Harry gyorsan szedte a lépéseket a griffendél klubbhelyisége felé. Borzasztóan ideges volt.

Még húsz lépcsőfok, tizenöt.

Nem lesz semmi baj...

Tíz.

Holnapra már ébren lesznek biztosan...

Öt.

- Miseri nocte - mormogta szórakozottan. Az ajtó kinyílt, mire ő habozás nélkül belépett. Tekintetével egyből Hermionét kezdte kutatni, aki szerencsére éppen Ginnyvel beszélgetett, bár amint ő zaklatottan odalépett, elhallgattak

- Harry, mi a baj? - nézett aggódóan Hermione.

- Gyertek, elmondom útközben - ragadta karon a két lányt. Ők értetlenül követték, már a portréajtón léptek át, mikor egy vinnyogó hang kiáltott Harry után.
A fekete fiú megfordult, mire Lavenderrel találta magát szemben.

- Nem tudod hol van Wo...Ron? - kérdzete ujját tördelve.

- Én... - Harry segítségkérően Hermionére pillantott, bár még ő sem tudta a választ.

- Nem tudom - mondta végül, aztán már rohant is tovább.

- Harry, most azonnal mondd el, hogy mi a franc történt, vagy nem megyek veled tovább! - rántotta ki Ginny a kezét a fiú szorításából. Hermione szintén kérdőn nézett barátjára.

- Ron és Dra... - Harry megrázta a fejét - az egész griffendéles kviddicscsapat a gyengélkedőn van...

- Hogy micsoda?! - sipítottak a lányok.

- Illetve a mardekáré is...

- De mi történt? Jól vannak?
Harry felnézett a földről, egyenesen Hermione szemébe.

- Dementorok... - mondta alig hallhatóan, már-már suttogva.
Hermione felsikoltott, mire a szájához kapta a kezét.

- Ő volt az igaz...? - kezdte rémülten a barna hajú lány, Ginny meg csak állt kővé dermenve - Tudjukki...? - folytatta.

- Igen, valószínűleg.

- És te? Te hogyhogy itt vagy? - nézett a vörös megsemmisülten Harryre.

- Egyedül én tudtam a patrónusbűbájt.

- Tényleg...

- Menjünk! - ragadta karon Ginnyt Hermione, és hárman újra elindultak a gyengélkedő felé.

Harry türelmetlenül nyitott be a fehér szobába. Talán még sosem voltak itt ennyien. A mardekárosok és a griffendélesek külön sorban feküdtek.
A két újonnan érkezett lány és Harry a három Weasley fiúhoz lépett. Hermione Ron ágya mellé telepedett le egy székre, és lágyan a fiú kezére helyezte sajátját. Ginny beüllt két bátyja közé, és közben Hermione vállára döntötte fejét. Harry meg csak állt Ron ágyának végében, és az ágyrácsot szorongatta, de olyan erősen, hogy a keze már fehérlett, ahogy az összes vér kiszorult belőle.

Válla fölött óvatosan hátrapillantott.
Az a szép fehér bőr most inkább volt mondható sápadtnak, szemei beesettnek tűntek, tejfölszőke haja nem állt olyan tökéletesen. Harry oda akart menni, meg akarta fogni a kezét, hátra akarta simítani homlokából a kusza tincseit. Érezni akarta a lélegzetét, a szuszogását, az illatát és a közelségét. Meg akarta érinteni a még így is hibátlan bőrt.

Bár ne ment volna bele a meccsbe, bár elküldte volna őt, azzal, hogy most övék a pálya! De hogy tudott volna ellenállni annak a kihívó mosolynak? Bárcsak most is láthatná azt az arcot, ahogy éppen elcsábítani próbálja őt.

- ...Harry! Harry!

A fiú gyorsan visszafordította fejét, és Hermionére nézett. Érezte, ahogy az arca elvörösödik, de nem tehetett ellene semmit.

- Jól vagy? Idegesnek tűnsz - pillantott a lány Harry kezére, mire ő hirtelen elengedte a rácsot, és kézfejét nézve várta, hogy az visszanyerje eredeti színét.

- Ja, igen, persze - hebegett.

- Nem ülsz le? - pillantott Ginny a zöld szembe, majd egy közeli székre Fred ágya mellett.

- Ja, de, de - indult meg nyugtalanul a szék felé, majd ahogy leült, fejét lassan az ajtóban álló professzorok felé fordította. Pillantása szerencsétlenségére összeakadt Pitonéval, mire a professzor mélyen Harry szemébe, majd az eszméletlen Draco felé nézett.

- Vigyázzon magára, Potter! - vetette oda élesen, hogy aztán gyorsan kiléphessen a szobából. Dumbledore és McGalagony is követte őt, majd az ajtó nagy hanggal becsapódott.

Mégis mire akart ezzel utalni?

A javasasszony empatikusan a diákokra nézett, aztán csendesen odalépett hozzájuk.

- Maradhattok még, de legkésőbb fél nyolckor mindenképpen menjetek vissza a hálórészlegetekbe!

- Rendben - mondták.

A nő elfordult, és már indult is volna a szobája felé, viszont Hermione gyorsan utánaszólt: - Azt lehet tudni, hogy mikor ébrednek fel?

- Ó, drágám, késő reggelre már biztosan magukhoz térnek. Szerencsére nem estek olyan nagyot. Bár nem tudom, mi lett volna, ha nem jelenik meg egy patrónus - torzult el a nő arca. - Katasztrófa... Belegondolni is rossz... - merengett el, aztán megrázta a fejét, sarkon fordult, és már egy szempillantás allatt bent is volt a szobájában.

- Köszönöm, Harry! - nézett vörös szemekkel Ginny a fiúra. - Hálás vagyok neked, amiért a családunk létszáma nem csökkent hárommal! - erőltetett egy mosolyt a lány az arcára.

