Gabi kézen fogva vezetve Stevet lépett be egy szobába. A villanyt felkapcsolva látta meg Steve Gabriella milyen körülmények között él hónapok óta. A szoba fala fehér volt, nem tiszta fehér inkább koszfehér. A jobb oldalon egy ágy volt ami lassan hasonlított ahhoz amilyen a katonaságban volt. És egy apró szekrény a sarokban. Ebből állt a szoba. A szíve összeszorult amint belegondolt hogy a menyasszonya ilyen helyen kényszerül bújkálni.
-Nem a legszebb de...amíg nincs vége az őrületnek megteszi!-jegyezte meg egy apró mosollyal az arcán. Látta mennyire sajnálkozva néz rá Steve és ezt nem akarta. Nem akarta hogy sajnálja. Hisz arra volt jelen pillanatban a legkevesebb szüksége.
-Mióta...bújkálsz itt?-kérdezte.
-Amióta halottnak nyilvánítottak...!-vallotta be.
-Ott voltál...a temetésen?-kérdezte Steve ahogy egy lépést se tett a szobába. Gabi az ágyra ült. Egy apró halovány mosoly volt az arcán.
-Ott...! Igazán szép...beszédet mondtál...!
-Napokig dolgoztam rajta...mindig újabb és újabb emlék jutott az eszembe...! Mindig úgy éreztem valami még hiányzik...!
-Sajnálom a sok fájdalmat amit okoztam neked...! Nem érdemelted meg...!
-Egyikünk se érdemelte meg...!
-Sokszor gondolkoztam azon hogy lehet jobb lenne végleg eltűnni...ezek után...! Nem felbolygatni semmit...! Csak hagyni hogy újra boldog életet élhess...! Önzőségnek tartottam hogy minden fájdalom után én csak úgy újra az ajtódon kopogtatnék és azt kérném fogadj vissza...!
-Gabi...!
-És lehet tényleg ez lenne a megoldás mindkettőnknek...! Hagyni téged boldognak lenni és én csendben...eltűnnék a világ szeme elől...! Nem gondolod?-kérdezte ahogy a szeme tükröződött. Steve nem válaszolt, hatalmas lépteivel egy pillanat alatt Gabi előtt termett ahogy közrefogva az arcát kapta el az ajkait. Amilyen erőszakos volt, annyira gyengült el a végére. Amint ajkaik elváltak azonban a távolságot egy pillanatra sem csökkentette.
-Ne merészeld a világod elképzelni nélkülem...! Ne akard hogy a világom...nélküled töltsem ki mert képtelen vagyok rá...! Rád van szükségem ebben a sanyarú és gonosz világban...mert te vagy az egyetlen aki boldogságot tud hozni ebbe a szürke mindennapokba! Érted amit mondok? Te vagy...az én életem! A mindenem!
-És ha én nem illek a világodba? Steve neked egy nő kell aki a feleséged lesz, aki gyermekekkel ajándékoz meg és boldoggá tesz egész életedbe! Én eddig mit tudtam neked adni?
-Mindent Gabi! Mindent!-távolodott el ahogy ideges lett attól amit Gabi mondott neki.-Te neked fogalmad sincs igaz? Amíg nem ismertelek, amíg nem voltál az életem része...én nem is éltem! Amíg nem lettem az aki, az emberek semmibe vettek, átnéztek rajtam, kiröhögtek! Majd adódott egy lehetőség hogy én is legyek valaki, hogy én is segíthessek embereken de Gabi az nem élet volt! Egy hivatás de nem élet! Mindig a munkámnak éltem de aztán jöttél te! Amikor először megláttalak a S.H.I.E.L.D-nél a csapattársaiddal, egy édes mosoly ült az arcodon...gyönyörű voltál! Én...csak néztem ahogy beülsz a csapattársaiddal az autóba de képtelen voltam egy pillanatra is elfelejteni téged! Vártam...vártam mikor láthatlak újra, azt az édes mosolyt! Majd jött az első válogatód, emlékszel? Nem sikerült...sajnáltalak...nagyon sajnáltalak de mikor a helyedre mentél nem láttam azt a szomorú tekintetet inkább elszántságot! Majd találkoztunk...! Emlékszel mikor egyszer órát tartottam nektek? Te ott voltál...mindennek elhordtál a hülye kemény edzésem miatt de tudtad hogy ez az egyetlen esély hogy újra megpróbálj bekerülni a csapatba! Ezért megkértél hogy edzelek? És ha tudnád hogy legbelül mennyire boldog voltam! Mert veled lehettem...! Nem akartam kimutatni az érzéseim ezért taszítani akartalak, kemény voltam veled...de te mindennap egy mosollyal az arcodon köszöntél el tőlem...! És én csak azt tudtam hogy bolondulásig...belédszerettem! És az már csak hab a tortán volt hogy megkaptalak...hogy a feleségem lettél utána! És még ha nem is volt könnyű életünk mégis újra egymásé lettünk...! Mert...én...képtelen vagyok nélküled boldog lenni! Nem megy...akármennyire is próbálom, érted?
-Erről soha se meséltél...!
-Gabi én szeretlek...! Nagyon, nagyon szeretlek! És...!
-...sokat beszélsz!-mosolyodott el.-Úgy látszik...muszáj lesz elviselnelek egy életen keresztül?-viccelődött ahogy egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
-Úgy néz ki...!-mosolyodott el Steve is.-Gyere ide!-tárta szét a kezét. Gabi pedig gondolkodás nélkül bújt a karjaiba.-Annyira szeretlek kicsim...!
-Én is szeretlek....nagyon szeretlek!-mondta ahogy erősen fogott rá a felsőjére.
-Akkor ne akarj elhagyni engem...!-emelte fel az arcát hogy a szemeik találkozzanak.-...rendben?-Gabi bólintott.-Bújj ide vissza!-húzta vissza magához.