Eltelt egy hónap.
Harry és Malfoy nem beszéltek egymással azóta, csak a tekintetük találkozott egyszer-kétszer. Végig ott lógott a levegőben, amit a szőke mondott a griffendélesnek utoljára Roxmortsban. Ez naponta vagy százszor eszébe jutott, ahányszor csak megpillantotta őt.

Viszont valami megváltozott: Parkinson hirtelelen eltűnt a szőke mellől. Nem ült többé mellé, nem sétált vele kézenfogva, nem nevetgélt vele, és egyáltalán nem is szólt hozzá. Arról nem beszélve, hogy a lány arca kifejezetten komor és szomorú volt, a szeme meg mindig vörös és könnyes.
Pedig Malfoy egy cseppet sem változott, úgy viselkedett, mint ahogy szokott. Az ő arcáról nem tűnt el a magabiztosság.

Összevesztek volna?

A másik oldalon ott volt Ron és Lavender, akik szinte az összes idejüket egymással töltötték.
Harry és Hermione mondhatni, elvesztették vörös barátjukat.

A kettőre csökkent jó barát egymással beszélgetve ült most asztaluknál az ebédre várva.

- Szerinted meddig tart a nagy lamour? - kérdezte Hermione cinikusan. Egyértelmű volt, kiről beszélt.

- Nem hiszem, hogy sokáig - vakarta tarkóját Harry. Nem szerette, mikor rájuk terelődött a szó. Hermione idegességét ilyenkor kézzel lehetett tapintani.

- Miért? Tök jól összeillenek - gúnyolódott. - Na, csak emlegetni kell őket - nézett az ajtó irányába.

- Sziasztok - köszönt Ron barátainak. Harry viszonozta, a lány azonban egyszerűen hallgatott. Lavender ezért kritikus szemmel végigmérte őt. Mégsem hagyhatta, hogy így bánjanak a fiújával!

- Szia, Hermione - köszönt direkt hangosan, kis gúnnyal a hangjában.

- Ó, szia, Lavender! - válaszolt Hermione nyugodt, kedvesnek tűnő hangsúllyal. - Hogy vagy? - mosolygott barátságosan.

- Teljesen jól! Te?

- Ó, én is, köszönöm kérdésed! - Lavender nagy nehezen erőltetett egy félmosolyt az arcára, majd barátjával leült. Hermione elfordult a párostól, és folytatta beszélgetését Harryvel.

- Mikor lesz az első meccsetek?

- Két hét múlva a Hollóháttal - vágta rá Ron barátjába fojtva a szót. Erre Hermionétól csak egy szemforgatást kapott.

Mikor mindenki végzett, az összes diák egyszerre próbált kitódulni az ajtón. Harry a tömegben nem is figyelt arra, ki van mögötte, mígnem egyszer csak meghallotta azt a túlságosan is ismerős hangot, hisz már vagy négy hete ez kísérti.

- A Szükség Szobájánál - súgta a fülébe, és már el is tűnt.

A griffendéles hátrafordult, de nem látta sehol Malfoyt. Csak beképzelte volna? Lehet, de ő inkább biztosra szeretett volna menni.

Szóval Szükség Szobája?

Harry mire odaért ahhoz a faliszőnyeghez, ahol a legutóbb is megjelent az ajtó, már biztos volt benne, hogy csak az agya viccelte meg.
Miért hívná őt oda?
Bár mostanság inkább már meg sem lepődik tőle semmin. Lehet, hogy meg akarja valamivel átkozni, mert miért ne, hiszen ellenségek.

Szíve a torkában dobogott. Elment háromszor a fal előtt, miközben Malfoyra gondolt. Az ajtó megjelent. Kezét a kilincsre tette, de nem volt ereje lenyomni azt. Úgy érezte, mintha gyomrát valaki éppen próbálná kifacsarni. Már bánta azt a pár falatot is az ebédjéből. Muszáj bemennie! Ha már idáig eljött, nem fordulhat vissza. Nem bírná ki, ha nem tudná meg, hogy most hangokat hallott a fejében, vagy tényleg beszélt hozzá valaki.

Vett egy mély levegőt, lenyomta a kilincset, majd belépett.
A szoba nagyon hasonlított a mardekárosok klubhelyiségéhez.
És Malfoy tényleg ott volt, az egyik fotelben ült, de az érkeztére felállt. Arca most egészen kifejezéstelen volt. Ez meglepte.

- Szakítottam vele - mondta tárgyszerűen.

Hogy mit csináltál?! Mégis miért?! És mi a franc közöm nekem ehhez?!

- Értem. És?

