BRITTANY REED

  Furcsa szag csapta meg az orrom, mikor felébredtem. Lassan kinyitottam a szemem, és a fehérség teljesen elvakított. Baloldalról jövő folyamatos pityegés eléggé zavaró volt. Az orromba beáramló oxigén szárazzá tette az orrom. Fejem rettenetesen fájt, szinte majd' szétrobbant. Eléggé úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Sajgott a karom és a gyomrom is égett. Lenéztem, és megláttam, hogy a bal karomon megannyi piros heg éktelenkedik. Némelyik még be is volt kötözve.
  Felmértem a fehér szobát. Egy kórházban vagyok? Hirtelen minden beugrott. A taxi, a terepjáró, ahogy jobbról belénk jött. Vagyis a baleset. LUKE! Meg kell találnom Luke-ot!
  Próbáltam megmozdítani a lábam, amire belenyilallt a fájdalom. Kezemből is mindenféle csövek lógtak. Infúzióra voltam kötve. Bal mutatóujjamra kis csipesszerűt csíptettek. Mocorogni kezdtem, mikor a szüleim beléptek az ajtón.
   - Ah, kincsem, végre magadhoz tértél. – mosolyogva sietett hozzám anya. – Hívd Dr. Austint. – apura nézett. Ő pedig azzal a lendülettel ki is fordult a kórteremből. – Hogy vagy?
  - Voltam már jobban is. Anya... - össze-vissza puszilgatta a kezem.
  - Minden rendben lesz, Britt.
  - Anya...
  - Sok vért vesztettél, de hamar rendbe jössz.
  - Anya... - ismételten nem tudtam befejezni a mondatot, mert apa visszatért egy középkorú, szemüveges férfivel. Hosszú köpenye zsebére volt kitűzve a névtáblája, melyen az előbb említett név szerepelt.
  - Miss Reed, örülök, hogy magához tért. Hogy érzi magát?
  - Jól, a körülményekhez képest.
  - Rendben. A balesetben csúnyán beütötte a fejét. Elsőre nem tűnt vészesnek, de mint kiderült, nagyon is az volt. A bal halántékába fúródott pár üvegszilánk. Amik több hosszabb, illetve mélyebb sebeket ejtettek. Ezeket össze is kellett varrni, viszont rengeteg vért vesztett. Emellett kisebb belső vérzése is volt. De már rendben van. Gyógyszeres kezelést fog kapni a következő napokban. Így még pár napot itt kell töltenie. – magyarázta.
  - Értem. És Luke... Luke hogy van? – mindhárman némán lehajtották a fejüket. Anya sutyorgott valamit, de nem értettem. – Doktor úr, hogy van Luke? – nyugtalankodtam.
  - Nagyon sajnálom, Brittany. A barátja nem élte túl a balesetet. – hangja nyugodt volt.
  - Hogy mi? – hisztérikusan csattantam fel. – Azt mondja... Luke. – elcsuklott a hangom és könnyek szöktek a szemembe. – Nem, az lehetetlen. Luke nem halhat meg! Ez csak egy vicc, ugye? Látnom kell őt. – gombóc nőtt a torkomban. Felegyenesedtem, és az orromból kivettem a kis lélegeztető csövet.
  - Higgadjon le, kérem.
  - Anya, ugye ez csak egy rossz vicc! Mondd, hogy az, kérlek. Mondd, hogy Luke egy másik szobában fekszik, és jól van. – anya csak némán rázta a fejét, és megszorította a kezem.
  - Sajnálom kincsem, de Luke... - megremegett a hangja. Végigcsordult az első könnycsepp az arcomon.
  - Látni akarom őt! Most azonnal oda kell vinniük. Látnom kell a barátomat. Tudnom kell, hogy életben van. – sírva hisztiztem.
  - Brittany, hát nem érted? Lucas meghalt. – szinte lesújtottak apám szavai. Egy pillanatra lefagytam, és csak bámultam őt. Könnyes szemei igazat mondtak.
  - Nem, Luke nem halhatott meg! – zokogni kezdtem. A könnyeimtől homályosan láttam őket.
