Rop... aztán megint rop...

Odakint az idő egész kellemes volt, leszámítva azt a sajnálatos tényt, hogy esett.
Nem is kicsit, mintha dézsából öntötték az életet adó folyadékot odafentről. Kemény melóban lehetett részük az égieknek ez által, hacsak nem szereztek be valami mennyei öntöző berendezést, tűzoltókészüléket, vagy bármit, hogy kegyes lábaikat a felhőkből kihúzva henyélhessenek míg az áradat letudja a dolgát, és megijeszti az emberiséget, hogy hamarost biz vízbe fúlnak mind. Biztos, ami biztos alapon, és a túlnépesedés egyetlen – deja vu – tollvonással le van tudva. (oké, oké képen épp nem esik... épp csak szemléltetek azoknak, akik kevésbé ismerik a történetet. :3 )

A hős képző iskola falain belül éppen a frissen letett vizsgák fáradalmait pihenték ki a tanulók, így hát a kollégium közös tere megtelt azokkal, akik a stressztől megszabadulva némi társaságra vágytak. Azokkal is, akik csak ténferegtek, nem találták a helyüket a nagy hajtás után, s azokkal is, akik ténylegesen páros vagy csoportos tevékenységgel voltak elfoglalva. Átvették a kérdéseket és azon izgultak vajon a ponthatárokon belül esnek- e majd az elbíráláskor. Az elméleti vizsgáiktól pattanásig feszült idegeiknek nem is volt jobb gyógyír, mint a társaság és a lazulás. Így esett, hogy a zsongó közös helyiség megtelt olyan diákokkal is, akik egyáltalán nem másokkal beszélgettek, vagy akik nagy hangon ünnepelték a saját – silány – teljesítményüket.
Rop...rop...
Uraraka Ochako kényelmesen bevackolta magát egy könyvvel a közös helyiségben lévő puha zöld kanapé csücskébe, s egyik kezét a támlán nyugtatva próbált olvasni. Ez persze lehetetlen vállalkozás volt ő maga is sejtette, hiszen a nyüzsgés, és a képességeiktől duzzadó fiatalság nehezen tűrte a bezártságot. Szóval titkon úgy tartotta a könyvet, hogy abba az irányba nézzem, amerre egy bizonyos zöld bozont is foglalatoskodott a jegyzetfüzete fölött, s onnan vetet néha kósza pillantásokat, a gondolataiba feledkezett Dekura. Feltűnés mentesen lehetett ilyenkor őt nézni, csodálni, nyál csorgatni, mivel mindenki valami magánüggyel volt lefoglalva. Egymással beszélgettek, tévét néztek, vagy csak egykedvűen csacsogtak, hajat fontak, egymást buzerálták. Kisebb kajacsata is kialakulóban volt, mikor egy kósza pop-corn fejen találta Denkit, akinek erre eszébe jutott, hogy vajon Bakugo képességével, vagy Todorokiéval lehetne több-jobb pop-cornt előállítani. Erre megjelent Iida, aki a kollégiumi szabályzat megsértésével vádolta őket, s el akarta kobozni a magtárat, amivel Mineta iszkolt el a leggyorsabban a büntetéstől tartva. Szegény Todoroki meg csak állt és nézett ki a fejéből, mert nem értette, hogy mi folyik körülötte. Hiszen mások a jeges képességére akartak szert tenni, s némi fagylaltra, hideg üdítőkre vágytak.

Egyszóval zajos közösségi életet éltek.

