Minho még nem volt teljesen magánál. Enyhén felnyitotta pilláit, homályosan látta a hetekkel ezelőtt felragasztott fényeket, hallotta párjának kellemes, mély orgánumát viszont gondolatai képtelenek voltak szavakba öltöztetni. Újból lehunyta pilláit, jobban összehúzta magát, de nem sokáig élvezhette a tompaságot. Chan megunva a várakozást, karjaiba kapta a fiatalabbat mire egy halk sikkantás szelte át a karácsonyi dallamok hullámát. A köd elszállt elméjéről, erősen kapaszkodott barátjába, aki csilingelő nevetéssel forgott körbe a szobában.

- Most már letehetsz, Chanie. Felébredtem, esküszöm – Minho szédülten bújt el a szőke nyakhajlatában, de kérése süket fülekre talált. Ugyan az ausztrál befejezte a forgást, nem hagyta szerelmének, hogy talpai biztos talajt érezzenek. Karjaiban vitte ki a hálószobából és a konyháig meg sem állt. A házban édes aromák szállingóztak, mézeskalács és brownie illata keveredett össze ezzel teljesen elvarázsolva a kisebbet. Csillogó szemekkel bújt elő rejtekhelyéről és tátott szájjal nézett végig a helyiségen, egy szabad négyzetméter sem volt, mindenfelé sütemények alkottak tornyokat.

- Boldog karácsonyt, kicsi – Chan párjának füléhez hajolva suttogott neki majd egy lágy csókot is lehelt selymes bőrére. Minhot elhagyták a szavak, imádta amikor szerelme a konyhában foglalatoskodik, ízorgiát képes idézni az embernek mégsem ez volt az, amely lesokkolta a fiatalt. Vele szemben egy hatalmas fa állt, alatta pedig egy hatalmas, becsomagolt ajándék pihent. Tudta mi lesz az, hónapok óta vágyott már erre – és ott pihent, csakis rá várva. Chris művész volt, a festés éltette – a kisebb imádta amikor egy-egy munkája befejezte után, festéktől elszíneződött tincsekkel jelent meg –, viszont még egy munkáját sem mutatta meg Minhonak.

- Ez...

- Menj és bontsd, ki. Az a tiéd, csak rád vár - unszolta Chan és ez bizonyult hatásosnak. Több percnyi merevség után, remegő térdekkel sétált át a nappaliba majd a fa mellé térdelve húzta maga elé a csomagot. Reszkető ujjakkal kezdte el letépni a csomagolópapírt viszont amikor minden takarás lehullott a kép elől, prüszkölve felnevetett.

- Ez egy festmény, rólad... Meztelenül – vigyorgott szélesen ahogy ujjbegyét végig vezette szerelmének megfestett testének vonalán. Másra számított, hazudott volna, ha mást állít, de imádta. Párja tökéletes volt, a humora volt a kis korona a szőke tincsek körül.

- Húzd le.

- Tessék? – Minho értetlenül nézett fel az ausztrálra, aki csak mosolyogva foglalt mellette helyet.

- Emlékszel amikor a dupla vásznakról meséltem? Hogy léteznek olyan festmények, amely mögött egy másik rejtőzik? – a barna megértően bólintott és újból a vászon felé fordult. A sarkát tapogatva kereste a határt, ahol szét választhatja őket és amikor körme alá becsúszott a szövet, visszafojtotta lélegzetét. Gyengéden, mintha csak egy porcelánnal lenne dolga, húzta le a fedésként használt réteget és elé tárult az igazi ajándéka.

- Istenem, Chan... – a kisebb szemeibe könnyek gyülekeztek ahogy a képet figyelte. A csillagos éj, a fák lombjainak árnyéka, a két alak, akik egymásba fonódva vesznek el a világból... a legkedvesebb emléke jelent meg előtte. Az első csókjuk képe soha nem tudná elveszni gondolatai közül mégis ahogy kezei között tartotta, elvesztette a szavak jelentését.

- Tetszik?

- Hogy tetszik-e? – Minho gyengéden helyezte a képet a padlóra és amint ujjai leváltak a vászonról, párja nyakába vetette magát – Ez több, mint csodálatos. Ez... nem, képtelen vagyok szavakba önteni milyen is.

- Azt a, az író, aki elvesztette a szavakat. Ez lesz a következő novellád címe? - viccelődött a szőke, de le sem tagadhatta mennyire jól esett neki a reakció. Íriszei csillogtak míg egy barna tinccsel kezdett el játszadozni.

- Talán, előfordulhat. Remélem annak a borítóját már te fogod tervezni – Minho két tenyere közé fogta a sápadt arcot, tekintete fel-alá cikázott a természetfeletti szépséggel megszórt arcon és a méz édes ajkakra hajolva mutatta meg mennyit is jelent számára a festmény. A legfeltűnőbb helyre akarta kiakasztani, oda, ahol nagyon sokszor láthatja.

- Tudod... – a csók vége szakadtával Minho szerelmének ölébe fészkelte magát. Arcát az izmos mellkasnak támasztotta, karjait a vékony csípő köré tekerte és onnan szemezett ajándékával – Az akt képed jobban tetszett - Chan prüszkölve nevetett fel, a kisebb imádta ezt a hangot; egész nap tudta volna hallgatni.

- Megfestenem neked újra, ha erre vágysz. Akár százszor is, hogy kitapétázhasd vele a lakást.  

Nagyon boldog karácsonyt, szívem! Szeretlek, imádlak és remélem nem okoztam csalódást eme apró ajándékkal neked halvajaro 💖💖💖