  - Miss Reed, a barátja már a helyszínen elhunyt. – közelebb lépett a doki. Folyton csak ráztam a fejem, képtelen voltam elhinni, amit mondanak. Rettenetesen éreztem magam. Mintha a szívemből kitéptek volna egy jókora darabot. – Mr. Hemmings életét már nem lehetett megmenteni. Rengeteg súlyos sérülést szerzett, amikben azonnal belehalt. – egész testemben remegés tört rám. Alig kaptam levegőt, szinte belefulladtam a saját könnyeimbe. A könnyektől égett a szemem. Üvölteni akartam, de csak egy keserves nyöszörgés hagyta el a torkom. Azt hiszem, pánikrohamom lesz. Anya karját kezdtem el szorongatni, aki átölelt. És csak azt ismételgettem, hogy „Nem ez lehetetlen. Luke nem halhatott meg. Luke életben van.".
  A következő pillanatban valami elpattant az agyamban, és kitéptem a karomból az infúzió csövét, és felpattantam az ágyról. Ám picit elvesztettem az egyensúlyom, így majdnem összerogytam. Apa fogott meg, hogy ne terüljek el a padlón.
  - Brittany, ne veszélyeztesse a saját épségét.
  - De látnom kell Luke-ot. – zokogtam. – Látni akarom őt. Kérem, vigyen el hozzá. – könyörögtem az orvosnak.
  - Értse meg, Mr. Hemmings meghalt. – újból rám tört a bőgés. Zihálva kaptam levegőt. Kapálózni kezdtem, hogy kiszabadítsam magam apa karjaiból. Az orvos valamit kiáltott egy nővérnek. Aki azonnal meg is jelent egy injekciós tűvel a kezében.
   Már csak arra eszméltem, hogy ismét az ágyban vagyok, és hárman fognak le, miközben az előbbi nővér belém fecskendezi a tű tartalmát.
  - Ez egy kis nyugtató, altatóval keverve. Ettől majd lenyugszik, és kipihenheti magát. – hamarosan homályosult a látásom. Tehát kezd hatni a nyugtató.

  Pár órával később ismét felébredtem. Az ablakon át holdfény világította be a szobát. Vajon mennyi ideig voltam kiütve? Annyi biztos, hogy eléggé kába vagyok még. Felültem, és valami furcsa érzés kerített magába. Valami nyomasztó és hűvös fuvallatszerű ölelt körbe. A fejem szörnyen megfájdult, így automatikusan a bekötött sebemhez nyúltam.
  A mellettem levő gép egyenletes picsogása helyett vékonyan sípolni kezdett. Rettentően megijedtem, és a kijelzőre néztem. Összemosódtak a betűk, kiegyenesedtek a vonalak. Mi a fene? Olyan volt, mint mikor a tévében elmegy az adás, és csak „hangyák mászkálnak" a képernyőn. Értetlenül néztem a gépre. Pislogtam párat, és utána minden a helyére állt. Normálisan ment tovább a rendszer, rendesen pittyegett tovább. Megnyomkodtam a halántékom. Úgy látszik még mindig a gyógyszer hatása alatt vagyok. Már hallucinálok is. Hát nem nagyszerű? Idegesen beletúrtam a hajamba.
  Mélyeket lélegeztem, és igazgattam magamon a takarót. Átkaroltam magam, és Luke-ra gondoltam. Képtelen vagyok felfogni, hogy meghalt. Hogy életem szerelme nincs többé. Nem, ez nem lehet igaz. Ez nem történhet meg. Ez csak egy kicseszettül rossz rémálom. Könnyeim potyogni kezdtek, és figyeltem, ahogy átitatják a takarót. Emlékek milliónyi öntötték el az agyam. Köztük az is, mikor az egyik helyi tini magazin fotózásán megismerkedtünk. Én voltam a sminkesük és kivételesen, a fodrászuk is. Szerelem volt első látásra. A fotózás után interjút kellett adniuk, így még tovább tudtam őt bámulni. Mindketten tizennyolc évesek voltunk. Akkoriban kezdett beindulni a karrierjük, de már tudtam róluk pár dolgot. Luke volt a csapat ügyeletes szépfiúja. Azt pletykálták róla, hogy több egyéjszakás kalandban volt része. Így próbáltam nem könnyű zsákmánynak látszani. Flörtölni flörtöltem vele, de nem tudtam, hogy mire számíthatok. Abban sem voltam biztos, hogy a fotózás után találkozunk még. De ennek ellenére nem akartam aznap este az ágyában kikötni. Sok lány élt volna a lehetőséggel, de én nem tettem.
