Végre mindhárman a klubhelyiségben ülhettek. Hermione szokása szerint egy könyvet tartott a kezében. Lábait maga alá húzva olvasott, és láthatóan nagyon koncentrált, mert mint ahogy szokta, alsó ajkát harapdálta.

- Mit olvasol? - kérdezte Ron, mintha ez teljesen természetes lenne. Hermione barája felé fordult, aztán szemébe nézve elröhögte magát, amin a vörös egy kicsit meglepődött. - Mi az?

- Ron, te most komolyan megkérdezted, hogy mit olvasok? - kacagott tovább a lány.

- Öö, igen, csak érdekelt...

- Érdekelt?

- Aha... - Ron arca kezdett pirulni.

- Hát rendben. Éppen a gondolatolvásról keresek információkat.

- Azta. Miért?

- Hát... - A lány Harryre pillantott. A fekete pontosan tudta, miért kutat ilyenek után. Szöget ütött a fejében a dolog, hogy Harry belelátott Malfoy álmába. - Csak érdekelt a téma - hazudta. - Biztos jó lehet egy ilyen képességgel rendelkezni. De természetesen nagyon gonosz dolog. Mások fejében kutakodni, látni minden személyes dolgát... - látszódott, ahogyan a lány elkalandozott egy kicsit, megborzongott. - Belegondolni is borzasztó, hogy valaki tudjon minden titkomról...

- De azért inkább az én kezemben legyen ilyesfajta hatalom, mint máséban, nem? - elmélkedett Ron.

- De, persze. Csakhogy, ez valószínűleg nem így működik. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy ember rendelkezhet ilyen képességgel. Főleg, ha tanulható.

- Igazad lehet.

Pár másodpercnyi csend után Hermione visszatért az olvasáshoz, Harry pedig a leckeíráshoz. Ron még egy kis ideig ült a kanapén szótlanul, Hermione mellett. Látszólag nem fejezte be, csak a megfelelő szavakat kereste, hogy újból megszólítsa a lányt.

- Hermione - kezdte -, figyelj, ömm, kérlek, ne haragudj rám azért, ami reggel történt! Tényleg nem szándékos volt! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni! - A fiú miközben ezeket mondta, nem mert Hermione szemébe nézni. Kezével babrált, és arra szegezte tekintetét, miközben az arca egyre jobban csak vörösödött.

- Ron - kezdte a lány lágy hangon, mire a fiú végre belenézett a szemébe -, tudom, hogy ezt ilyenkor nem te irányítod. Semmi baj, felejtsük el!

- Köszönöm!

- Meg nagyon jól esett, hogy kiálltál mellettem! - mosolyodott és egy kicsit pirult el a lány.

- Tényleg nem bírom elviselni, ha bántanak! Nem szeretlek szomorúnak látni - mondta Ron hevesen. Bár egy kicsit irónikusnak hangzott azok után, hogy ő maga is bántotta már meg jó párszor. Hermionének is eszébe jutott ugyanez, de akkor is nagyon jólesetek neki a szavai. Letette maga mellé a könyvet, majd tett egy apró mozdulatot barátja felé, amit Ron azonnal észrevett, és értette a gesztust. Közelebb csúszott, és teljesen felé fordulva megölelte Hermionét.
Ron végre annak a lánynak foghatta át a derekát, akire már nagyon régóta vágyott. Hermione pedig átkulcsolhatta annak a fiúnak a nyakát, akiről már mióta álmodozott.
Igaz, már megölelték egymást, nem is olyan régen, de az nem volt az igazi. Ron szinte feküdt és kényelmetlen volt az egész, főleg akkor, amikor a vörös ,,feléledt".
Jó, valljuk be, hogy az az ölelés mindkettőjük számára rengeteget jelentett. Viszont most ez is. Ez inkább a javítása volt az előbbi elrontottnak.
Az az idióta fiú miért vesztegette az idejét Lavenderre? Jó, lehet, hogy most nélküle nem tartaná Hermionét a karjaiban.
Ron elfordította a fejét Hermione nyakához, de nem érintkezhetett közvetlen a bőrével, mert a haja takarta. Beleszagolt a gyönyörű dús hajba, amit a lány is érzett, és egy kicsit meg is borzongott tőle.
Nagyon tetszett a vörösnek Hermione illata, többször akarta ezt érezni.
Talán a kellőnél jobban összesimultak. Megpróbálták minden porcikájukat egymáshoz érinten, már amennyire ez lehetséges volt ülve.
Mikor elváltak még egyszer belenéztek egymás szemébe. A lány szeme izzott a boldogságtól, meg egy kicsit nedvesebb is volt a megszokottnál pár könnycsepptől.
Ron kissé zavarba esett barátja pillantásától, amit próbált leplezni. Felpattant a kanapéról, és mondván, hogy lehozza a könyveit felrohant a szobájába.

