. 

Hermione élesen vette be a levegőt és meg jobban a falnak dőlt. Az emlékek egyszerűen kibillentették az egyensúlyából. A csokoládébarna szemei csillogtak a bennük lévő könnycseppektől, amik bármelyik pillanatban kicsordulhattak. Draco kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát, mitől az felnézett a padlóról. 

- Nem azt mondom, hogy a 17 éves énem másként cselekedne, de ma már tudom, hogy nem csak állnom kellett volna ott. Nem kellett volna annyira félnem. Szeretném azt gondolni, hogy a... a férfi aki ma vagyok, megpróbált volna segíteni neked - magyarázta halkan Draco. Hogyan történhetett ez? Hogyan férkőzött be ez a lány olyan egyszerűen a gondolataiba, hogy észre sem vette? Hogyan mondhatja el neki ezeket? Honnan meríti a bátorságot?

A válasz egyszerű volt. Azokból a gyönyörű, csokoládébarna szemekből, amik napról napra egyre jobban megbabonázzák és magába szívják. 

- Az apád valószínűleg forogni fog a sírjában, amint meghallja a szavaidat - jelentette ki Hermione, a hangját kissé elnyomta a sírás közelsége, de megőrizte a hidegvérét. Nem is ő lenne, ha nem tenné.

- Az apám elég régen halott ahhoz, hogy ne érdekeljen, mit gondol. Főleg az olyan dolgokról nem, amiket sosem értett - reagálta le a szőke Malfoy egyszerűen. Emlékezett mindenre, mindenre, amit az apja valaha tett, minden gonosz dologra. Ilyenkor szokott elcsodálkozni azon, hogy még mindig életben van. 

Felnőni fájdalmas dolog. Ahogyan a változás is az. De semmi sem fájdalmasabb, mint egy olyan helyen ragadni, ahová nem tartozol. Draco ezt egész életében érezte. Persze, meg volt benne minden Malfoy tulajdonság, tévedés ne essék. De azért saját szándékából nem állt volna be Halálfalónak. Soha. 

- Mindig megjárom, hogy ha akarok valamit. Úgy igazán akarok. Szóval ne tekintsd a hallgatásomat tagadásnak!  Csak... csak... egyszerűen vissza kell fognom magam, annyi mindent érzek. Túl gyakran. És túlságosan is kiesett a kezemből az irányítás - Hermione elkezdett beszélni, miután a tenger a szívében kissé csillapodni kezdett és már nem háborgott úgy, mintha cunami lenne éppen. Felrakta az egyik kezét a levegőbe, mint aki időt kér, hogy tisztázza magát. Látszott rajta, hogy hinni akar a fiúnak, viszont volt egy része, amelyben még nagyon égett a csalódás, amit a megcsalásos botrány után érzett. Érhető, hogy nem akarta újra átélni az egészet. - Szóval, hogy tisztázzuk a dolgot! Csak szexet akarsz privátban, de nem beszélni velem társaságban? Mert nem akarok valakinek a titka lenni. 

- Én akarlak téged, Granger! Mindenedet. A testedet, a szívedet, a lelkedet - Draco most már két kezében fogta Hermione arcát és a hüvelykujjával a bőrét simogatta. 

- Akkor a következő kérdés az, hogy... miért én? - Hermione sokszor feltette magában ezt a kérdést a hetek során. A Malfoy fiú sokkal szebb, sokkal tehetősebb lányokat is megkaphatna, elég lenne egyet csettintenie. Akkor miért őt akarná? Nincs semmi különleges benne. Kivéve azt, hogy egy háborús hős és Harry Potter egyik legjobb barátja. 

- Mert... - kezdett bele a fiú, majd a tökéletes válasz előjött az agya egyik zugából. Egy pillanatra elővette a Malfoyos mosolyát, ami Hermione-t egyszerre kergette őrületbe és rántotta görcsbe a gyomrát. Hermione néha elfelejtette, hogy a fiú mennyire elbűvölő tud lenni. - Mert, hogy lehetne más rajtad kívül?