Pár másodperc csönd. Harry próbált ugyanolyan érzelmmentesnek tűnni ebben a pillanatban, mint a másik, bár ez elég nehéznek bizonyult, miközben a szíve majd kiugrott a helyéről, úgy vert. Az sem segített a dolgában, hogy folyamatosan állnia kellett a pillantását.

Az a szürke szín... az a mély ezüstös szempár...

- Úgy gondolom, így tisztább a játék.

Ez a szó mintha egy pofonnal keltette volna fel Harryt a merengéséből.

Játék?

- Miféle játék? - ráncolta szemöldökét.

- Nem szerettem volna, ha bármiben is befolyásol téged Parkinson szerepe.

Miért nem válaszol a kérdésemre?

Újabb szünet.

- Mégis miben befolyásolhatott volna?

- Túl tiszta lelked van. Lehet, hogy miatta nem tettél volna olyan dolgokat, amit szíved szerint jónak látnál. - Közelebb lépett. Keze a fotel háttámláján pihent.

Harry kis híján megborzongott. A gyomra egy pillanatra mintha bukfencet vetett volna, de aztán egyből el is múlt.

- Nem teljesen értem, mire célzol.

- Tudod, igazából én sosem voltam szerelmes Parkinsonba. Még csak egy csekély vágyat sem éreztem iránta. De az utóbbi időben könnyebbé vált számomra, hogy megérintsem vagy megcsókoljam.

Harrynek eszébe jutott számtalan ilyen jelenet. Hirtelen le szeretett volna ülni.

- Beletörődtél? - kérdezte nehezen képezve a szót.

- Dehogy. Nem erről van szó. Mindössze annyira volt szükségem, hogy szabadjára elengedjem a fantáziám. Csak oda kellett valakit képzelnem a helyébe, minha másnak kéne megfognom a kezét.

- Értem.

Harry nem értette. Egyáltalán nem. Minek voltak akkor együtt, ha semmi érzelem nem fűzte hozzá?
Miért mondja most el ezeket neki?

- Nem volt nehéz dolgom. A fekete haj és a bőr tónusa passzolt - lépett még egyet közelebb elengedve a fotelt. - De tudod, nincs annál rosszabb érzés, mikor kinyitom a szemem, és mégsem az a szempár néz vissza rám, mint én azt akarom. - Mindössze egy lépésnyi távolság volt köztük.

- Bizonyára nincs - nyelt egyet. Hangja szokatlanul reszketeg volt.

- Tudod, ki ez az ember, Potter? Tudod, kit érintenék meg a legszívesebben? A leghosszabban? Vágyakozva?

Ez a mély hang ugyanolyan volt, mint aznap délelőtt Roxmortsban. Ugyanúgy csengett, ugyanolyan dolgokat mozgatott meg Harryben. És a szavak. Mik voltak ezek a szavak?

Malfoy lassan kezdte kinyújtan Harry felé a kezét, végül visszaejtette maga mellé.

- Kicsodát? - kérdezte halkan a fekete. Nem vallottak rá ezek a tünetek. Szinte biztos, hogy akkor megijedt volna magától, ha nem vonja el valami egészen más teljes mértékben a figyelmét.

- Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki? Látom a szemeden, hogy tudod.

Harry újból csak nyelt egyet.

- Te.

Harry előtt lepergett az a pár hónap júniustól mostanáig.

Én?

- Me-meg szeretnél érinteni?

Malfoy nem válaszolt szóban, egyszerűen csak benedvesítette az ajkát. Nem direkt, most nem azért, hogy annyira vadítónak tűnjön. Egyszerű reflex volt, ami magáért beszélt.

- Hát tedd! Mi akadályoz meg benne?

Malfoy hezitált egy keveset, majd lassan Harry arcához emelte egyik kezét. Ő hagyta.

Nem sok kellett hozzá, követte a másik keze is. Hosszú ujjai elértek majdnem a tarkójáig, közrefogták arcát. Szörnyen óvatos volt, épphogy csak lehetett érezni a tapintását. Közelebb ment, lábfejük összeért.
Az arcuk közt is alig pár centi volt.

A szőke letekintett a másik ajkára. Ezt észrevéve Harry elfordította kissé a fejét.

- Ne - a mardekáros szinte lehelte csak a szavakat, miközben gyengéden visszafordította az arcát. - Nem teszek semmit, ha nem akarod, csak nézz a szemembe!

Harry úgy tett. Mást nem mert csinálni. Úgy érezte, ha legalább nem viszonozza az érintéseket, annyira nem folyik bele dolgokba. Pedig már nyakig benne volt.