- Ne csináld már! - dobott Hermione Harryhez egy díszpárnát, mikor észrevette a fiú két kilométeres vigyorát.

- Nem is tettem semmit! - nevetett Harry.

- Örülök, hogy végre mosolyogni látlak... - vette kezébe könyvét újra Hermione. Harry erre nem szólt semmit. Ha jobban belegondolt, tényleg nem nevetett sokat az elmúlt négy hónapban.
Komolyan ennyire elvette volna az eszét az örökös ellensége? Minden gondolata csak körülötte járt.

Az a rengeteg dolog, amit mondott nekem meg tett velem...
Most meg kéne bíznom benne?

***

Harryt az ébresztő-bűbáj keltette, ami a többi szobatársát is. Egy újabb keddi nap, és ha kedd, akkor dupla legenás lények gondozása Hagriddal.
Könnyebb úgy elhagyni a kényelmet és meleget nyújtó ágyat, ha az ember tudja, hogy nem rögtön Pitonnal vagy egy jó kis mágiatörténettel kezd.
Szemüvegéért nyúlt, majd felkapcsolta az olvasólámpáját. Mióta a dementorok a Roxfortban jártak, azóta nem tisztult még ki az ég. A sötétszürke esőfelhők nem engedték át a nap fényét eléggé, csak épp annyira, hogy ne legyen éji sötétség.
Harry gyorsabban elkészült, így az ágyán ülve várta vörös barátját.

- Harry? - kérdezte Ron, miközben éppen az ingét gombolta be.

-Igen?

- Szerinted Hermione még levelezik Krummal?

- Miért nem tőle kérdezed?

- Félek... mármint a választól! Mi van, ha járnak?!

- Hogy járnának?! Hisz nem is találkozhatnak! Évközben kivitelezhetetlen, nyáron pedig végig velünk van.

- De... távkapcsolat?

- Ugyan már, ebben a korban ez képtelenség!

- Biztos? - kérdezte Ron bizonytalanul.

- Mi lenne, ha ezt vele beszélnéd meg? Bátorság, haver! Milyen házba osztott a Teszlek Süveg?!

- Jó, jó, igazad van. Ma megkérdezem tőle. Sőt, most reggelinél! - mondta eltökélten.

- Ez a beszéd! Induljunk! - állt fel Harry az ágyáról. Barátjával lement a klubhelyiségbe, ahol Hermione természetesen már várt rájuk.

- Jó reggelt, Hermione! - köszönt szokatlanul kedvesen a vörös.

- Nektek is! - válaszolt kételkedő mosollyal a lány. - Belé meg mi ütött? - kérdezte suttogva Harrytől, mikor Ron elfordult egy pillanatra.

- Jó kedve van - vont vállat.

Harry éppen tejet töltött a táljába, mikor Ron megköszörülte a torkát.

- Hermione?

- Hmm? - nézett fel a lány, aki pont egy lekváros pirítóst evett. Nem vette észre, de a szája szélén maradt egy kis eperdzsem.

