-Hyung - emelte rám hirtelen a tekintetét Jisung,aki eddig békésen feküdt a hasamon.
-Igen picim? - kérdeztem mosolyogva és kedveskedve puha tincseibe túrtam.
-Te...  - kezdte csendesen és láttam a tekintetében, hogy viaskodik önmagával, mintha nem is akarta volna igazán feltenni azt a kérdést. - Képes lennél elhagyni engem?

Alsó  ajkát beharapva bámult rám és reakciójából jól kivehető volt, hogy ő valóban fél ettől. Szerettem volna megnyugtatni, de számomra annyira abszurd volt a kérdése... Hogyan is hagyhatnám el azt, aki a legtöbb örömöt hozza az minden napjaimban?
-Hogy juthat eszedbe ilyen butaság? - csóváltam  meg a fejem és szeretetteljesen megdorgáltam a fiút. - Olyan kis csacsi vagy néha... Ezért holnaptól Donkie-nak foglak hívni Sungie helyett - vigyorogtam rá.
-Ahj már hyung - fújta fel az arcát mérgesen,  mint egy gömbhal. - Nem veszel komolyan...

-Ilyenkor valóban nem - ismertem be nevetve. - Tudod miért?
-Hm? - döntötte oldalra kissé a fejét Jisung kíváncsian, aminek hála elmondhatatlanul aranyos látványt nyújtott. Annyira szerettem őt...

-Mert soha nem hagynálak el baby - pusziltam az orrára, mire a kisfiúsan elmosolyodott.
-Ajánlom is hyung - vonta össze a szemöldökét szigorúan, de pajkosan csillogó szemei elárulták, hogy egy csepp düh sem volt valójában benne. - Bár ha elhagynál akkor is utánad mennék - mosolyodott el édesen. - A világ végére is követnélek!
-Nekem mindegy hol vagyunk, csak veled legyek - vallottam be és szavaim hitelességét egy lágy, szerelmes csókkal pecsételtem meg.

Végül egyikünk sem tartotta be ezt az ígéretét. Én elhagytam Jisungot, ő pedig nem jött utánam, sőt még el is küldött. Egyre nehezebben bírtam elviselni a külön töltött napokat és a remény is kezdett kialudni bennem...

Akárhány száz évig fogok is még élni, ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Jisung megkért rá, hogy egy ideig ne beszéljünk egymással. Fogalmam sincs ő hogyan bírja ezt az egészet, de én már kezdek beleőrülni... Miért van az, hogy bármit eltudok érni az életben, szinte nem létezik előttem, de Jisungot még sem tudom visszaszerezni?

Elértem, hogy sírj miattam,

Hogy utálj engem,

Hogy dühös legyél rám,

Hogy szomorú legyél és összetörjön minden álmunk...

De miért nem tudom elérni azt, hogy vissza gyere hozzám?

Talán mert sosem érdemeltelek meg téged igazán...