Ez a gondolat is egy ideje érlelődött bennem. Felkerült az Ötletmagvak közé is, hátha valakinek kedve támad a magból saját növénykét nevelni ^__~

Ötletmagvak - egy olyan gyűjteményt hoztam létre, amikben egy mondatos ötleteket posztolok, s némi táptalajjal körbe pakolom, hogy aki életképesnek találja, az elvihesse és megmutathassa a világnak (és nekem ♪♫) mit hozott létre belőle.

***

– Mi baja van Urarakának? – kérdezte a zöld hajú aggodalmasan, miután a lányok hirtelen elhallgattak az ő érkezésére. Előtte ugyanis még élénken gesztikulálva tárgyalták ki a témát. A fent említettet ugyanis reggel ki kellett menteni az aznapi órákról, s a kérdésre megjelent-e a gyengélkedőn a lányok egyöntetűen válaszolták, hogy nem szükséges, másnapra jobban lesz. A kis hősünk fejében felgyulladtak a lámpácskák, azonnal aggódni kezdett az osztálytársa hiányzása miatt, s gyanakvását tovább erősítette, hogy elcsípett egy- egy szót a lányok beszélgetéséből. Tisztán hallotta azt, hogy vérzik, hogy máskor is voltak erős fájdalmai, és hogy nem egészen önmaga. Nem tehetett róla, de a lelkében megdobbant az a részleg, amely a mások megmentéséért felelt, s nem tudta elűzni a gondolatot, hogy Urarakának segítségre van szüksége. Mivel máséra nem számíthat, a nyilvánvalóan az övére van szüksége. Nem tudott másra gondolni egész délelőtt s mikor az osztály nekilódult az étkező felé ebédszünetben, kételyeinek hangot adva tartotta fel őket egy pillanatra, hogy lássa a reakciójukat. Momo szólalt meg először, mivel a többiek tétován pislogtak egymásra. Ez is egész gyanússá tette a helyzetüket, s ezzel nyilván ők is tisztában voltak, mert látványosan feszengtek, hogy így nekik szegezték a kérdést.
– Semmi komoly – válaszolta a magas fekete hajú lány nyugodt, magabiztos mosollyal az ajkán. – Holnapra jobban lesz, nem kell aggódnod miatta.
Ez persze nem volt megfelelő hatással Midoriya lelkivilágára. Momo hiába volt okos és erős személyiség, ettől még ő is tévedhetett. Mi van ha csak tapintatból nem akar másokat aggasztani a témával? Mi van, ha Uraraka igenis komolyan beteg, vagy megsérült. Mi van ha a lányok valami illegálisat csinálnak és el akarják titkolni? Esetleg valamit csináltak vele véletlenül és most félnek bevallani? Mi van, ha ezek itt álruhás gonosztevők és csak az alkalmat keresik, hogy megtámadják őket? Bambán bámult az előtte állóra, aki búcsúzóul biztatóan rámosolygott, majd visszafordult a többiekhez, hogy azokkal sokat sejtetőn összevillanjon a tekintetük és az étkező felé tartsanak egy kisebb csordává verődve más osztályból melléjük szegődő társaikkal.
– Pont neki nem kellene a közelébe mennie – csípte el a halk suttogást valamelyiküktől. Értetlenül állt a dolog előtt. Mégis mit jelentsen ez? Fiatal hősjelöltünk összeráncolta a homlokát és halk motyogással adta a világ tudtára, hogy nyakig merült a gondolataiban. Mindennek tompa puffanás vetett véget, s a fiú meglepetten tapasztalta, hogy nekiment valakinek az étkezőben. Fölpillantva Shinsouval akadt össze a tekintete s menten elszégyellte magát. Ádáz mentegetőzésére azonban a srác csak vállat vont és elsétált. Azonnal eszébe jutott, hogy esetleg segítségére lehetne a képességével, de nem volt mersze előállni vele, hogy faggassa ki a többieket az igazságot illetően. Mélázva bámult utána, majd gondolatai visszakanyarodtak a rejtélyes betegséghez, mely ágyhoz szögezte az osztálytársát. Remélhetőleg jobban van már. Lehet csak túlreagálja a dolgot. Bizony. Ha a többiek azt mondták minden oké, és holnapra jobban lesz, akkor mi oka lenne kételkedni bennük?
– Shinsou! – kiáltott hirtelen felindulásból mégis a srác után, aki halk nyögéssel fordult vissza. Midoriya próbált meglehetősen keveset elárulni, hogy ne okozzon riadalmat. Hiszen csak neki volt összeesküvés elmélete, mindenki más tök természetesen kezelte le a dolgokat.
– Van ez a dolog, hogy Uraraka beteg és a lányok nem akarnak beszélni róla. Esetleg megtennéd, hogy rákérdezel náluk a dologra?
– Úgy érted kérdezzek rá? – tudakolta rövid merengés után a srác, felvont szemöldökkel, megnyomva a szavakat. Zöld hajúnk tétován bólintott neki, de nem várta meg a fiú magyarázatát, ugyanazzal az álmatag tekintettel hagyta Midoriyát faképnél, amivel nemrég elsétált mellette.