- Csak azt akartam kérdezni... ó, várj! - nyúlt át az asztal fellett Ron. Hüvelykujjával megpróbálta leszedni a lekvárt, miközben a többi ujjaval is óvatosan hozzáért az arcához. A lány egy kicsit medöbbent a mozdulattól. Ron egy pillanatra megtorpant, mikor összetalálkozott a tekintetük. Pár hosszú másodpercig elvesztek egymás szemében, aztán gyorsan elfordultak. Hermione a biztonság kedvéért egy szalvétával is törölgetni kezdte a száját.

- Mit is akartál kérdezni?

-Ja, nem fontos, csak érdekelt, hogy levelezel-e még Viktorral.

- Ó, igen, néha váltunk egy-két szót - mondta a lány.

Ron elhúzta a száját, aztán megpróbált terelni: - Vajon most milyen állat lesz a következő órán?

- Nem tudom.

Harryt hirtelen furcsa érzés fogta el. Valaki figyelte.
A mardekár asztala felé nézett, de Draco még nem volt a nagyteremben. Másodjára a tanárok felé fordult, de Piton éppen Flitwickkel beszélgetett, szóval ő sem lehetett. A többi tanár szintén nem foglalkozott vele.

Biztos csak képzelődtem - gondolta, majd visszatért a müzlijéhez.

De nem. Az a furcsa érzés nem múlt el. Aztán hirtelen eszébe jutott. A hollóhátasok felé fordult, és ott megtalálta azt, akit keresett.
Amint pillantása összetalálkozott Chóéval, a lány azonnal elkapta a fejét.

Tényleg! Chóról meg is feledkeztem! Hogy lehetek ekkora...?! Beszélnem kell vele! De mit fogok neki mondani?
,,Ja, hogy az? Az csak egy vicc volt, csak poénkodtunk. Ja, igen, megbeszéltük Malfoyjal a gondjainkat, és most egész jó haverok lettünk..."
Jézusom, ez még viccnek is rossz. Biztosan elhinné, nem? Persze...
Mondjam az igazat? Á, dehogy, biztos, hogy nem...
De akkor mit? Draco rontotta el a dolgokat, ő is hozza rendbe!
Na igen, meg ahogy én azt elképzelem...
Komolyan, miért kellett ezt csinálnia? Mit gondolhat rólam most Cho? Elmondhatta valakinek?

Harryt gondolatiban Draco nevetése zavarta meg. Óriási volt a zaj, de mégis meghallotta. Crakkal és Monstróval, szigorúan a háta mögött ment az asztalához.
Minden lépése annyira más volt, mint a többieké. Elegáns és méltóságteljes az összes mozdulata, pedig még olyan fiatal. Mintha már így született volna. A tartása, a gesztusai és a megszólalásai, mégha az utóbbi gyakran sértő is, de rendkívül kifinomult.
Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
Minden egyes porcikája piszkosul vonzó.
Ő, Harry meg kicsit sem nevezhető elegánsnak. Kócos haj, félig-meddig betűretlen ing és kissé gyűrött talár.
Viszon egyáltalán nem mondható visszataszítónak. A két fiú stílusa merőben eltért ugyan, de Harry is meglehetősen jóképű volt.

Ron a gyengélkedős incidens óta egyre többet kereste Hermione társaságát. Ugyan eddig is szinte az egész napot együtt töltötték, hárman, de most folyton beszélgetést próbált kezdeményezni a lánnyal, ami majdhogynem mindig sikerült neki. Hermionét ez egyáltalán nem zavarta, sőt nagyon élvezte a figyelmet, amit vörös barátjától kapott.
Harry örült, hogy végre megjött Ron esze. Nem is zavarta, hogy sokszor kimarad a beszélgetésekből. Csendben figyelte, ahogy a fiú, néha már túl buzgón próbálkozik.

Most is így volt, mikor reggeli után mentek le Hagrid kunyhójához legendás lények gondozására.

