-Ezt nem egészen így terveztem - nevette el magát kínjában Jisung, majd elhátrálva tőlem sietősen letörölgette a könnycseppjeit.
-Hát akkor hogyan? - kérdeztem, miközben a mögöttem lévő konyhapultnak támaszkodtam.
-Nem tudom - csóválta meg a fejét szomorúan, mire én elkaptam a derekánál fogva és magamhoz húztam. - Minho...? - pislogott fel rám azokkal a hatalmas nagy őzike szemeivel és tenyerével a mellkasomra simított.

Nem tudtam eldönteni, hogy akarja vagy sem... Sok érzelem cikázott a fiúban és nem szerettem volna  kihasználni a helyzetet. Tudtam jól, hogy ha megcsókoltam volna nem ellenkezett volna,  de nem akartam visszaélni ezzel.

Pedig annyira vágytam már cseresznyeszín ajkaira...

-Ne aggódj Jisung, nem foglak megcsókolni - mosolyodtam el, majd finoman megsimogattam selymes gesztenye tincseit. - Megvárom, amíg te teszed meg - tettem hozzá, mire a fiú tekintete ellágyult és oly szeretettel nézett rám mint régen.
-Köszönöm - suttogta, majd lábujjhegyen pipiskedve arcon csókolt. - Ezek után kár erőlködnöm, hogy boldog vagyok nélküled, igaz? - tette hozzá szomorkásan somolyogva, majd  a nyakamat átölelve hozzám bújt. - Kibaszottul hiányoztál,  az az igazság...

-Te is nekem - sóhajtottam fel, majd tekintetem a plafonra emeltem és sűrűn pislogva  akadályoztam meg könnyeim kijutását a szememből. - Annyi időt adok neked Hannie, amennyire szükséged van - mondtam csendesen a füléhez hajolva. - Nem foglak siettetni és, ha nem bocsájtasz meg nekem... - A végét nem bírtam kimondani, de muszáj voltam. Jisungnak tudnia kell, hogy nem kényszerítem semmire és ő egy szabad ember, akinek joga van bárhogy dönteni. - Az is teljesen rendben van - tettem hozzá elfúló hangon.
-Nem akarlak megvárakoztatni - motyogta a mellkasomba és kezei lassan az oldalamra csúsztak, majd egyre erősebben kapaszkodott belém.
-Hidd el, én ráérek... - mosolyodtam el keserűen.

-Elárulod nekem, hogy miért? - pillantott fel rám. - Miért hagytál el...?
-Biztos tudni akarod? - húztam oldalra a számat szomorkásan. - Ne tégy fel olyan kérdést, amire nem biztos, hogy hallani akarod a választ...
-Tudnom kell Minho - makacskodott. - Meg kell értenem, hogy mit rontottam el!
-Édes pici Sungiem, te semmiről nem tehetsz - simítottam végig puha arcocskáján, majd az orrára pusziltam. - Már szinte túlontúl tökéletes vagy nekem - mosolyodtam el.
-Akkor mégis miért hyung? - suttogta könnybe lábadt tekintettel bámulva.

-Azt mondtam neked, hogy ez teljesen az én döntésem volt és nem befolyásolt senki, de hazudtam neked - kezdtem bele a történet mesélésébe. - Apám megzsarolt, hogy vagy doblak, vagy átváltoztatlak... - Élesen kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt és apránként utat engedtem a sós cseppjeimnek. Jisung előtt nem szégyelltem a könnyeimet... - És ha nem csinálok belőled vámpírt, akkor ő fog - fejeztem be elcsukló hangon, majd két kezem közé vettem a fiú arcát és homlokom az övének támasztottam. - Jisung nem kérem, hogy megérts, mert magam sem tudom miért hazudtam neked, miért volt fontosabb az elvem a szerelmünknél, miért gondoltam azt, hogy a szakítás lesz a jó megoldás - sírtam fel halkan és ujjaim alatt megéreztem, hogy a fiú szeméből is csordogálni kezdtek a könnyek. - De hidd el kérlek, hogy szeretlek! Az első perctől kezdve töretlenül és létezésem végéig nekem te leszel a mindenem, az egyetlenem - suttogtam alig hallhatóan és vallomásom egy homlok puszival pecsételtem meg.

Egy darabig még csendesen sírdogáltunk egymáshoz bújva és hol Jisung törölte  az én könnyeimet, hol én csókoltam le az övéit.  A mellkasomon lévő mázsás súly kezdett eltünedezni, de tudtam még, hogy messze van a happy end.

Már ha egyáltalán létezik olyan a számunkra...

Jisung lassan elhúzódott tőlem, majd megfogta a kezeimet és összekulcsolta az ujjainkat. Aprócska mosolyt erőltetett az arcára, de a szemei elárulták. Lélektükreiben benne volt minden, amit a szája nem mondott ki, de nem firtattam ezeket a dolgokat... Majd elmondja magától amint készen áll rá.
-És még mindig így gondolod? - törte meg a csendet Hannie.
-Mit? - pislogtam rá értetlenül
-Hogy képtelen lennél átváltoztatni...

Óráknak tűnő másodpercekig bámultam a kis mókus arcút és a fejemben a fogaskerekek már fájdalmasan kattogtak. Nem tudtam mit mondhatnék erre, hiszen ez még mindig egy fájó pont volt nekem és ennél a kérdésnél nehezen jutottam önmagammal dűlőre. De inkább éljek egy vámpír Jisung oldalán, mint bármilyen Jisung nélkül... Ezért mélyen a fiú szemeibe nézve lassan megcsóváltam a fejem.

Már képes lennék rá...

A szerelmünkért bármire!