Egész vasárnap hívogatott Jesse, de nem vettem fel egyszer se. Nem volt semmi kedvem beszélni vele, de igazából szerettem volna tudni, miért hazudott annak a fannak. Lehet teljesen ésszerű indoka volt rá, én meg itt durcázok és elzárkózok a problémától... Nekem is jó sok hülyeségem van...

Hétfőn suli után egyedül voltam még otthon. Épp másnapra tanultam, mikor kopogtak. Féltem, hogy Ben az, ezért nem azonnal indultam el az ajtóhoz. Valahol a tudatom mélyén sejtettem, hogy ki fog az ajtóban állni, mégis meglepődtem a fiút látva.

- Beszélhetnénk? - kérdezte Jesse, a hangja tele bűntudattal.

Újra elöntött a düh.

- Nem! - vágtam be az ajtót.

- Márpedig én addig innen el nem megyek, míg meg nem hallgatsz!

- Akkor ott öregszel meg a folyosón - válaszoltam, miközben visszaültem az ágyamra.

Próbáltam folytatni a tanulást, de nem ment. Folyton az ajtó felé pillantgattam. Rosszul éreztem magam, hogy ilyen bunkón rávágtam az ajtót.

Zavart, hogy nem jött több válasz a folyosóról. Ilyen gyorsan feladta volna? Már épp ki akartam nézni, mikor Jesse újra megszólalt:

- Ha nem engedsz be, akkor is meg kell magyaráznom...

- Menj innen! - mondtam makacsul ragaszkodva a hülyeségemhez.

"Parancsommal" nem törődve felsorolt több indokot is, hogy miért kell a médiának azt hinnie, hogy foglalt. Én nem igazán értek ehhez, de úgy gondoltam, van igazság abban, amit mond. És mégis, nem éreztem őszintének a szavait. Nem magát magyarázta ki, hanem általánosságban beszélt a dologról.

- Na jó, de konkrétan a te hazugságodnak mi is az oka? - vágtam közbe.

Hallottam, ahogy sóhajt egyet.

- Az emberek hazugságai sokszor tükrözik azt, amit szeretnének...

Óriási. Elkezd itt nekem rébuszokban beszélni... De valójában volt egy sejtésem, hogy mire céloz, és a gondolat megijesztett. Rengeteg érzelem kezdett el kavarogni bennem.

- Én csak... Tudod, én... A francba is... - bajlódott a szavakkal.

Pár hosszú pillanatig csend volt, aztán egy ismerős dallam csendült fel...

Némán hallgattam, ahogy a kedvenc The Neighborhood-dalaimat énekli végig. Nem is tudtam volna mit mondani... Éppen azzal a ténnyel lettem szembesítve, hogy Jesse James Rutherford szeret, és nem csak barátként... Egyszerre nyert értelmet és vált érthetetlenné minden. Ennek ellenére én továbbra is mérges voltam rá. Hát emberből vagyok én?!

Saját érzelmeim megértésével próbálkozva arra jutottam, hogy félek ettől az egésztől. A legkevésbé személyes ok az, hogy egy sztár barátnőjének lenni legalább olyan stresszelő lehet, mint sztárnak lenni. Attól is féltem, hogy elvakíthat a szerelem, és rossz útra térhetek. Jesse cigizik és egyszer letartóztatták drog birtoklásáért, aminek egyből ki kellett volna zárnia őt az álompasijaim listájáról... De be kellett magamnak ismernem, hogy szeretem, nem menekülhettem az érzéseim elől. Gondolataimban azzal vádoltam magam, hogy nem akarom őt szeretni...