A másnap reggeli helyzetjelentéssel végképp betelt a pohár. A gravitációval dacoló leányzó ugyanis ismét nem jelentkezett, s a tanárok kérdését megint csak egy félmondatokból álló sztori fedte. A lányok furcsán viselkedtek, a tanár a félszavak hallatán megfutamodott. Miért nem volt kitartóbb? Mi a fene folyik itt? Körbenézett osztálytársain, főként a fiúkon. Senki nem rezonált a furcsaságra.
Lehet, hogy ők is benne vannak? Mélyet lélegzett. Nyugalom. Biztos mindenre van természetes magyarázat. Meglehet csak rémeket lát.

Az ebédidő beköszöntével Deku elcsigázva caplatott az étkezde felé, amikor az előtte termő Shinsou félrevonta őt egy óriás cserépbe ültetett növényzet mögé. Arckifejezése nyugtalan volt, s látványosan nehezére esett belekezdeni a mondandójába. Midoriya még sosem látta őt ennyire zavarban, hogy fogcsikorgatva szólaljon meg.
– Midoriya – a srác félrepillantott és az ajkába harapott. – A lányok nem titkolnak semmit. Semmi gyanús nincs a dologban.
– De mind olyan furcsán viselkednek – szabadkozott, s nem akarta a végére biggyeszteni, hogy már a beszélgetőpartnere is csatlakozott a gyanakodását kiváltó egyének halmazába ezzel a meglehetősen idegesítő jellegű párbeszéddel. A kékesszürke hajú srác idegesen beletúrt kócos, mindenfelé álló hajába, egy pillanatig megvakarta a tarkóját, mintha azon merengene, hogy is kellene kezelnie a helyzetet. Végül megrántotta a vállát. Innentől ez már nem az ő felelőssége.
– Rákérdeztem a dogokra, minden normális, csak nem akarják, hogy te belekeveredj valamibe.
– Már hogy lenne normális, hogy furcsán viselkednek, és egyikük talán bajban van. Tisztán hallottam, hogy vérről beszélgettek és fájdalomról. Hogy a fenébe lenne ez természetes?
Shinsou az ideges Deku vállára tette a kezét, s szemet hunyt felette, hogy a srác elengedte a füle mellett a figyelmeztetését. Bármennyire is meg akarta magyarázni a dolgot, semmi kedve nem volt bele bonyolódni egy effajta beszélgetésbe, ráadásul a sor egyre nagyobbra duzzadt a menzán, így inkább csak mélyet sóhajtott.
– Ez bonyolult – mondta, s ismét faképnél hagyta őt, az ebédhez igyekvő tömeggel sodródva. – Nem kellene beleavatkoznod – szólt vissza még utoljára, amivel természetesen nem elaltatta, hanem egyenesen felturbózta a már így is lázban égő Midoriya gondolatait. A fiú idegesen rágicsálta a szája szélét, s egy kilencven fokos fordulattal indult meg az egyetlen olyan ember felé, akiben a végletekig megbízott. Ha ő sem rezonál a gondjára, akkor végképp ki fog fogyni az ötletekből, hogy mitévő lehetne, s még mindig nem elvetendő a gondolat, hogy ő tolja túl a dolgokat, s tényleg nincs itt semmi különös az emberek viselkedésével. Ekkor felrémlett benne az osztálytársai viselkedése. A lányok testbeszéde, az aggódó pillantás, amit egymás között megosztottak. Ugyanakkor a fiúké teljesen másról, hatalmas érdektelenségről árulkodott. Mégis hogy a fenébe lennének ezek a dolgok, amiket észrevett, átlagosak? Egyáltalán nem azok.