Ezzel a lendülettel, Draco magához húzta Hermione-t, ellentmondást nem is tűrve. Hevesen a falnak döntötte a lányt. Hogy ki csókolt meg kit, azt nem lehetett megállapítani. Egyszerre történt. Egyenlő szenvedéllyel, egyenlő vággyal, bár mindkét dolog végtelen volt. Ahogyan az ajkaik találkoztak, olyan volt, mint mikor először történt meg. A villámok ugyanúgy lesújtottak, csak még jobban. Mintha nem lenne vég, nem lenne kezdet, nem lenne idő. Csak ők ketten. A boszorkány elfehéredett ujjakkal markolta a szőke haját, míg a másik ujjai összegyűrték a lány blúzát a derekán. 

Amikor ki tudja mennyi idő múlva szétváltak, mindketten ziháltak, de nem voltak képesek elengedni egymást. 

- Ez.... nem tudom, hogy mi ez.... viszont azt tudom, hogy nagyon de nagyon tetszik - vigyorodott el Hermione. Draco szerint a vigyor majdnem Malfoyos volt. - Ez baj lehet ránk nézve. 

- Ránk nézve? Nem. A világra nézve? Annál inkább. 

https://youtu.be/nJVLdkllicg

Szombaton (ami talán hivatalosan is Hermione legutáltabb napja lett, amikor este elgondolkodott) a páros a könyvtárban találkozott, délután, mint ahogyan lassan már minden egyes nap.  Hermione a könyvtár hátsó részében, a T betűnél böngészte a könyveket, nagyokat fújtatva. Egyszerűen nem találta meg, amit keresett. Hat óra után pár perccel Draco Malfoy is megérkezett, lesöpörte magáról az esőcseppeket és minden egyes sorba benézett, míg meg nem találta Grangert. Aztán, amikor odaért a sorához, halkan a lány mögé lépett, megfogta a derekát és a csókot nyomott az arcára. Hermione egy aprócska pillanat alatt elolvadt. 

- Milyen volt az órád? - kérdezte a lány, megfordulva a fiú karjában, egy könyvvel a kezében. Egymásra mosolyogtak.

- Mivel nem Potter tartotta, tökéletes - válaszolt Draco, mire Hermione vetett rá egy bosszús pillantást.

- Azt hittem hogy csak ötig tart - a lány hagyta a Potter témát, szerencsésebb volt.

- Addig is tartott, viszont George az Abszol Útra rendelt. Aztán megjelent Ginny is és elszaladt az idő a prédikálásával - Draco megforgatta a szemét. Majdnem háromnegyed órát ült a Weasley bolt pultjánál és hallgatta a kicsi Weasley-t. Hogy még egyszer nem akarja, az is biztos.

- És? - Hermione tökéletesen el tudta képzelni a jelenetet, ahogyan Draco csak ül ott Ginny előtt és úgy néz ki mint egy konkrét agyhalott, mert Ginny ezt teszi az emberrel egy idő után. Persze szeretik a lányt, de.... ne beszélne ennyit! 

- És... Mrs. Weasley küldött neked sütit - a szőke elhúzott a háta mögül egy dobozt és átnyújtotta a lánynak, aki rögtön lecsapta a kezében tartott könyvet és rárepült a sütis dobozra. Felnyitotta és beleszagolt a csokis sütikbe. Majd lábujjhegyre állt és megpuszilta Draco arcát. - Hé! Hoztam zsákmányt és csak egy arcra puszit kapok? 

- Bocs, most ennyire telik! - húzta Hermione a fiút a vállát megvonva és jelzésképpen felmutatta a könyvet. - Most minden amire szükségem van ez a könyv és az ágyam, semmi más. 

Draco megnézte a könyv borítóját. Az Anna Karenina volt az. Fletcher első kötelező olvasmánya. Senki nem értette, hogy miért, mivel nem brit író írta és nem is Angliában játszódik. Fletcher azt válaszolta, hogy egy olyan epikus szerelmi történet, mint az Anna Karenina, nem maradhat ki a sorból. 

- Amennyire jól ismerlek, tudom, hogy vagy ezerszer olvastad - biccentett a könyv felé a szőke, majd a lány füléhez hajolt. - És én pontosan tudom, hogy mire van szükséged most. Szexre. Persze, jó szexre és nem Weasley szexre. 

- Ó, tényleg? - ment bele Hermione is a játékba és felvonta a szemöldökét. - És tudsz valakit ajánlani?

