A szobám kínzóan csöndes magányában annyira nehéz volt még levegőt is venni. Az egyedüllét mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra és nem engedett értékes oxigénhez jutni. Ordítani és sírni szerettem volna, annyira fájt minden egyes másodperc, amit Jisung nélkül kellett eltöltenem. Árnyéka voltam önmagamnak...

Hol van az az erős, rettenthetetlen Minho, aki voltam régen? Akit nem lehet összetörni,  aki szikla szilárd és szinte elpusztíthatatlan...? Úgy tűnik mikor Sungieval szakítottam a korábbi énemet is kidobtam az életemből. Önként törtem ezer darabra a szívem és hiába mondták azt, hogy a vámpírok  híján vannak az ilyen alantas emberi emócióknak, én éreztem, hogy napról napra egyre jobban elhalványulok. Így sem volt bennem túl sok élet, de mióta Jisungot elvesztettem még halottabb lettem, mint valaha is voltam.

Csakis magamra haragudhatok...

Az ágyamon összegömbölyödve átölelem magam, mintha ez bármit is segítene. Annyira fázom... De nem kintről jön a hideg, hanem belülről. Én vagyok ennyire hűvös és a lelkem vacog, szinte majd' megdermed a belőlem áradó fagytól...

A fogaim is összekoccannak, annyira reszketek és az arcomon gyorsan végig gurul pár forró sós csepp. Esetlenül törlöm le a könnyeimet, melyek égetik a bőröm. Ez az állapot rosszabb volt mint a halál... Gyűlöltem, hogy a fájdalom miatt érzem magam élőnek. Szerettem volna befejezni a Földön való tartózkodásom, de valahol meggyötört lelkem legmélyén még pislákolt a remény, ami nem engedte, hogy feladjam.

Szemeimet behunyva hagyom, hogy fáradt agyam megpihenjen és ellazuljon. Gyönyörű szép álmot látok, amint végre sikerül elaludnom és ez valamelyest megnyugtatja feldúlt szívem. Még ha nem is volt valóságos, akkor is jó volt Jisungot újra a karjaimba zárnom...

Azoknak akik ennyire szerették egymást ugye nem érhet így véget a történetük...?

Jisung kérlek gyere vissza hozzám!

Mondd azt, hogy képes vagy visszavenni a helyed a szívemben, ahol jelenleg csak a magány honol...