-Bucky...-kezdett pánikolni Gabi.
-N-nem lesz baj. Itt vagyok.-nyugtatta.
-Nem fogja látni a fia születését.-kezdett könnyezni a szeme.
-Ne, légy erős! Gondolj arra hogy Liamat lassan a kezedben tarthatod aki biztos vagyok benne hogy hordozni fogja Steve vonásait.
-Bent leszel velem ugye?-kérdezte.
-Bent. Ne aggódj.
-Kérem jöjjön öltözzön be.-kérte a nővér.
-Ö-öltözzek be?-kérdezte.
-Jöjjön!-rángatta magával a nővér.
-Ne aggódj, máris követlek!-kiabálta Bucky vissza. Gabi próbálta nyugtatni magát. A gondolat hogy Steve nélkül kell ezen végigmennie a szívét összetörte de tudta hogy most nincs ideje erre. Erősnek kell lennie. Steve és Liam miatt is.
-Ne aggódjon Mrs. Rogers...-kezdte a doktornő nyugtatni.
-Gabriella...a nevem Gabriella.
-Gabriella.-ismételte egy mosollyal az arcán a doktornő.-Az enyém Laura. Jó kezekben van.
-Ma-maga fogja helyettesíteni Mr. Kirschenbaumot?
-Sajnos Mr. Kirschenbaumnak másik szülést kell most levezetnie. De ne aggódj a tudásomnak megfelelően fogok neked és a picidnek segíteni. Kisfiú lesz igaz?
-Igen.-az hogy Laura beszélgetett vele talán pici nyugalmat adott neki.-Liam. Liam Rogers.
-Rogers mint...
-Steve Rogers...-mondta.
-Maga Amerika kapitány?-úgy nézett ki Laura tisztában volt a bosszúállókkal.
-Igen.-mosolyodott el Gabi.
-Akkor gondolom te is olyan harcos vagy mint az apja.
-Korántsem.-nevetett.
-Minden anya egy harcos. Ezt mikor a karodban fogod tartani Liamat rá fogsz jönni.
-Kicsit félek...
-Nem kell. Itt vagyunk vigyázunk rátok. És mindjárt megérkezik a kísérőd is. Kezdjük rendben? Csinálj mindent úgy ahogy mondom és pillanatok alatt már túl is leszel rajta.
-Rendben.-bólintott.
-Mély levegő...be...és ki...be...és ki....-elfoglalta a pozíciót a doktornő ahogy az ajtó egyidejűleg kinyílt. Azonnal Gabi mellé sietett ahogy a kezét gyengéden megfogta és megszorította hogy Gabi még csukott szemmel is, ahogy küzd a gyermeke világrajöveteléért tudja...ő itt van.-Gabriella, nyomj! Ne hagyd abba!-Gabriella fogait összezárva próbált nyomni de az ereje egyre jobban elhagyta.-Gabriella tudom hogy elfáradtál de nyomnod kell!
-Nem megy....
-Gabriella látom a fejét nyomj!
-N-nem megy...-a sírás kerülgette.
-Hallottad kicsim...nyomj.-hallotta meg a hangot maga mellett ahogy a szemei egy szempillantás alatt nyíltak ki és terelődtek a mellette lévő férfira.-Nyomnod kell.-simította le az izzadtságot a homlokáról.
-Te....te...
-Mondtam hogy itt leszek.-tudta hogy a maszk alatt Steve mosolyog. A hangja ezt sugallta.
-Istenem...-a szemei könnyekbe úsztak.
-Maga az apa?-kérdezte a doktornő.
-Én vagyok.-figyelte mindvégig Gabit.
-Hallod Gabi! Nem vagy egyedül! Apuka tudja mit kell tenni?
-Tudom.-mondta.-Kicsim, mint a gondozáson tanultuk rendben? Mély levegő ki...és be...-kezdte ő diktálni az ütemet.-És most nyomj!-Gabi erősen szorította Steve kezét. Mégis valamiért annyi ereje keletkezett attól hogy Steve mellette volt, mintha ez egy egyszerű száz méteres futás lenne számára.
-Ez az! Mindjárt kész vagyunk! Még hármat Gabi!-mondta a doktornő.
-Gyerünk kicsim!-Gabi újabb, újabb és újabb nyomás után levegőért kapkodva dőlt hátra. És meghallotta. Liam felsírt.
-Gratulálok!-mondta széles mosollyal Laura.
-Úristen...-a szemei azonnal a picit keresték majd megpillantotta őt.
-Apuka leveheti a maszkot.-mondta Laura egy mosollyal az arcán ahogy Gabriella mellkasához vitték a picit és ráhelyezték.
-Istenem...hát szia...-küzdött a könnyeivel Gabi ahogy Liam látványa a világ legnagyobb békességét nyújtotta a lelkének.-Liam, kicsikém...
-Megcsináltad.-mondta Steve.
-Istenem...el se hiszem...hogy itt voltál.-nézett Stevere.
-Megígértem, igaz?-nyomott egy puszit a homlokára.
-Annyira hiányoztál.
-Te is nekem, kicsim. Nagyon hiányoztál.
-Apa lettél...-mondta ahogy a hangja megremegett de mégis a mosolya a világ legőszintébb érzelme volt.
-Te pedig édesanya. A világ legcsodásabb édesanyja.-nyomott egy újabb puszit Gabi homlokára.

