Chan a fejében szóló dallamra dobolt asztalának lapján. Tekintette számítógépéinek képernyői között ugrált megvizsgálva minden elemet rajtuk. Az új dallamok, szövegek csak úgy cikáztak a fejében, folytak belőle akárcsak egy vízesés és muszájnak érezte az összeset leírni. Az idő valahogy hajnali kettő és három óra között mozoghatott, a fiú már órák óta ott ült stúdiójában mégsem érezte magát fáradtnak. Ébren tartották a kimondatlan szavak, amelyek csakis arra vártak, hogy a dallamok ágyán eljusson több százezer emberhez. Chan mindennél jobban szerette ezt, képtelen lett volna másként elképzelni az életét.

- Gondoltam, hogy még mindig itt vagy – a mély hangot hallva a szőkeségben melegség terült szét. Mosolyogva fordult hátra székével, majd csillogó íriszekkel vonta magához az alacsonyt. Átkarolta derekát, arcát a kidolgozott hasfalnak támasztotta és mélyen magába szívta párja parfümjének illatát.

- Miért vagy itt, Bin? Késő van, már otthon kellene lenned és aludnod – az elmondottak ellenére Chan egyáltalán nem bánta a kisebb jelenlétét. Szerette amikor mellette ül amíg dolgozik vagy éppen együtt alkotnak valami újat. Emellett, viszont az aggodalom is ott bujkált benne kedvese iránt, nem fordított elég időt önmagára és ez bökte az idősebb csőrét.

- Hiányoztál. A napokban alig töltöttünk együtt időt, ami azért ironikus tekintve, hogy ugyanott dolgozunk, ugyanazon dolgozunk és még egy helyen is lakunk – Changbin az asztalhoz húzta az egyik fal mellett elhelyezett fotelt. Egy pillantást vetett a képernyőkre majd figyelmét ismét az ausztrál nyerte meg magának.

- Igen, tudom. Bűntudatom is van miatta.

- Reméltem, ma hamarabb jössz haza, de hiába vártalak csak nem jöttél. Már látom, hogy ki vett el tőlem – A kisebb fejével az eddig kidolgozott sorok felé bólintott. Chan szégyenlősen, bűntudattól kipirosodott orcával sütötte le szemeit.

- Sajnálom, Binnie. Tudom, hogy megígértem, hogy több időt fogok rád fordítani, mint a dalokra mégsem tartom magam hozzá.

- Te olyan hülye vagy – jelentette ki Changbin mire párja felkapta a fejét. Hangjában annyi szeretett bújt meg a szavak kiejtése közben, hogy Channak kellett egy kis idő mire felfogta a jelentésüket – Nem kell több időt rám fordítanod rám, ahogy fordítva sem. Tökéletes egyensúlyt tudsz felhúzni mindenben, tehát ebben is. Nem azért járok veled, mert a nap huszonnégy óráját rajtad csüngve akarom megélni – bár egészen hívogató a gondolat –, hanem mert szeretlek. Téged boldoggá tesz, hogy újabb zenéket alkothatsz nekünk, engem boldoggá tesz, ha boldognak látlak.

- És van lehetőségem arra, hogy még boldogabbá tegyelek?

- Igen, van – bólintott aprót és mosolyra húzta cseresznyepiros ajkait – Ha magaddal hozol. Szeretek veled lenni amikor dolgozol, szeretek veled együtt dolgozni. Tudom, hogy nem vagyok egy nagy társaság amikor az esetek többségében elalszom a fotelban, de ez még mindig jobb, mint otthon egyedül aludni.

- Szeretem amikor elalszol itt. Aranyos.

- Nyálas vagy.

- Csak szerelmes – nevetett fel Chan. Közelebb húzta magához a kisebbet, apró csókot nyomott a homlokára és meleg ölelésbe vonta. Ez volt a teljes élet képe számára; tökéletes volt.

Ehj, de régen írtam ide