-A feleségem 11 hetes terhes! A...a vércsoportja A+!-mondta ahogy remegő kezekkel fogta a hordágyon vérben fekvő felesége kezét.
-Bármilyen allergiája amit ismer?
-Nincs...nincs gyógyszer allergiája amiről tudnék.
-Rendben. Vigyék a műtőbe!-adta az utasítást az orvos.-Maga sem néz ki jobban.-utalt a lábára.
-Csak mentse meg a feleségem és a gyermekünk.
-Biztos jól lesz maga?-Steve bólintott.
-Francba...! A FRANCBA!-ütött a falba.
-Steve!-futott oda Natasha.-Ga-Gabi?
-Odabent....-nézett a műtő irányába.
-Sok vért veszített?-aggódott továbbra is Natasha.
-Nem lehet bajotok...-mondta halkan Steve ahogy a szeme folyamatosan az ajtót vizsgálta.
-Elkaptuk Buckyt. Tudom lehet nem ez a megfelelő pillanat de már a S.H.I.E.L.D központjában van megfigyelésen.-mondta.-Steve?
-H-hogy?
-Mindegy...igaz nem most kellene ezzel zavarnalak. Meglehetősen hosszú ideig küzdöttek Gabiért a műtőben, addigra a csapat többi tagja is izgult Stevevel együtt a folyosón. Majd végre megjelent az orvos.
-Doktor úr!-rohant oda Steve nem véve figyelembe a lábán lévő sérülést.-Jól vannak?-kérdezte.
-Sajnálom de a kisbabát nem tudtuk megmenteni. A felesége állapota azonban stabil.
-El...elvesztette a kisbabát?-megtört. Az ami az életükbe az elmúlt hetekbe az óriási boldogságot okozta nincs többé.
-Sajnálom.-hagyta ott az orvos.
-Steve...?-szólalt meg Tony.-Gabi...várandós volt?-mindannyiuk szíve mintha darabjaikra hullott volna.
-Igen...-ült le mert úgy érezte a talajt ami eddig a biztonságot adta a lábainak eltűnt alatta.
-Nem is...mondtátok...-mondta Wanda.
-Meg akartuk várni a 12 hetet...-Steve eltemette az arcát. Tudták hogy Steve épp az érzelmeivel vív egy hatalmas csatát.

Két óra múlva:
-Elnézést....-jött eléjük egy nővér.-Mrs. Rogers a férjét szeretné látni.-Steve egy bólintással jelezte hogy értette. Bicegve miután az ő lábát is lekezelték ment a kórterem irányába ahol Gabi feküdt.
-Steve...-amint meglátta őt egy apró mosoly ült az arcára.
-Szia...-ment oda Steve.
-Jól...jól vagy?-aggódott a férjéért.
-Egy ideig nem futok.-nézett a lábára.-Te hogy érzed magad?
-Kicsit szúr a seb, de elviselhető....-jegyezte meg.-Steve...?
-Hm?-nézett rá.
-Miért nem mond senki semmit, mi van a kisbabánkkal? Jól van?-Steve szíve darabjaira tört. Úgy néz ki neki jutott a feladat hogy elmondja a szerelmük gyümölcse már nincs velük.-Steve...?-ismerte Gabi a férjét, így azt is tudta az arc amit most lát nem jó híreket fog közölni.-Ugye...ugye nem...?-nehezült Gabi légzése.
-Mindent megtettek...-csak ennyit tudott mondani. Az ő szíve is nehezen akarja elhinni hogy amire ennyire vágytak az egyik pillanatról a másikra eltűnt az életükből. Gabi zokogásba tört ki.-Minden rendben lesz.-húzta magához a feleségét aki a mellkasán sírt. Erősen szorította a pólót ami az egyetlen kapaszkodója volt most.

Gabit pár nappal később kiengedték, meglepetésére pedig új lakóval találta szembe magát a bázison. Mégpedig Bucky állt vele szembe.
-Ő mit keres itt...?-kérdezte ridegen a csapattól.
-Gabi...-kezdte volna Clint.
-Tiszta már Gabi.-folytatta Steve. Tudta hogy ezt neki kell megmagyaráznia hisz ő ragaszkodott hozzá hogy a barátja velük legyen.
-Ugye nem gondolod komolyan hogy képes leszek vele együtt élni?-nézett idegesen Stevere.
-Tudom hogy nehéz, nekem is az. De ha megkérhetlek próbáld megismerni őt. Nem rossz ember. Kihasználták úgy mint a többi száz másik embert. Nem ő tehet róla.
-Ő döfte belém a kést.
-Az a tél katonája volt és nem Bucky.
-Miért az ő pártját fogod és miért nem engem nézel?
-Mert most igazságtalan vagy.
-Igazságtalan?
-Steve...lehet jobb lesz ha én máshol lakok.-szólalt meg Bucky.
-Nem, itt maradsz velünk.-Gabi idegesen indult az emeletre mikor Bucky felé nyújtotta a kezét.
-Még...nem mutatkoztam be neked. A nevem Bucky Barnes.
-Nem érdekel.-hagyta ott Gabi őket.
-Kérlek ne figyelj rá, Gabi egy nagyon kedves, figyelmes nő csak....
-Megöltem a...
-Nem a te hibád. Valójában akkor ott se kellett volna lennie. De mindig a feje után megy.
-Pont mint te.
-Pont mint én.-sóhajtott.-Pihenj Bucky, hidd el majd Gabi megbékél és jó barátok lesztek. Most megyek és megnézem őt rendben?-az emeletre ment ahol tudta hogy Gabi magában kuksol a szobában. Benyitva látta hogy felhúzott lábakkal ül az ágyon, az arca a térdére temetve.-Nem tudnál picit nyitottabb lenni felé?
-Nem akarok.-dünnyögte.
-Gabi! Fontos számomra Bucky. Gyerekkori barátom.
-Én meg a feleséged, a francba már!-kiabálta.-Most mégis őt véded mikor nekem kellene a támaszod.
-Itt vagyok!
-Itt. De nem úgy mint régen.
-Mire akarsz kilyukadni?
-Undorodsz tőlem? Haragszol rám? Mi az oka annak hogy napok óta meg se öleltél, magadhoz se húztál, meg se csókoltál? Olyan érzés mintha teljesen egyedül hagytál volna hogy megharcoljam ezt a csatát magamba!
-Én is harcolok, magammal!-kiabálta Steve.-Neked eszedbe se jut hogy újra a parancs ellen mentél? Kértelek akkor ne gyere oda bármi is lesz erre te gondolkodás nélkül vetetted oda magad hogy majd megvédesz! Ki kérte Gabi?! Tudtad hogy mindkettőtök élete veszélyben lesz és te akkor is fejetlenül mentél előre! Hogy haragszom e rád? Rohadtul haragszom!-Gabiba erősen ütöttek ezek a szavak.
-Tehát...nem ő...hanem én vagyok a felelős a kisbabánk haláláért?
-Ezt...Gabi...ezt nem mondtam.-jött rá Steve mekkora hülye volt hogy a fájdalmát Gabin vezette le.
-Menj ki.-mondta Gabi ahogy felállt és a fürdő felé ment.
-Gabi ne haragudj...-ért volna a kezéhez de Gabi elhúzta azt.
-Takarodj.-csapta be az ajtót.
-Te idióta vagy...Steve.-dünnyögte magának.