-Nem teheted ezt velem Minho! - ordított Jisung és közelebb lépve hozzám dühösen lökött rajtam egyet. - Mi ez a faszság, hogy szakítasz velem?! - kiabálta sírva és egy heves mozdulattal letörölte a könnyeit.
-Sajnálom Sungie - feleltem ridegen, miközben legbelül én is atomjaimra hullottam, de erősnek kellett maradnom... Nem mutathattam ki a fájdalmam.
-Azt mondtad, hogy szeretsz és örökké velem leszel - hüppögte a fiú és mindkét kezével sötét tincseibe tépett. - Baszdmeg Minho, megígérted, hogy soha nem fogunk szakítani! A szavadat adtad!!! - sikította szinte az eszét vesztve. Soha nem láttam még őt ilyen állapotban és ez kezdett megrémíteni.

Bár nem tudom miért képzeltem azt, hogy Jisung mosolyogva egy "jól  van"-nal fogja lereagálni a szakítást, de próbáltam magamnak bebeszélni, hogy nem is szeret ő engem annyira... Könnyedén túl fog lépni ezen...

-Miért...? Mondd el kérlek - mászott szinte bele az arcomba, de én odébb fordítottam a fejem, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. - A kurva életbe nézz már rám Minho! - ordított rám és orcáimat két kezével megragadva kényszerített, hogy rá nézzek. - Bántott valaki? Megzsaroltak? - kérdezte kissé ellágyulva. - Ki vett rá erre? - És ezzel a kérdéssel jó alaposan megforgatta a tőrt a szívemben... A fiú sokkal okosabb volt, mint gondoltam.
-Nem kényszerített senki Jisung - hazudtam könnyedén. - Magam döntöttem így.

A hamis szavak oly' lazán gördültek le az ajkaimról, hogy az már engem is megrémített.
Jisung szemei tányér méretűre nőttek és szinte hallottam, ahogy a fejében kattogtak a fogaskerekek. Nehezen bírta felfogni kimondott szavaimat és ezzel magam is így voltam.

-Mi...? - kérdezte sírástól remegő hangon és elengedve az arcomat hátrált egy lépést. - Kérlek mondd, hogy nem igaz, hogy önszántadból ilyen simán eldobsz, mint egy megunt játékot. Minho, te nem ilyen vagy - motyogta egyre kétségbeesettebben.
-Ég veled - köszöntem el hűvösen és bár az előtt sosem használtam a teleportálási képességeimet Jisung közelében,most mégis ezt az utat választottam a távozásra...
-MINHO - ordított fel fájdalmában a fiú. Nem mentem messzire, csak ki az erkélyre, ahonnan még ráláttam  és szemmel tudtam tartani, nehogy valami ostobaságot kövessen el...

Elővéve a telefonom írtam Changbinnak, de alig láttam a könnyeimtől és majdnem másnak ment az üzenet. Szent meggyőződésem volt, hogy a vámpíroknak nincs szívük... De abban a pillanatban az enyém még is elmondhatatlanul fájt.

Sírva aludtam el és sírva is ébredtem fel reggel. A tincseimről nem tudtam eldönteni, hogy az izzadtságtól, vagy a könnyektől tapadtak a homlokomba, de nem is nagyon érdekelt. Kétszer is álmodtam az éjjel Jisunggal. Az egyik egy édesen fájó emlék volt, a másik pedig a legnagyobb bődületes baromság amit pár száz évem alatt elkövethettem...

Hogy lehettem ekkora idióta fasz? Feláldoztam a szerelmünket a saját elveim oltárán... Csak el kellett volna fogadnom, hogy ő is vámpír akar lenni, aztán pedig átváltoztatni őt és élhettünk volna tovább boldogan. Apám is békén hagyott volna minket, megszűnt volna a fenyegetés, a félelem, a Jisunggal köztünk húzódó feszültség... De neeem...  Lee kibaszott Minhonak makacs seggfej módjára ragaszkodnia kellett a saját elképzeléseihez. Ha vissza tudnék menni a múltba lekevernék magamnak egy büdös nagy pofont, de legalább ezeknek a kínzó álmoknak a hatására végre elhatározásra jutottam.

Fel fogom keresni Sungiet...

És ha kidob az ajtón, akkor visszamászom az ablakon!