- ... az ősi rúnaírások nagyon érdekes és izgalmas információkat... - ecsetelte Hermione a rúnaismeret fontosságát, de nem magától, hanem Ron kérdezett rá. Na vajon miért?
Harry megpróbált odafigyelni a lány szavaira, hogyha már ilyenekről beszélnek, akkor ragadjon is rá valami értelmes, de egyszerűen minden más képes volt most elvonni a figyelmét. De komolyan, még az előtte szálló furcsa bogár is izgalmasabbnak számított, mint Hermione rögtönzött kiselőadása.
Éppen annak a bogárnak a külünös mintázatát vette volna jobban szemügyre a kitinpáncélján, mikor arra lett figyelmes, hogy a Hagrid kunyhója mellett lévő fánál már ott állt Draco Malfoy, aki momentán egy nagyon érdekfeszítő történetet mesélhetett a többi mardekárosnak, mivel osztálytársai mind körbeállták, és úgy figyelték, mintha valami világmegváltó dologról lenne szó.
Amikor valószínűleg a csattanót süthette el, mindenki felröhögött, és egy Draco mellett álló lány annyira nevetett, hogy egyik kezét a szája elé tartotta, a másikkal meg megfogta a szőke fiú karját, amolyan ,,támaszkodás" céljából. De lerít róla, hogy csak alibiből nevetett olyan nagyon, és valójában csak meg akarta fogdosni Malfoy.
Harrynek azonnal antipatikus lett a barna, hosszú hajú mardekáros. Végigmérte, és arra jutott, hogy szerncsére nincs semmi különlegesen szép vagy egyedi a lányban, sőt a hangja egyenesen irritáló volt. Bár lehet, hogy az utóbbi csak a fekete griffendéles számára volt ennyire feltűnő.
Viszont, amikor a lány odahajolt Draco füléhez, suttogott bele valamit, aztán lazán végigsimította a fiú karját, Harry egy csöppet ideges lett.
Szemével kutatni kezdte Pansyt. Kíváncsi volt, hogy ő hogyan reagált az eseményekre.
Hát nem lepődött meg. Ha pillantással ölni lehetne, akkor az a barna már brutálisan meg lett volna gyilkolva. De nem csak simán, egyszerűen; Pansy szemében sokkal több volt. Ő lassan kínozta és végignézte volna, ahogy a lány elvérzik és kegyelemért könyörög. De Pansyben süket fülekre talált volna. Aki a kegyelemdöfést megadta volna neki, az Harry volt személyesen...
Na de, amikor a fekete végre visszatért az álmodozásból, már odaértek ők is a fához, ahol gyülekezni szoktak.
A mardekáros lány még mindig Dracóval beszélgetett, ami rettenően bosszantotta Harryt.
Nem hagyhatta szó nélkül, muszáj volt valamivel közbelépnie, mert, ha még egy percig tovább nézi, ahogy ezek ketten egymástól pár centire, hogy senkise hallja őket, beszélgetnek, akkor talán már a pálcáját használta volna a lány ellen, amiben nem lett volna köszönet.

- Mi van, Malfoy? Máris lecserélted Parkinsont?

Mi ez a szar szöveg?! Hogyan juthatott ez az eszembe?!

- Már beszélgetni sem szabad, Potter? - kérdezett vissza önelégült vigyorral a fiú. Ha jól belegondolunk, tényleg jogos volt az a vigyor, mivel sikerült elérnie, hogy Harry teljesen féltékeny legyen.
A beszólásra Pansy is felkapta a fejét, és látszódott, hogy rettenetesen elpirult.

- Lekophatnál, Potter! - szólt közbe az ismeretlen lány, akinek Harry még csak a vezetéknevét sem tudta. Végül inkább eleresztette a füle mellett a megjegyzés, és csakis Malfoy szemébe nézett, amit a szőke kitűnően állt.
Olyan szívesen odament volna Dracóhoz, hogy megcsókolja, és ezzel jelezze mindenkinek, hogy a fiú az övé és csakis az övé!