Néha úgy éreződött, hogy Deku is csak azért ül közéjük, hogy ő a környezetükben legyen, de közben halkan motyogott magában és azokat a jegyzeteket bújta, amikbe mások képességeiről gyűjtötte a megjegyzéseit és észrevételeit. Nem volt ezzel semmi gond, de közben azt az idegesítő ropogást is hallatta, amitől Ochako hátán felállt a szőr. Néhányszor fel kellett kapnia a fejét a könyvből ahhoz, hogy elcsípje az idegesítő ropogás mibenlétét.
Rop..rop
Hosszan, merengve nézte Midoriyát, aki majdnem vele szemben helyezkedett el a közöttük húzódó asztal túloldalán fekvő másik hasonló bútordarabon. Egyik kezével szorgosan jegyzetelt. A másik keze a szája előtt volt, elsőre az ember azt gondolta volna, hogy a magában motyogását akarja vele tompítani. Hosszan kellett figyelnie a srácot – miként a ragadozó is hosszan lesi áldozatát mielőtt lecsapna rá. Szűkre húzott szemmel fókuszált rá, s e gesztus végre fényt derített a bosszantó hang mibenlétére. Lassan félretette az addig oly kábán olvasott könyvet és vontatott mozdulatokkal állt föl a már jól bemelegített helyéről, hogy a teljesen magába merült fiú mellé sétálhasson.
Rop... rop ... rop
Midoriya ijedten kapta föl a fejét, amikor megérezte, hogy valaki hozzá lép. Reagálni sem volt ideje, mert egy kéz fonódott a csuklójára szorosan és felrántotta a kanapéról. A füzete ártatlanul zuhant a földre az öléből, s botladozva indult meg abba az irányba, mely felé húzni kezdték őt. Nem is értette a dolgot, s csodálkozásában sem tiltakozni, sem hangot kiadni nem volt ideje a váratlan letámadás miatt. A körülöttük lévők közül néhányan már fölfigyeltek a lány föl- föl pillantó gesztusára, ám még őket is meglepte az, hogy odasietett a kiszemeltjéhez s egy rántással felugrasztotta, majd maga után vonszolta a kerekre tágult szemmel pislogó Midoriyát.
– Ez az kislány! – kiáltotta valaki a közös helyiség gyomrából egy harsány fütyüléssel megtoldva a lelkesedését, miközben azok a lift felé trappoltak, egyértelműen a hálókörletek felé véve az útjukat.
– Vidd szobára, ne totojázz! – harsant egyből a másik biztató jellegű szupport, ami hallatán a fiút elöntötte a céklavörös pír. Mégis miből gondolják, hogy szobára mennek? Egyáltalán mit jelent ez a bugyuta kifejezés? Annyira hülyén jön ki ez az egész – vetett egy óvatos pillantást a csuklóját még mindig buzgón markoló, elszánt tekintetű leányzóra. Beszállt vele a liftbe, s kíváncsian várta, hogy valamit szóljon, de nem kommunikált vele. Szeretett volna megszólalni, de a torkában irtózatos gombóc kezdett duzzadni, és megakadályozta a gondolatai kimondását. Köszörülte a torkát veszettül, köhögött, de a lány csak megszorította a kezét s a krómszín ajtók szétválásakor lendületesen iramodott neki újra, hogy egyenesen a szobájáig vonszolja megragadott áldozatát. A zöld hajú fiú nagyot nyelt. Végignézett magán, a melegítőjén, az „Izuku pólója" feliratú felsőjén, s megállapította, hogy a megjelenése elég slampos ahhoz, hogy egy lány szobába belépjen. Egyáltalán nem tartotta közhelyesnek, sőt poénosnak vélte, hogy saját névvel ellátott pólót kapott az anyukájától, mikor megtudta, hogy a fia kollégista lesz. Izzadva és reszkető tagokkal követte emberrablóját a szobának nevezett territóriumába, hogy az a kocsonyaként zizegő gyomrú srácot egy laza lökéssel leültesse az ágyára. Ezalatt gyorsan levedlette a puha és kényelmes kapucnis felsőjét, amiben örömmel tartózkodott a semmittevések alkalmával s a fiú mellé dobta.

