Talán ez az a téma, ami nálam igazán változó.
Dehát tinédzser vagyok, mire is számítottam?

Szomorúnak lenni az egyik legrosszabb dolog, amit átélhetünk. Mármint szerintem.

Én személy szerint nem szeretek szomorú lenni, vagyis pontosítok: nem szeretem, ha elmegy a kedvem, mert akkor nem kedvtelen leszek, hanem bánatos.
Mert akkor elkezdek gondolkozni olyan dolgokon, amik fájnak.

Ezt úgy tudnám szemléltetni, mint egy folyamatosan vérző sebet, amelyről addig nem veszek tudomást, ameddig van más, amivel foglalkozhat. Nem teszek rá sebtapaszt, nem fertőtlenítem, hagyom vérezni, mert nem ha csak rágondolok, az fáj.

Ilyen pontja mindenkinek van. Egy-két olyan dolog, aminél összetörik.
És néha össze kell törni, hogy egyszer végleg egyben maradjunk.

Az én ilyen pontom a családom és önmagam. Ez az a két dolog, ami pillanatok alatt tud összeomlani.
A családom....nos ez bonyolult. Sokszor meséltem már róluk, de még így sem eleget ahhoz, hogy éreztessem a fájdalmat, amit érzek.
És a rettegést, ami körbevesz. Pedig nem is vernek! Mégcsak az kéne...

Lényegtelen, addig jó, míg testileg ép vagyok.

(Kell beszélnem a családon belüli erőszakról? Hogy mit kell tenni, ha ilyet tapasztalsz? Mit ajánlok? Kell beszélnem róla?
NEM TABU TÉMA!)

Visszatérve a lényegre....

Úgy beszélek hozzátok, mint egy alapvetően életvidám lány. Mert az vagyok! Tényleg! Vidám, nevetős, humoros.
Ám mindenkinek megvan a maga keresztje.

Ezért nem értem azt, hogy miért kell kinevetni a másikat.
Másnak nem fájhat?
Másnak nem lehet rossz?

Miért kell mindig "rakni egyet" a másik bajára? Ismeritek azt, nem?
Amikor ez megy:
- Jajj romlanak a jegyeim!
- Chh az semmi! Bárcsak annyi bajom lenne, mint neked!

- Jajj szakítottunk a barátommal.
- Chh! Az én szüleim válnak! Mi ez, ahhoz képest!

- Jajj most nem érzem jól magam a bőrömben.
- Ch! Kit érdekel?! Én vagdosom magam, annyira utálom magam!

Megjegyzés: Akinek van egy kis esze, az nem próbál más bajára tenni.
Mindenkinek fáj valami, és mindenkit a földre küld valami.

És sajnos a legtöbb esetben igaz, hogy a többség nem fogja hangosan kijelenteni a baját.
Én sem teszem.

És igen. Hibázunk. Én is szoktam, sőt mindennap ezt teszem!
Én is csináltam butaságokat: vagdostam magam, mert úgy éreztem jónak, bántottam magam, mert nem nem akartam érezni a fájdalmat belül, sikoltoztam némán, bújtam el, szöktem el... Emberből vagyok én is, és nekem is szokott fájni.

Vígasztal az a tudat, hogy ezekből tanultam.
Ezért nem ítélek el senkit, aki pont ugyanezt csinálja. Már soha többé nem ítélek el senkit.

Nem is értem, hogy miért kell versenyezni! Miért teszik ezt az emberek?
Nyerni kell mindenképp?

Elismerem, hogy bennem hatalmas a versenyszellem (ami nálam elég beteges már, így ez az egyik negatív tulajdonságom), de egy életre megtanultam, hogy fájdalomban nem érdemes versenyezni, mert az olyan, mintha a tűzzel játszanál. A végén így is, úgy is megégsz.

Így itt meg is kérek mindenkit, hogy ne tegye ezt.
Az is baj, ha letörik a körmöd.
Az is baj, ha szakítanak veled.
Az is baj, ha nincs pénz starbucksra.

Ezt úgy mondom, hogy van egy barátnőm, akit elviselni is alig bírok, és általában azért szoktam judgeolni, mert akkora rich b.tch, amekkorát nem hordott a hátán a Föld.

De neki is vannak problémái. És jó ember. Így átkozom a fejemet, amiért sárgul a fejem az irigységtől.

Mert neki látszólag jobb, nem jelenti azt, hogy neki nem lehet rossz.

Ez a beismerés nekem hosszú évekbe telt.
Mert szeretem sajnáltatni a fejem, hogy "jajj szegény kicsi Hannácska meg az elbaszott élete...", de nem judegolhatok másokat ugyanezért. Sajnáltatod magad? I support you, mi amor, én is azt szoktam.
És ameddig meghallgattok, addig folytatom.
És akkor is folytatom, ha nincs, aki meghallgat.
Mert addig is enyhül a fájdalom, ha kicsit kiadom magamból. Ha kicsit megsajnálom még magamat is.

Fáj. Nekem.

De ez sosem jelentheti azt, hogy másnak nem lehet rossz.
Támogatni kell minden egyes embert, mert mindenki megérdemli.
Ha nekik ugyanúgy fáj, akkor ugyanúgy megérdemlik azt, hogy tiszteletben tartsam a fájdalmukat.
Mert nem. Tévedés! Nem tudunk mindenkin segíteni. És nincs is mindenkihez ingerenciám se.
Mert van, akinek nem tudom komolyan venni a problémáját. Akinek nem bírom elviselni a képét. Aki nem szimpatikus. Aki játszik a türelmemmel. Akinek egyszerűen nem érdekel a problémája.
De nem is kell, hogy kedveljem, hogy érdekeljen, hogy szimpatikus legyen.

Nem ismerem, nem hallgatom meg, nem nézek rá, nem beszélek vele, csak tisztelem a fájdalmát.
Mert emberből van ő is.
Neki ugyanúgy fáj, mint nekem.

Minden miatt el lehet ítélni minket. Ezt a kettőt viszont nem ítélheti el senki.
A fájdalmat. És a bánatot.
Mindenkinek fáj. És mindenki bánatos.

Minden. Egyes. Ember.

Summa summarum ismét össze-vissza kalandoztam, a lényeg mindig az legyen, hogy a szomorúság és a fájdalom testvéreket tisztelni kell. Így is  úgy is jönnek, nincs értelme versenyt űzni belőle. Mindig fájni fog. Mindig leszel szomorú.

Ez olyan, mintha a tenger vizén eveznél, elkezdene süllyedni a hajód, és valakivel elkezdenél veszekedni, hogy a te hajód bizony jobban süllyed, mint az övé.
Mindketten elsüllyedtek egyszer.
De akkor felteszem a kérdést, ebben a hasonlatban.
Megfulladtok a tengerben vagy inkább megpróbáltok kiúszni belőle?

/ismét kusza lett, ne haragudjatok/

Ps. A saját sorrendemben haladok, nem szeretnék határokat szabni a gondolataimnak, mert akkor befuccsol ez a könyv. Azt pedig nem szeretném. A témák majd jönnek, ha itt az idejük.

All the love,
Hanna