Minho a folyó partján ült. Későre járt már az idő, a nagygöncöl útjának felét is megtette már, de a fiú továbbra is ott kint ült. Szabadjára engedte gondolatait, hagyta, hagyj adják ki magukból, amit csak akarnak, üvöltsenek, ahogy csak torkukon kifér. Sok szó elhangzott, de a fiú nem igazán fogta fel őket. Nem akart értelmet adni nekik, engedte, hogy elmeneküljenek csakúgy, mint a víz hullámai is egybe mosódtak egymással.

Bele fáradt a menekülésbe, nem akart tovább futni. Fájdalmat érzet mellkasában, de szépen lassan, ahogy a csillagok is a helyüket változtatták, úgy a kellemetlen érzés is lassan tova szállt. Az ifjú nem gondolkozott. Szavak kavarogtak benne, de nem gondolt, felejtett. Elfelejtett minden egyes szótagot, amint elhangzottak a némaságban és nem is akart emlékezni rájuk. Nem volt szükséges.

Minho egy elég érdekes személy volt. Sokan vették körül, szerették őt, de nem igazán akadt köztük olyan, aki megértette volna őt. Túl sokat érzet, túl sokat gondolt – jóval többet, mint azt képes lett volna átadni. Pedig szerette volna, még mennyire, hogy tovább akarta adni őket, de félt. Rettegett attól, hogyha mindent elmondana, ami lejátszódik a fejében, egyszerűen mindenki ott hagyná, túl sokká válna a másik félnek. Az emberek sosem tudtak gondolatot olvasni így valószínűleg ő lesz az egyetlen, aki ismerni fogja elméjének milliónyi részletét. Nem emlékszik az összesre, de tudja, hogy több is van, mint amennyit maga előtt lát.

A fiú nagyon szerette a vizet, ha vízparton lehetett, képes volt tisztán látni. Megnyugtatta a csobogás dallama, lecsillapította a benne dúló vihart a bőrét érő simogatás. Halkan kezdett el beszélni. Össze-vissza, mindenféle szó elhagyta precízen ívelt ajkait, nem volt összefüggés közöttük, csak beszélni akart. Kiadni mindazt, ami a fejében megfordult. Beszélt az érzelmeiről, kedvenc könyvéről, barátairól, szerelméről, a gazdasági válságról – mindenről, ami csak eszébe jutott. Többször is finom nevetés szakadt fel belőle. Szemei csillogtak, hol a bánattól, hol az örömtől.

Emlékek törtek fel benne. Szépek és kevésbé szépek, de volt olyan is, ami vegyes érzelmekbe burkolózott. Csak beszélt és beszélt, kiadott mindent, amíg ki nem fogyott a szavakból. Kiüresedett, felszabadult. Bárgyú mosoly terült el orcáján. Tenyerét a víz felszínére fektette, ujjait csiklandozták az apró hullámok, amik áttörni készültek. Szabadnak érezte magát. A folyó elmosott mindent, nem voltak többé béklyók, fájdalom, érzelmek. Csak ő volt és a víz.

Felszabadult. Ezt pedig ideig-óráig ki is fogja használni, nem halaszthatja el ezt az alkalmat.

Csak nekem tűnnek egyre kaotikusabbnak az írásaim?