A folyosókon átszáguldva s a lépcsőkön szöcskeként felugrálva elég hamar termett a tanári szoba előtt, hogy határozottan bekopogjon. A szobából PresentMic dugta ki a fejét. Rávicsorgott a zöld hajúra s recsegős hangon szólalt meg.
– Mi járatban vagy öcskös?
A kérdezett kihúzta magát de hangereje ezzel ellentétesen töppedt össze, s meglehetősen halkan sikeredett elmondania, hogy kivel szeretne beszélni. Hangjára felfigyelve a keresett személy önként lépett elő.
– Midoriya fiam! Miben segíthetek? – ajánlkozott a csontsovány, szőke férfi, de a fiúnak csak az ideges körbepillantását vette észre. A helyzetet azonnal felismerve kilépett a tanáriból és a szomszédos kis privát tárgyalóba vezette őt.
– Nem publikus a téma ugyebár – nevetett enyhén rekedten s a zöld hajú kínlódva bólogatott. Nem gondolta volna, hogy nehezére fog esni beszélni a tanárával s egyben bálványával a dologról. Rövid szájrágcsálás után végül is erőt vett magán, hogy kibökje ami a lelkét nyomasztotta.
– Azt hiszem valami nincs rendben körülöttem. – Az egykori hős összeráncolta a homlokát, amitől arca még torzabbá vált. Így is egy fejjel lefelé fordított doritos alakja volt, most még mulatságosan is nézett ki. Kérdő tekintetére a fiú azonnali magyarázkodásba fogott. – Nos az egyik osztálytársam már második napja nem jött iskolába. A barátai szerint minden rendben van, ne aggódjak. Azt hiszem valami nem oké. Ez a lány erős és egészséges, és a többiek is furcsán viselkednek ha rákérdezek. A többi srác egyszerűen nem hajlandó észrevenni, hogy a lányok gyanúsan viselkednek.
AllMight az álla alá támasztotta a kezét, úgy gondolkozott, s mire a tanítványa befejezte a mondandóját a teljes történet világossá vált előtte, pedig nem volt egy észlény. Épp csak élettapasztalattal rendelkezett.
– Mondd csak fiam az nem lehetséges, hogy túlreagálod?
Midoriya nemet intett.
– A lányok pusmognak, a fiúk és a tanárok tudomást sem vesznek róla, de már második napja hiányzik és orvos nem látta. Félek nem tévedek – motyogta a srác a tényeket, amiket eddig makacsul ismételgetett magának a belső hang.
A szőke tanerő elképedve hallgatta a nebuló motyogását s mielőtt még jobban belelovalta volna magát a dologba. Merengve vakart meg a tarkóját, majd egy percnyi motyogásban töltött agytorna után élénk tekintettel nézett a zöld hajúra.
– Figyelj fiam, én nem vagyok jó az ilyesmiben. RecoveryGirl az irodájában van. Átmehetnél hozzá, én addig megírom neki, hogy mi a helyzet. Mit szólsz?