- Nem is tudom... talán a barátodat! - csettintett egyet Draco, szinte fájdalmasan közelről. Hermione hitetlenül felröhögött és engedte, hogy a fiú megcsókolja. Amikor szétváltak, Hermione komolyan belenézett a másik szürke szemébe. 

- Szóval... ezek vagyunk mi? Barát és barátnő? - kérdezte a lány kissé vérszegényen. Draco egyszerűen bólintott, teljesen evidensként kezelve a helyzetet. - Biztos, hogy jó lesz ez így? Mármint... sokkal nyugisabb lenne az életed, ha én nem lennék benne. 

- Ki mondta, hogy nyugit akarok? - tárta szét a karjait Malfoy. Ha Hermione-vel lehetett, akkor tök mindegy volt számára, hogy nyugi vagy nyüzsgés. Bármi jöhetett. - Várj csak! Mutatok valamit. 

Draco kivette a boszorkány kezéből a Tolsztoj kötetet és sebesen lapozni kezdett. Jól láthatóan keresett valamit, amit hamar meg is talált. 

-  "Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom... és lehetségesnek a boldogságot" - olvasta fel a Malfoy fiú a sorokat. A hangjától Hermione gyomra görcsbe rándult. Micsoda klisé! De nem csoda. Minden lány el lenne olvadva, ha Draco Malfoy Tolsztoj-t idézne neki. Főleg, ha erről az idézetről van szó. 

- Meg vagy győzve? - kérdezte Malfoy, egy csibészes mosollyal. 

- Minden alkalommal idézeteket fogsz olvasni? - válaszolt vissza kérdéssel Hermione. 

- Csak ne imádnád ennyire a romantikus gesztusokat! - sóhajtott fel Draco, majd újra a lányhoz hajolt, aki engedte, hogy megcsókolja, sőt közelebb is húzta magához. Malfoy kezdetben a boszorkány derekát fogta, de miközben a csók elmélyült, a keze kezdett lejjebb csúszni és úgy húzta a lehetetlenségig közel Mione-t. Hermione, szinte furcsállva saját magát, nem lökte el magától, csak engedte... mert egyszerűen jó volt. Olyan jó,mint amilyet még sosem érzett. 

- Túl okos vagyok, hogy engedjek a csábításodnak! - figyelmeztette a barna hajú boszorkány a fiút, belesúgva a mondatot a fülébe, erőteljesen zihálva. 

- Ez egy kihívás? - érkezett a riposzt.  Draco észrevette, hogy Hermione bólintott egy aprót, így kézen fogta a lányt és maga után húzta. Az ex-Griffendéles boszorka felkapta a könyvét a polcról és követte a fiút, mintha az élete múlna rajta. 

Felszaladtak az emeletre, kikerülve a tévelygőket a folyosón, egészen a két fiú szobájáig. Miközben Draco kereste a kulcsot a zsebében (mert természetesen Blaise nem volt a szobában), folytatták a csókolózást, majd azt sem vették észre, hogy Malfoy már megtalálta a kulcsot. 

Viszont valami megszakított mindent. 

- Draco? 

Sziasztok Potterheadek!!! 

Itt vagyokkkkk!!! Végrreeeeee!!! És egy aprócska cliffhanger-rel fejeztem be a részemet, ami már olyan régóta készül, hogy el sem tudjátok hinni! De itt vagyok végre vele, aminek nagyon örülök. Az elejével kicsit küszködtem, de szerencsére túllendültem rajta és remélem, hogy legalább annyira fog nektek tetszeni, mint az előzőek. Mit gondoltok, ki lehet a közbezavaró ember? Ha figyeltetek az előzőekben, akkor nem lehetetlen kitalálni, csak így jött ki a részek tagolása :D Mit gondoltok erről a kis kapcsolatból, mi fog belőle kisülni? És szerintetek nem lettek karakteridegenek? 

Ma még fogok jönni, elvileg, egy 25 tény magamról-os kihívással, szóval még jelentkezem és ígérem, hogy nem tűnök el úgy, mint ahogyan most tettem. Holnap évzáró lesz nálunk, szóval mivel kitör a nyár, minden szabadidőmet és nem szabadot is a gép előtt fogom tölteni, hogy írjak. Annyit tudok még mondani, hogy nézzétek meg a többi "könyvemet" is, ha van hozzá kedvetek! 

Let's make the challenge! See you later!!! <3