- Látom egy kicsit feszült vagy, Potter - kezdett bele Malfoy. - Vajon ez a feszültség honnan ered? - nézett egyértelműen a fekete ágyéka felé, de ő remélte, hogy ez csak neki tűnt fel. - Segítseg megnyugodni? - kérdezte eszméletlenül vadítóan, majd tett pár lépést közelebb.
Harry remélte, hogy nem olyan vörös az arca, mint amennyire azt érzi. Próbálta leküzdeni zavarát, de az kezdett elhatalmasodni rajta. Vissza kell valamivel vágnia, nem hagyhatja, hogy a szőkéé legyen az utolsó szó!

- Kösz, de menni fog egyedül is!

Hát gratulálok magamnak! Ez aztán nem volt semmi visszaszólás!

- Biztos vagy benne? Könnyíthetek rajtad - mondta, miközben egyre közelebb és közelebb ment Harryhez.

- Ha még egyet lépsz, én...

- Te mi? Mit fogsz tenni? Csak nem... - tett egy lépést.

- Szeretsz az idegeimen táncolni, mi? - nevetett fel kínjában a griffendéles.
Már mindenki feszülten nézte őket várva mi lesz a veszekedés vége, de Harry teljesen kizárta a külvilágot, csak Malfoyt látta most.
Ron megkísérelt közbelépni, de Hermione észrevéve a fiú szándékát csak kitette a kezét elé, ezzel visszatartva a vöröst.

- Ó, igen! Nem is tudod milyen jó érzés! - húzta tovább a griffendélest. Minden egyes szóra lépett egyet közelebb.

- És tudod mi még jó érzés? - folytatta.

-Na mi?

- Amikor a közeledben lehetek - suttogta úgy, hogy csak Harry hallja. Már alig választotta el őket egy lépés. A fekete fiú, ha eddig nem is, de most teljesen elvörösödött. Legszívesebben eltakarta volna az arcát, de nem adhatta meg magát, nem mutathatta ki, hogy mennyire megilletődött. Aztán váratlanul egy félmosolyra húzta a száját.

- Sajnálom, de nem adhatom meg az örömöt - lépett el a szőke mellett, hogy aztán mögé kerülhessen, és megforduljon. Végig Dracót nézte, de közben hárafele lépkedett, és most rajta volt a sor, hogy önelégült arcot vágjon.
Malfoy egy ideig csak állt, bámult maga elé, és nem fordult meg. Nem hitte el a fülének, hogy a fekete visszavágott.
De ő sem hagyhatta, hogy veszítsen. Megfordult, és most gyorsabban kezdett közelíteni a griffendéles felé.
Sikerült felhergelnie magát, de nem olyan értelemben, hogy dühös lett.
Mikor utolérte a fiút, két kezét a vállára tette, és a fához lökte. A fekete nem ellenkezett. Vágyakozóan pillantott először a szőke kezére a vállán, majd az arcára. Azon belül is elsőként az ajkaira, aztán a szemébe.
Draco Harry füléhez emelte a száját.

- Remélem tudod, hogy, ha nem lennének itt a többiek, te már a nevemet sóhajtoznád nyögve! - suttogta ingerülten.
A griffendéles azonnal tudta, hogy mivel fog visszavágni, de hagyott egy kis szünetet. Eléggé ínyére volt, hogy az arcán érezhette Draco gyors lélegzetvételeit.

- Milyen többiek...? - monda végül ugyanolyan halkan.

A szőke elemelte száját a másik fülétől, és idegsen belenézett a szemébe. Harry zöldjei már izzottak, és az ajkai egy mérhetetlenül kaján félmosolyra húzódtak.
De nem, Dracónak egyszerűen a vérében volt a győzelem, nem veszíthetett!
Száját visszaemelte a füléhez, minha mondani akarna valamit, és még a kezét is odarakta, hogy takarjon vele. De a szőke nem beszélgetni akart. Finoman megnyalta Harry fülét, amire a fiú annyira nem számított, hogy szeme a háromszorosára tágult.

- Győztem - suttogta végszóként, majd ellépett a másiktól. Ezzel a ténnyel Harry nem szállhatott vitába. Ez határozottan a szópárbaj végét jelentette.