A tanuló megdermedt. Egy pillanatra megfeledkezett magáról, s teljesen egy másik világban járt, mikor kiszakította onnan a hozzá intézett mondat. Bólintott, hogy megértette s már lódult is az iskola kis magánkórháza irányába, hogy elcsípje a rokonszenves öreg hölgyet és kiszedje belőle a pontos információkat az osztálytársait illetően. A háta mögött a volt number one hős izzadtan dörzsölte a homlokát. Aggasztotta a fiú viselkedése. Nyilván nem csak őt, ezért kapott már előre figyelmeztetést az osztályfőnökétől, hogy fel kellene őt világosítani a dolgok állását illetően. Nos a helyzet úgy állt, hogy ez elemi iskolai tananyag lett volna, de hát annyifélék a tanulók abban a korban,- amikor ezt oktatják már a képességeik birtokában vannak -, hogy minden tininél jegyzetelni kellene a dolgok menetét. De az ilyesmit inkább családon belül beszélik meg, hiszen ők bennfentesek a képességeiket illetően. Halkat sóhajtott, s visszament a tanáriba, hogy mielőbb értesíthesse munkatársát a hamarost betoppanó vendégéről. Remélhetőleg könnyebben boldogul majd vele, mint jómaga.
A reggeli órákról ellógó Deku aggodalomtól hajtva trappolt át az udvaron át a főépület mellé kapcsolt kis kórházi létesítménybe, hogy reményei szerint elcsípje a keresett apró termetű hölgyet.
– Mi járatban ifjú tanuló? – kérdezett rá az öreg, mikor az betoppant az irodájába.
– Jó reggelt. Öm. A tanár úr küldött át, hogy ...üm. Szerinte a tanárnő tud válaszolni a kérdéseimre.
A magas forgó fotelből komoly pillantások pásztázták végig az ifjoncot. Természetesen tudta mi járatban van, hisz épp az imént tette le a telefont. Szép kis téma előtt álltak, s meglepő, hogy egy ilyen korú fiú ne legyen tisztában a helyzettel
– Tudok róla ifjú Midoriya – felelte nyugodtan az ő habókás hangsúlyában. Egy apró mosolyt is megeresztett a meglepődő srác láttán, majd hellyel kínálta az íróasztala mögött s a kis fehér laptopot, amin addig dolgozott összehajtotta és félrecsúsztatta. Kezeit tárgyilagosan az ölébe helyezte s belefogott az elemi iskolás tananyagba.
Midoriya Izuku végül izzadva, zsongó fejjel hagyta el az irodát. Olyan nagy szavak kavarogtak elméjében, mint ovulálás, menstruáció, petefészek és méhhártya. Eszébe jutott a vér, a fájdalom, s hirtelen megsajnálta a női nemet, hogy ilyen életre szóló terhet kell hurcolniuk csakhogy majd egyszer utódokat nemzhessenek. Ez így ebben a formában nem volt fair dolog. Túlcsordult hirtelen az információtól a témakört illetően, s hirtelen megértette, hogy miért hiányzik az osztálytársa immár második napja a tanításról. Az öreg hölgy baromi részletes volt, nem kímélte őt a véres részletektől és a mellékhatásoktól sem. Kábán vonult vissza a hálókörletekbe, ahol hirtelen ötlettől vezérelve a pénztárcáját és a hátizsákját felmarkolva tovanyargalt az első közértbe, hogy a maga módján mégis segítségére lehessen egy rászorulónak a nehéz időkben. Míg a sorok között cikázott tétován, előkereste a második legjobb információforrást – a mobiltelefonját – és további információmorzsák után kutatott. Elvégre a kutatómunka az ő specialitása, vagy mi a szösz, nemde?

