Gabi remélve egy este alatt Steve feladta a tervét nyugodtan ült a nappaliban. Steve épp a konyhában telefont tartva a füléhez mászkált fel-alá.
-Fury nem lehetne hogy más menjen?-hallotta Gabi Steve idegeskedő hangját.-De...!-elhallgatott.-Értem...!- válaszolta mint aki feladta, majd lerakta a telefont.
-Baj van?-kérdezte a vele szembe ülő Natasha.
-Küldetés...!-rakta le a telefont a pultra.-Miért pont most?
-Mennyi időre mész?
-Fury számításai szerint legfeljebb három nap!
-Az nem sok Steve!-nyugtatta.
-Mi van ha azon múlik hogy...!-nézett Gabi irányába aki a könyvébe bújva élvezte a nyugalmat.-Mi van ha ez miatt nem fogom elérni hogy újra szeressen?
-Ennyire nehéz lesz, úgy érzed?
-Félek hogy ő egy cseppnyi esélyt se lát már kettőnknek...!
-Most is itt vagy, meg se próbálsz a közelébe kerülni!
-Akarok a közelébe lenni...borzasztóan...! Mégis az apró hang a fejembe azt mondja miért erőltetném olyan dolgokra amit ő nem akar?
-Erőltetni? Steve ugyan már!
-Mi van ha mondjuk én el akarom hívni őt ebédelni? De mi van ha csak azért fog igent mondani mert minél előbb túl akar esni ezen az egy hónapon? Mi van ha valójában kényelmetlenül fogja érezni magát?
-Komolyan ezeken agyalsz?
-Nem akarom hogy rosszul érezze magát...!
-Már feladtad?
-Mi? Nem! Dehogy...!-ellenkezett.-Valójában úgy érzem soha se leszek képes rajta kívül bárkit is szeretni...!
-Sharonnal mi volt a helyzet?
-Azt hittem szerelem...! De...nála nem éreztem azt amit Gabival!-mosolyodott el. És még ha ő nem is tudta, Gabi végig hallotta azt amiről beszéltek.
-Miért lett vége köztetek?-Gabi pedig nagyon is jól tudta hogy ez a kérdés mindkettőjük számára kényelmetlen.
-Ez....ez...!-kereste a szavakat Steve.
-Megéheztem!-szólalt meg Gabi ahogy lerakta a könyvet az asztalra. Steve és Natasha is őt nézte.-Mi az? Annyira izgalmas a könyv hogy még az étvágyam is megjött! Valaki velem tart?-kérdezte. Steve pedig tudta. Tudta hogy Gabi őt próbálja védeni a magyarázkodástól.-Most élj a lehetőségeddel kapitány!-célzott neki.
-Hallod Steve?! Futás!-lökte Gabi irányába gyorsan Natasha őt.
-Gabi nem muszáj ezt...!-akarta neki mondani de elindult a lift ajtó irányába.
-Itt hagylak ha nem jössz!-Steve beszállt mellé.
-Nem kellett volna ezt tenned...!
-Megéhezni? Tudod hogy imádok enni!
-Tudod hogy nem arra céloztam!
-Mindketten tudjuk hogy erre a kérdésre még lehet mi sem tudunk értelmes választ adni...! Még egymásnak sem...! Miért próbálnánk akkor másnak ezt megmagyarázni?-nézett rá.
-Szerinted hiba volt a házasságunk?-kérdezte meg Steve kissé fájó szívvel. A lift ajtó pedig kinyitódott Gabi pedig kisétált rajta.
-Soha nem gondoltam rá hibaként...!-fordult szembe a kapitánnyal.-De tapasztalatszerzésnek remek volt...!
-Rájöttél hogy nem katonákkal kell kezdeni?
-Vagy inkább szuperhősökkel?-mosolygott rá ahogy továbbsétált.
-Tudod hogy soha se gondoltam magamról hogy hős vagyok!-sétált mögötte.
-Pont azért mondtam! Gondolj bele ha egy olyan férfi lettél volna mint mondjuk Batman!
-Batman?
-Superman?
-Gabi most miről beszélsz?
