A lángok határfalként vettek körbe minket alig pár méteres sugárban, amelyek szavak nélkül utasítottak távol maguktól – kíváncsian figyelték minden egyes mozdulatunkat. Lehunyt pillákkal forgolódtam, sokszor utánam kaptál mikor lábaim megakadtak egymásban, de én csak önfeledten nevetve folytattam tovább. Karjaim súlytalanul, szárnyakat imitálva lebegtek körülöttem, hátamon verejtékcseppek cikáztak végig majd pörgős szoknyám korcában nyugalomra tértek. A falak velem együtt mozogtak, hol arrébb csusszantak, hol velem együtt forogtak, csak egy valami volt biztos – hogy mi ketten voltunk ott. Sokszor táncoltál velem, sokszor hangolódott össze minden porcikánt, mielőtt teljesen beleélhettem volna magam te visszaléptél; ez nem szomorított el, hisz ettől függetlenül mellettem voltál, vigyáztál rám.

Egy nap repedés jelent meg talpunk alatt. Ijedten ugrottam karjaid közé, te pedig védelmezőn átöleltél. Sűrű felhők lepték el a szeplős eget és a keletkezett résből egy alak szállt fel. Gyönyörű volt, már-már tökéletes arca és teste volt engem mégis inkább fekete tollakkal tarkított szárnyai varázsoltak el. Meg akartam érinteni őket, kíváncsi voltam valóban olyan selymesek-e, mint amilyennek tűnnek. A hangja mély volt, lenyűgöző én mégsem tudtam teljesen rá figyelni egészen addig míg egy ígérettel elő nem állt. Tudást ígért, szabadságot, felfedezhető pontokat. Téged teljesen hidegen hagyott engem viszont teljesen feltüzelt. Ég és föld voltunk mi ketten, én kíváncsi voltam, mindent tudni akartam, az okokat, miként alakultak így a dolgok, miért voltunk bezárva, miért pont mi ketten, miért voltunk szerelmesek – szerelmesek voltunk-e egyáltalán.

Az ördöggel akartam menni, tudni akartam mindent viszont te nem akartál semmit. Számodra tökéletes volt minden úgy ahogy volt minden, te nem akartál élni a lehetőséggel. Gondolkozóba estem, nem tudtam mit kellene tennem – te a bűn, a gonoszság hercegét láttad míg én a bukott angyalt, aki csak megértésre vágyik. Mindig is naiv voltam, gyakran dorgáltál meg miatta, amikor a falhoz próbáltam meg közelíteni; szentül hittem abban, hogy ha kedveskedve, rossz szándék nélkül közelítem meg ő sem fog megégetni engem viszont te mindig visszarántottál mielőtt az ujjbegyem végig simíthatta volna a lángokat.

Döntenem kellett, kockáztatok vagy a biztos mellett maradok – a félelmem, a bizonytalanságom győzött. Lekonyuló ajakkal utasítottam vissza az ajánlatott. Az ördög negédesen nevemen szólított, igyekezett megpuhítani, de döntésem akkor már megmásíthatatlan volt. Az angyalarcú fintorba torzult arccal távozott. Te magadhoz vontál, lágy csókot leheltél ajkaimra majd táncba invitáltál. Seperc alatt elfeledkeztem Luciferről és minden másról. Újra táncolhattam – veled.

Éjjel borzasztó fájdalomra ébredtem. Olyan volt mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Levegő után kapva lendültem ülő helyzetbe, de nem láttam semmit. A helyünket, a tűzfallal körülvett otthonunkat sűrű füst felleg lepte el. Utánad tapogatóztam viszont te már akkor nem voltál ott. Ahogy elszállt a vakító füst a túl oldalon láttalak meg. Sajnálkozó tekinteted az enyémbe akadt és még a lángfalon keresztül is láttam könnyeidet. Egyik pillanatról a másikra tűntél el. Szövetséget kötöttél az ördöggel, hogy szabad lehess engem pedig ott hagytál – elszakítottad magad a másik feledtől. Nem éreztem mást csak a hatalmas űrt, amely bennem keletkezett. Lucifer rám vigyorgott majd válladra fogva eltűnt, vele együtt pedig te is. Térden csúszva üvöltöttem, utánad könyörögtem, de egyedül maradtam.

Napokig zokogtam, nem táncoltam tovább, csak könnyeimmel itattam a lángok miatt kiszáradt talajt. Hosszú időbe tellett mire feldolgoztam, hogy elhagytál. Attól a naptól soha többet nem táncoltam bármennyire is könyörögtek a falak. Sokáig tartott mire újból tudtam gondolkodni, veled együtt mintha minden érzésem és gondolatom elveszett volna – egy idő után viszont visszatért belém az élet. Újból megpróbálkoztam a fal megközelítésével, előszőr csak pár lépés majd napról napra egyre közelebb merészkedtem míg alig egy méter volt közöttünk. Félénken, óvatosan nyúltam fel hozzá, először csak ujjam hegyével, de amikor megéreztem a kellemes bizsergést egész tenyeremet rá tapasztottam. Nevetve simogattam a lángokat, ki dorombolva bújt még jobban az érintésembe.

A fal egy rést képzett nekem, már tisztán láttam a külvilágot viszont nem mozdultam. A fények, a lángok biztattak, hogy menjek, nem lesz semmi baj így kiléptem a biztonságot nyújtó zárkából. Elveszett voltam, nem tudtam mit kellene tennem, de a tűz lágyan körbe ölelt és biztatott így elindultam – majd évekig meg sem álltam. Csodálatos volt, rengeteg mindent fedeztem fel, ismertem meg, tanultam és boldog voltam; viszont végig bennem volt hiányod.

Az utolsó napomon találkoztunk, elveszett voltál, akár egy őzgida és nagyon megijedtél mikor megláttál. Üzletet kötöttél az ördöggel és teljesen pórul jártál pedig kettőnk közül mindig is te voltál az óvatoskodóbb, én pedig a meggondolatlan. Egyedül hagyott a nagyvilágban, teljesen magadra maradtál a legnagyobb ajándékkal és egyben legnagyobb büntetéssel. Nem tudtam rád haragudni, sosem voltam az a fajta, hisz te is mindig mondogattad mennyire naiv, hiszékeny vagyok. Még egyszer utoljára szerelmet vallottam neked majd örök nyugovóra tértem a lángjaim karjaiban – te azonban örök életedre ott ragadtál egyedül, a teljes elveszettségben.

Kissé szokatlan ez a... hát nem is tudom miként lehetne körül írni ezt a részt. Eredetileg a gondolatos könyvembe szerettem volna írni viszont annyira ömlöttek belőlem a szavak, hogy végül itt kötött ki. Ha esetleg van kedved, kifejthettnéd a véleményedet róla, borzasztóan kíváncsi lennék rá