Egy órával, egy bevásárlással és némi ideges toporgással később mindenre felkészülten áll az osztálytársa szobája előtt, hogy bebocsátást nyerhessen. Az ajtó kinyílt s a résben megjelent Ochako elcsigázott, álmatag arca. Egy dobbanást kihagyott a szíve, hisz egyből elfelejtette mit is akart mondani neki, aztán a magasba lendítette a szatyrot, amit a kezében szorongatott.
– Ha-hali – köhögte, mire vérszegény mosoly volt a válasz. – É-én csak hallottam, hogy nem vagy jól – hagyta ki a fölösleges extra gondolatokat azt illetően, hogyan sikerült egy elfeledett és értéktelennek gondolt iskolai tananyagot felelevenítenie. – Azt olvastam, hogy az édes dolgok könnyíthetik a gondjaidat, úgyhogy hoztam neked ezt- azt, mint forrócsoki az automatából, csokifagyi a boltból, néhány magasabb kakaótartalmú szelet és néhány töltött mochi...
Az addig kábultan figyelő nőstény szemei érdeklődőn fölcsillantak s egy kézzel kinyúlva behúzta a felsorolást be sem fejező fiút az ajtón át a szobába.
– Nahát Deku. Milyen édes vagy – jelentette ki szándékosan elhúzva a jelzőt, majd kábán fúrta a fejét a meglepetten hátra tántorodó srác mellkasának, akinek a kezéből kiesett a szatyor, s egyensúlyából kimozdított teste az ajtó lapjának lökve állapodott meg.
– M-mi a baj? – kérdezte remegő hangon, végre kellő figyelmet fordítva arra a tényre, amire RecoveryGirl felhívta a figyelmét. A képességek korában a dolgok olykor bonyolultabbá tehetik a lányok periódusait, s egyedi mellékhatások is társulhatnak a megszokottak mellé. Ez a lány pedig itt láthatóan nem volt magánál, ahogy azt egy sutyorgásban el is csípte. Határozottan másképp viselkedett, mint szokott. Ő ez egyáltalán?
– Annyira édes – súgta a fülébe, s ujjaival belefésült a kócos zöld hajkupacba, hogy láztól forrón és éhesen hozzásimulhasson, aztán apró csókokkal árassza el arcát, a nyakát. Ujjaival ezután felkutatta a szabaddá vált kezeket, összefonta ujjait az övével, hogy segítse útjukat és végre érezhesse az ölelését. A meglepett Izuku persze követte a mozdulatot s mikor kezei már Uraraka derekán pihentek lazán, akkor kapott észbe, hogy mi történik, ám ekkor száraz forró ajkak préselődtek a meglepetten eltátott szájára. Lélegzetvételnyi idő alatt ölelte magához az elcsigázott, pizsamába burkolt testet és tovább folytassák elmélyült ismerkedésüket.
Eközben az ajtó előtt elmenő osztálytársak kíváncsi pillantással illették a társuk szobáját?
– Szerinted jobban van már? – érdeklődte Mina együtt érzőn. Momo elmélázva tekintett oda s mosolyogva rázta meg a fejét.
– Minden rendben lesz vele, csak ne találkozzon Midoriyával, mert ebben az állapotban ráveti magát szerencsétlenre. – Körülöttük halk nevetés hallatszott a többiektől.
– És az miért rossz? Végül is odavan érte vagy nem? –  értetlenkedett Ashido s lépdeltek is tovább a következő emeletre vezető lépcsősorra. Momo megcsóválta a fejét és visszapillantott.
– Biztos nem így akarná elmondani neki.

***

Lehet, hogy a fiúknak be kellett volna dobnom valami "hüvelygomba reklámos" szöveget az elejére, hogy még időben észbekapjanak és elmenekülhessenek ? XD

Mindegy... most fölvilágosultak lettek azt illetően, hogy a csajok kifordulak magukból és utálnak ilyenkor élni XD - cáfoljon meg valaki ha rosszul mondtam.

Tessék Bartusz_Papa itt az eledel ^^ jelöllek, hogy frissen forrón azonnal láthasd.

Remélem ez is volt olyan jó, mint az előzőek ^^

A másik sorozatom is folytatnám, hogy feltölthessem a napokban :D

Meg a harmadikat is XD mert mindegyikkel haladnom kellene ...

2021apr