-Arról hogy nem az eddigi életed miatt történt ami történt! Tény igen, híres vagy az emberek szemébe de engem ez soha se érdekelt! Az a rengeteg küldetés...amin külön-külön voltunk ölt ki belőlünk mindent! Keveset voltunk együtt friss házasként, ami a sok veszekedéshez vezetett és talán ez az egyik ok ami miatt ide jutottunk...! Vagy te nem így gondolod?
-Azt hittem....az eddigi életem miatt...!-sokkolt le.
-Tudtam ki vagy az elejétől, miért zavart volna?
-Gabi....!
-Hm?-fordult szembe vele.
-Te még látsz reményt számunkra?
-Erre tudod a válaszom...!
-Hallanom kell...!
-Menjünk mert éhes vagyok!-terelte el a választ.
-Azon a napon...egy idióta voltam! Most már tudom...!
* Három évvel ezelőtt:
Steve eszméletlenül feküdt a kórházi szobájában. Gabi pedig a kezét tördelte idegességében a mellette lévő széken. Az idő borzasztóan lassan telt. Minden egyes perc óráknak tűnt.
-Gabriella!-szólt neki Fury ahogy a fejével a kapitány felé biccentett. Ébredezett.
-S-Steve!
-Hol..hol vagyok?-kérdezte kisebb rémülettel a szemében.
-Kórházban!-mondta a könnyeivel harcolva.
-Mi...mi történt?
-Szólok az orvosoknak!-ment ki a szobából Fury.
-Ne izgulj, minden rendben!-fogta meg a kezét.-Megműtöttek...most már nem lesz baj!
-Megműtöttek?-értetlenkedett.
-Golyót kaptál Steve...!-próbálta tartani magát de az ajkai remegtek.
-Francba...!-csukta be a szemét.-Akkor gondolom sikertelen volt a küldetés!-a kijelentés felbosszantotta Gabit.
-Ezt nem hiszem el! Komolyan Steve?! Ez a legnagyobb problémád most? Az a hülye küldetés? Meg is halhattál volna!
-Fontos küldetés volt!
-Azt hittem az a küldetés hogy épségben visszatérj hozzám!-mondta kicsit nagyobb hanggal.
-Miért izgulsz? Itt vagyok!-talán nem tudta felmérni Steve abban a pillanatban a felesége mennyire megrémült a tudattól hogy elveszítheti őt.
-Mindjárt jön az orvos!-lépett be Fury.-Szerencséje volt kapitány!
-Inkább balszerencsének mondanám!-Gabi nehezen akart hinni a fülének.-Fontos küldetés volt...!
-Majd legközelebb!
-Mikor indulhatok újra?-kérdezte meg Steve. Gabi szíve pedig darabjaira hullott. Tudta ez az a pont. Felállt ahogy azonnal a táskája után nyúlt.-Hova mész?-kérdezte Steve.
-Elég volt...!-rakta el a telefonját.
-Mi az hogy elég volt?
-Azt ahogy mondtam! Elég! Végeztem!-sétált vissza idegesen a férfi mellé ahogy a szekrényre helyezte a gyűrűjét.
-Várj már Gabi! Ne szórakozz!
-Szórakozni? Én?! Gondolkozz már! Itt fekszel egy kibaszott varattal a hasadon amit egy lőtt seb miatt kaptál és az az első kérdésed mikor mehetsz újra? Én nem azért lettem a feleséged hogy bérletet vegyek a kórházba! Elég volt...!-ment ki az ajtón.
-Francba!-kelt volna fel de a hasába egy erősen nyilaló fájdalmat érzett.
-Kapitány, maradjon!-nyomta vissza az ágyba Fury. Többé nem látta őt. Gabi örökre eltűnt az életéből.
*
-Kár hogy nem jöttél erre rá hamarabb!
-Tudom hogy ott nagyon megrémisztettelek!-Gabiba feltörtek az emlékek mert a szeme tükröződött. Próbálta magát tartani de az ajkai remegtek. Steve lassan sétált hozzá ahogy szorosan magához húzta.-Sajnálom!-simogatta a hátát ahogy Gabi kezei szorosan fogták őt át.-Sajnálom...!