___________________________________________

6 évvel később:
-Mama nézd mit szedtünk neked?-rohant Liam Lydia karjaiba.
-Oh drágám ez meseszép!-nyomott egy puszit Liam arcára.
-Anyu nem fázol?-kérdezte Gabi ahogy anyukájának adott egy puszit.
-Nem, kellemes az idő.-mosolygott rá.
-Szólj és beviszlek.
-Ez anyukáé.-jelent meg a háta mögött virágokkal Steve ahogy Lydiának nyújtotta.
-Istenem, honnan szedtétek ezeket a meseszép virágokat?
-A kertemből.-nézett kisebb szúrós tekintettel Stevere.
-Majd visszanő.-nevetett.-Nézd. Ezt neked szedtem.-nyújtotta Gabriellának a csokrot.
-Engesztelés.-kuncogott Lydia.-Az ujjaid köré csavarod őt minden egyes alkalommal.
-Ilyen ez a szerelem.-mondta ahogy Gabira nézett.
-Most már bemehetünk.-mondta Lydia.
-Fázol?
-Kicsit.
-Majd én tolom.-mondta Steve.
-Liam, gyere mama ölébe.-hívta Lydia mire Liam gondolkodás nélkül ugrott az ölébe. Steve pedig elkezdte a tolókocsit maga előtt tolni.
-Úgy gondolom Larissa is imádni fogja az ilyen pillanatokat.-mondta Gabi.
-Igen?-nézte a ragyogó feleségét Steve.
-Végig rugdalódzott.-mondta széles mosollyal.
-Nekünk van a legszebb családunk, igaz kicsim?
-Te, mama, Liam...Larissa...a csapat...kívánhatnék többet?
-Mondjuk még két unokát?-viccelődött a kocsiba Lydia.
-Semmi sincs kizárva.-kuncogott Steve.
-Steve!
-Ki tudja? Lehet még korántsem végeztünk itt.
-Kettőt beszéltünk.
-Ez még négy évvel ezelőtt volt.
-És nézd meg. Már egy úton is van. Már csak egy kell még.
-Összesen kettő.-nevetett.
-Ezt este beszéld meg az uraddal mikor...
-Anya!-szólt rá.
-Mikor?-kérdezett azonnal vissza Liam.
-Semmi. Semmi Liam. Ne hallgass nagyira.
-Azért játszotok a gyereknek altatót minden este?
-Anya!
-Ma is lesz altató hogy...
-Te bolond.-ütötte meg a karját Stevenek.
-Szeretlek.-nézett Gabira.-Szeretlek titeket.
-Szeretlek...és szeretem hogy hozzádtartozom.
-Ahogy én hozzád.

*VÉGE*