  Ám pár nappal később összefutottunk az utcán, és furcsa módon emlékezett rám. Meghívott egy kávéra és együtt töltöttük a délutánt. Mielőtt elbúcsúztunk volna, számot is cseréltünk. Már akkor éreztem, hogy teljesen belehabarodtam ebbe a szőke fiúba. Teljesen elvarázsolt a csábos mosolyával, és a cukiságával.
  Ezt az emléket sorra váltotta fel a többi. Egyre elviselhetetlenebb a gondolata, hogy nem foghatom meg a kezét, hogy nem csókolhatom meg többé. A mellettem levő kisasztalhoz nyúltam, hogy zsebkendőt vegyek magamhoz. Már vagy a huszadikat. Épphogy megfogtam a csomagot, villódzni kezdett az asztalon levő lámpa. Ijedtemben elejtettem a zsepis csomagot.
  - Mi a franc? – még egy ideig pislákolt, aztán hangos csattanással eltört a villanykörte. Sötétbe borult a szoba. Összerázkódtam a hang hatására. Ismét az előbbi hűvös fuvallatot éreztem magam körül. És ahogy kifújtam a levegőt, mintha párafolt maradt volna utána. Értetlenül ráncoltam a homlokom, és szorosabbra fogtam magam körül a takarót.
  - Brittany... - nevem hallatán felkaptam a fejem. Körbenéztem a szobában, de senkit sem láttam. Nyilván megint csak hallucinálok. – Britt, édesem. – újból hallottam az előbbi suttogást.
  - Oké, ez kurvára nem vicces. Ki van itt? – félve vizslattam végig a szobát. Ismételten nem láttam senkit sem. Bár a folyosóról és a kintről beáramló fényből nem igazán tudtam megállapítani, hogy a sarokban nem áll-e valaki. Egy ideig még bámészkodtam, de semmi szokatlan nem történt.
  - Hey, hát ébren vagy? – léptek zaját hallottam, és felkapcsolódott a plafonon levő neon lámpa. Szemeimet szoktattam az erős fényhez. – Szia, Britt. – négy alakot pillantottam meg az ajtóban. Négy? Végignéztem rajtuk. Ashton, Calum és Michael mosolygott rám. Mögöttük pedig egy szőke, kék szemű srác állt. Luke... Már épp megörültem volna neki, és ha a gépek is engedték volna, a nyakába vetettem volna magam. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ő nem Lucas volt, hanem Jack, a bátyja.
  - Sziasztok. – erőtlenül mosolyogtam rájuk.
  - Hogy vagy? – Jack letelepedett az ágyam szélére. Szemei fájdalmasan csillogtak.
  - Meg vagyok. Azt hiszem. – megfogta a kezem. Egyfolytában Luke-ot láttam benne. Eddig is hasonlónak találtam őket, de most még inkább Luke-ra emlékeztettek a vonásai.
  - Meddig kell még itt lenned? – érdeklődött Cal.
  - Pontosan nem tudom. De pár napot biztosan.
  - A lényeg, hogy már jobban vagy. – motyogta Mike.
  - Britt, már tudod, hogy...? – a suttogó Ashtonra néztem. Szemei fájdalommal teli és vörösek voltak. Látszik rajta, hogy őt viselte meg a legjobban barátjuk elvesztése. Hiába próbálja leplezni, és legidősebb bandatag révén tartani magát, előlem nem igazán tudja eltüntetni a fájdalmát. Ezek szerint, tényleg el kéne hinnem, hogy meghalt Luke? És nem csak egy rohadtul élethű rémálom kellős közepén vagyok?
  Ahogy végignéztem rajtuk, ismét elkapott a sírás. Rossz érzés volt ilyen esetlen és védtelen állapotban látni őket. A mindig életvidám és viccelődő srácok most megtörten ácsorogtak az ágyam körül. A szívem szakad meg. Könnyeim végiggördültek az arcomon. Jack egyből átölelt.
  - Jól van, ne sírj. – nyugodt volt a hangja. Vállába temettem az arcom, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Hallottam, hogy a srácok is szipogni kezdtek.