- Ugyan - rázta meg a fejét Harry.

Szemeit újra a szőkére emelte, aki még mindig mozdulatlanul feküdt, akárcsak a többiek. Mégis sokkal fájdalmasabb volt ránéznie, mint másokra, hiába tiltakozott Harry, hogy ezt bevallja magának.

Már vagy egy órája ülhettek mozdulatlanul, csendesen. Hermione Ron mellkasára hajtva fejét aludt el, míg Ginnyt barátnője vállán érte az álom.
A kivülállók azt hihették volna, hogy Harry csak elbambult, azért nézett meredten egy irányába, pedig nem. Ő ezt teljesen tudatosan tette. Várta, hogy Malfoy megingassa a féjét, hogy felüljön, és megkérdezze, mi történt. De nem tette. Nem is fogja még egy ideig. Madame Pomfrey is megmondta, egy este kell.

De nem bírok addig várni! Nekem most kell hallanom a hangját! Most!

Gyors, közeledő léptek zaja zavarta meg Harryt. Alig volt ideje a fejét odakapni, a kilincs már nyomódott is le, majd elég nagy meglepetésére Lavender lépett be az ajtón. Először csak Ront vette észre, mire ijedten kapott az arcához. Aztán a Ron mellkasán szuszogó lányt is meglátta. Arca kivörösödött, és egy pillanat alatt elöntötte a méreg. Vérben forgó szemekkel trappolt oda a többiekhez.

- Granger! - rikácsolta fejhangon, mire Hermione és Ginny is felriadt. - Mit képzelsz, mit csinálsz?!

- Lavender, ne kiabálj már! - csitítgatta Hermione.

- Mit keresel az én Won-Wonomon?!

- Képzeld, Ron a barátom!

- A barátod, mi? Azért vagy vele undok már egy hónapja?!

- Összevesztünk, de ez most nem számít!

- Nem?! Azonnal szállj le a szerelmemről!

- Jézus, Brown, állj már le! - szólt közbe Ginny. - Ez a ,,szerelmem" egy kicsit erős kifejezés.

- Majd meglátjuk, mit mond Ron, amikor felkel! - mondta Lavender kissé hisztériázva. Még utoljára körbepillantott, aztán kirohant a szobából.

- Szerintetek ez normális? - nézett barátaira Hermione.

- Hát, azért valljuk be, én is féltékeny lennék a helyében - nevetett Ginny, mire Hermione is kuncogni kezdett. Harry is erőltetett egy mosolyt az arcára. Akármilyen vicces volt a helyzet, nem volt kedve nevetni. Nem volt kedve jól érezni magát. Mardosta a kín, amiért ennyire ragaszkodik Dracóhoz, pedig nem lenne szabad.

Fél nyolckor a lányok indulni készültek.

- Harry, te nem jössz?

- Még nem, pár perc, menjetek csak!

- Rendben.

Tűrtőztetnie kellett magát, csak... Ugyan, mi értelme volt, hogy tiltakozott a saját érzelmei ellen?!
Lassan felállt, és átment a Ronnal szembeni ágyhoz. Leült egy székre, és óvatosan a sajátjai közé vette Draco kezét.

Végre.

Mint egy drogfüggő, aki lehiggad, ha megkapja az újabb adagját. Mert igen, amint Harry megérinthette a bőrét, amint kisimíthatta rendetlen tincseit a homlokából, amint megérezhette az illatát és amint hallhatta a szuszogását, megnyugodott.

Gyenge vagyok... Végtelenül gyenge, amiért nem bírom megállni, hogy idejöjjek. Miért most? Miért csak most jut eszembe, hogy ez helytelen?

Tulajdonképpen ez miért is helytelen? Azért, mert minkettőnk ugyanazon nemből való? Nem, nem, dehogy. Sokkal inkább azért, mert külön oldalon állunk. Másért harcolunk.

Badarság az egész! Egy nagy szar, aminek el sem kellett volna kezdődnie! Ha azon az augusztusi délelőttön nem szólalok meg a fagylaltszalon előtt, talán nem lennék ilyen helyzezben...
Minden ott kezdődött volna? Egy ártatlan beszólással?

Nem, dehogyis, azzal csak a lavinát indítottam el, ami már évek óta gyűlt, és amit már nem lehetett megfékezni. Ez sokkal hamarabb vette kezdetét. Tudatosan akkor éreztem először, mikor tavaly jöttünk vissza Londonba. Amikor első sorból nézhettem végig, ahogy Pansy Parkinson beleült Draco ölébe, átkarolta a nyakát és beletúrt a tökéletes hajába. Aztán hosszan megcsókolta. De még milyen hosszan! Perceknek éreztem azt a maximum tíz szekundumot, amit egymás szájában töltöttek. Majd Pansy rátapasztotta ajkait Draco nyakára, mire a szőke fiú elfordította fejét a folyosó irányába. Észrevett engem, mert nem volt annyi eszük, hogy behúzzák azt a rohadt függönyt! Kajánul rámmosolygott, és eltátogott egy ,,Mi van, Potter?"-t. Direkt csinálta. Direkt produkálta magát, ezt most már biztosan tudom, hiszen bevallotta, hogy sosem szerette a lányt.

Mindig is izgultam, amikor hozzám szólt. Kicsit már vártam is... Ha napokig nem kötött belém, az kicsit rosszul esett.

De amikor először láttam őt azzal a lánnyal, nem éreztem azt, amit a vonaton. Nem émelyegtem, nem lett tőle hányingerem vagy gyomorgörcsöm. De akkor mi kattant be bennem azon a átkozott napon?!

Istenem, bár ne történt volna!