  Néhány percig még némán sírtam, illetve sírtunk. Aztán könnyeimet törölgetve elhúzódtam a sógoromtól.
  - Köszönöm, hogy itt vagytok. – hálásan néztem rájuk. Mike könnyes szemmel bólintott, Ashton pedig fájdalmas mosolyra húzta ajkait.
  - Sajnáljuk, Britt. – motyogta Calum.
  - Az én ötletem volt, hogy menjünk haza. – újabb könnycsepp gurult le az arcomon. – Ha én nem mondom... - elcsuklott a hangom.
  - Ne magadat okold. Badarság lenne. – Ash megfogta a vállam. – Mindannyian tudjuk, hogy Luke néha nagyon önfejű tudott lenni. És sajnos ez okozta a vesztét. – sötétzölden csillogtak szemei. Nagyot nyelve álltam a tekintetét.
  - Esetleg... - szólaltam meg, miután elvette rólam a kezét. – Láthatnám... őt? – félve pillantottam Jackre. A másik három tanácstalanul nézett össze.
  - Brittany, biztos, hogy ezt akarod? – bökte ki végül Hood.
  - I-igen. Azt hiszem. – picit bólintottam.
  - Szerintem rossz ötlet. – motyogta az idősebb Hemmings.
  - Miért? – értetlenül néztem kék íriszébe.
  - Lehet, hogy annál rosszabb lesz a helyzet, ha úgy látod. Szerintem, elég lenne a temetésen látnod őt.
  - De... - elgondolkodtam. – Én most szeretném. – erősködtem.
  - Nem-nem. Igaza van Jacknek. – egyetértően bólintott Ash. – Mi sem mertük megnézni. És... - megköszörülte a torkát. – Várj a temetésig ezzel.
  - Hogy várhatnék már addig? – csattantam fel, mire a piros hajú kissé megrázkódott.
  - Brittany, értjük, hogy úgy talán jobban felfognád a dolgot. De te sem akarod kitenni magad egy ilyen borzasztó helyzetnek. – magyarázta Jack.
  - Srácok, én... nem is tudom. – könnyeimtől újból elhomályosult a látásom.
  - Nézd. – megfogta a kezem Jack. – Anya nem akar sokáig várni a temetéssel. Lehet, hogy már a jövő hétre leszervezi a ceremóniát. Addig meg ki kell bírnod. – letörölte a könnyeim.
  - De én...
  - Nincs de, Britt. – parancsolt rám Irwin.
  - Nem fogom kibírni nélküle. – motyogtam.
  - Tudjuk. – halvány mosolya együtt érzően hatott.
  - Ti hogy bírjátok? – a dobos mellett a másik kettőre néztem. Calum bekönnyezett, és elfordult. Michael kifejezéstelen arcot vágott. Ash szemei ismét szomorúságot árasztottak, állkapcsa megfeszült. Jack pedig ingatta a fejét és a takarót kezdte vizslatni.
  - Kurva szarul. – adta a választ Cliffo. – Szinte még fel sem fogtuk, hogy elveszítettük a legjobb barátunkat.
  - Még egy napja sincs, hogy Luke elment, de máris iszonyatosan hiányzik. – Ash szavait hallva újból összetört a szívem. Megcsillant egy könnycseppje, ahogy végigfolyt arcán.
  - Hihetetlen mekkora űrt hagyott maga után az a kis szerencsétlen. – szipogott a kreol.
  - És te, Jack? – a szőkére néztem.
  - Nem is tudom, mit mondhatnék. Nincs annál rosszabb érzés, mikor egy családtagot veszít el az ember. Ráadásul Lukey a kisöcsém volt. – könnyeivel küszködött. Megfogtam a kezeit, hogy éreztessem vele, nem kell folytatnia.
  Ezután megbeszéltük, hogy a következő napokban felváltva jönnek be hozzám. Ash hozzátette, ne merészeljem rászedni egyik ápolót sem, hogy vigyen el Luke-hoz. Megígértem neki. Bár nem hiszem, hogy sokáig be tudom ezt tartani. Látnom kell őt. Az agyam talán akkor fog megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt.
  Mindegyik egy-egy öleléssel köszönt el tőlem. Elszorult torokkal néztem, ahogy kisétálnak a szobából. Hamarosan bejött egy nővér, és a lámpa felől kérdezősködött. Elmondtam neki, hogy mi történt, majd vállat vonva mérte fel a helyzetet. Aztán gond nélkül kicserélte az égőt. Megnézegette a műszereket, és az infúzió adagolót. Majd arra kért, hogy most már pihenjek le. Egy kedves mosollyal az arcán sétált ki a teremből.
  Sóhajtottam egyet, és lejjebb csúsztam az ágyon. Képtelen voltam aludni. Folyton csak Luke és a baleset körül forgott az agyam. Vagy éppen azon gondolkodtam, hogy mi lehet a szüleivel. Hogy ők miként élik ezt át. Vagy a srácok. Hiába voltak ma itt, attól még nem tudhatom, hogy a négy fal között mi zajlik le bennük. Annyi biztos, hihetetlenül nagy űrt hagyott bennük Lucas. Úgy szerették őt, mintha az öccsük lenne.
  Könnyeim utat szántottak az arcomon. Egy nagy sóhaj keretében töröltem le. Majd az oldalamra fordultam, hátha el tudok aludni.
  Egy ideig még a falat bámultam. Aztán lehunytam a szemem. Az álom gyorsabban ragadott el, mint ahogy gondoltam.
 
  Álmomban a baleset helyszínén voltam. Kissé ijesztő volt, hisz a taxiban ültem. Mindent vér és üvegszilánk borított. Tömény vérszag lengte körbe az egész autót. Az ülések huzatja beszívta magába, nem csak magát a vörös folyadékot, hanem a szagot is. A mellettem félig fekvő helyzetben levő testre néztem.
  - Luke... Istenem. – nyöszörögtem. Gombóc nőtt a torkomban. Vér csurgott ki a szájából, illetve az orrából is szivárgott. Feje lógott, karjai ernyedten hevertek teste mellett. Sötét pólója vértől ázottan tapadt a testére. Gyomorforgató látvány volt így látni őt. Közelebb csúsztam hozzá. Remegő kezekkel nyúltam felé. Ekkor ujjai picit megrándultak. Ijedtemben elkaptam a kezem. Majd vértől mocskos arcát kezdtem pásztázni. Könnyek szántották az arcom, mikor remegő kezekkel simítottam végig állkapcsa vonalán. – Luke... - ismételgettem a nevét.
   Ekkor hirtelen kinyitotta szemeit. Kék íriszei csak úgy ragyogtak a sötétben. A váratlan helyzettől összerázkódtam. Aztán hörögni kezdett. Egyik kezével elkapta a csuklóm, a másikkal szorongatta a torkomat.
  - Birttany. – száján kibuggyant a vér. – Ez a te hibád! – vicsorogva üvöltötte rám.
  Sikítva riadtam fel az álomból. Két ápoló rohant be hozzám. Az egyik átölelt és így próbált csitítgatni. A másik pedig elszaladt az orvosért.
  - Nincs semmi baj! Csak egy rémálom volt. – suttogta. Zokogni kezdtem, ahogy felidéztem szerelmem a véres arcát. „Ez a te hibád!"  visszhangzott a fejemben.

....................
Picit késve bár, de meghoztam az új részt. :))
Időközben le akartam szedni az egész sztorit. De nem azért, mert súlyos lelkiválságban voltam. Nope! Az nem az én műfajom. :D Szimplán csak nem éreztem szükségét, hogy itt legyen, mivel ihlethiányban szenvedtem. Ám Eszti drágám próbált győzködni, hogy azért hülyeség lenne leszedni, hisz még így is tetszetős sztori. Aztán a héten ismét elkapott az ihlet heve. Így elkészültem ezzel a -számomra rövid- fejezettel. :) A későbbiekben nem tudom, hogy milyen időközönként hozok részeket. De igyekszem. *.*

Plusz eljött az ideje, hogy beújítsak borítók terén is. So mindkét sztoriét lecserélem, amolyan "egyenborítóim" lesznek. :D

Anyway... Hope you like it guys. :33

PS.: Eme fejezet vége kicsit creepy lett. De  csakis azért, hogy szokjátok a helyzetet. *devilish smirk*