– É-én! Üm. Uraraka, mit csinálunk i... – kezdett volna bele a kérdezősködésbe, de amaz elcsitította egyetlen türelmetlen morranással. Rövid gondolkodás utén az íróasztal melletti fiókokban kezdett kutatni. A srácnak hevesen lüktetett a szíve izgalmában. Arca pírja lassan elborította a testét is és idegei pattanásig feszültek. Egy izzadtságcsepp gördült le halántékáról, hogy megborzongassa a nedves bőrét s ezzel magához térítse őt révületéből. Tátott szájjal csodálkozott rá az otthonosnak ítélt szobára, ami felszereltsége ugyanaz volt, mint mindenki másé, mégis olyan egyszerű és letisztult, olyan Uraraka -féle volt. Az ágyán néhány plüssállat – jellemzően nyulak – kaptak szerepet a fodros keretbe zárt kispárnán végigsorakozva, mintha csak épp arra masírozott volna a plüsscsapat. Az íróasztalon könyv stóc magasodott, a fiókjaiból éppen szanaszét repültek a dolgok az ádáz keresgélés következtében. Nagyot nyelt, s ijedten kapott észbe, hogy tátott szájjal bámulja a kutató lány formás fenekét. Elszégyellte magát, de hát mégis pasiból volt vagy mifene. Nem volt fából, s ha egy kerek popsi illegette magát előtte, hát persze, hogy megcsodálta a barackfeleket idéző kerekségét. Újabbat nyelt s összeszedte a bátorságát, hogy újra feltegye az üres fejében visszhangzó kérdést.
– Mi... mit keresel? – tudakolta elfúló hangon, s ismét nyelésre kényszerült, ezzel megkínozva az amúgy is sivataggá avanzsált nyelőcsövét.
Pár másodperc mozdulatlanságba dermedt a barna hajú előtte, csípőre tette kezeit, megbillentette a fenekét ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– Ízesített krémet – hallatszott az álmatag válasz. Majd a kutató expedíció megindult a ruhás szekrény felé, hogy az említett tárgy nyomára akadjon. Midoriya elméje felsikoltott. Szemei kistányérnyira kerekedtek.
Ízesített mit?
Ó ne... ne, ne ne, ne ne!
Ő még, még nincs erre felkészülve.
Szája széle reszketni kezdett, újfent végignézett magán.
Nem kellett volna frissen zuhanyoznia?
Illatosabbnak lennie?
Esetleg fogat mosnia?
Jó ég! – markolta meg akaratlanul a takaró puha pasztellszín mivoltát, majd óvatosan megszagolgatta magát. Reggel kimaradt a zuhany, mert nagyon nyúzottnak érezte magát. Most akkor ez baj? Nincs épp rózsa illata, de a komfortérzete mindenképp jobb lett volna.
Ismét nyelt.
– Ne...nem kellene előtte lezuhanyoznom? – kérdezte beletörődve. Hisz tetszett neki a lány. El kellett ismernie, hogy ha már így alakult a helyzet, nem tudta volna rátermettebb alakkal elképzelni az első alkalmat, mint azzal a kedves és gondoskodó, vicces és aranyos lánnyal, akivel már az első napon kellemes élményekre tett szert. S azóta is folyamatosan felüdítette a mosolya és a jelenléte. Mindenkor, minden helyzetben.
– Lehet nem ártott volna, de már mindegy – jött a hang a szekrény mélyéről, mely kissé zavartnak hallatszott.
Nagyszerű, tehát ő is izgul, s talán az óvszert keresi ennyire elszántan. De minek a krém? Hallotta ugyan innen- onnan, hogy a felnőttek eljátszadoznak mindenféle ízesített sikosítóval. De ennyire benne lenni a témában nem vall kezdőre. Lehet, hogy neki már volt dolga férfival? Az nagyon kellemetlen és szuper lenne egyszerre. Legalább valakinek volna fogalma róla, hogy is működnek a dolgok. Ebben az esetben nyugodtan rábízhatja magát a tapasztaltabb félre nemde?
Nemde?
Deku félszegen levette a cipőit és gondosan az ágy mellé helyezte, majd megigazgatta a ruháját, a haját elhelyezkedett török ülésben az ágyon, s a továbbiakban nem tudta mitévő legyen, idegesen várta, hogy mikor kezdenek hozzá. A szíve a torkában verdesett, mintha csak egy madarat nyelt volna, ami kitartóan védekezik a lenyelés ellen. Uraraka boldog kiáltást hallatott a gardrób mélyéről előkerülve.
– Nem is emlékeztem, hogy a bőröndömben hagytam! – kiáltott fel, s megfordult, hogy földbe gyökerezett lábakkal vegye észre a parázs vörösen izzó Dekut, aki egy szem alsónadrágban üldögélt az ágyán.

Uraraka Ochakoban emlékeket idézett fel a pattogó hang, melyet a zöld bozót hajjal megáldott srác felől hallott. Kellemetlen emlékeket. Hirtelen elhatározással ugrott fel a helyéről, mert elhatározta, hogy pontot tesz a dolog végére. Gondolataiba merülve cibálta a megdöbbent srácot egészen a szobájáig, mit sem törődve a környezete s az elraboltja érzelmi világával. Felsőjét határozottan dobta le az ágyára, hogy ne kelljen belegabalyodnia a számokkal nagyobb ámde annál kényelmesebb házi pulcsijába. Kicsit szemérmesen belepirult a gondolatba, hogy a fiúval kettesben marad egy zárt ajtó mögött, de elhatározása hamar túllendítette a dolgon, hogy elszántan keresni kezdhesse azokat a tárgyakat, amikre megérzése szerint szüksége lehet. Az első dolog, a csipesz hamar a kezébe akadt, ám a rágás ellen való keserű ízű kézkrémet sehol sem lelte. Hiába túrta végig a fiókot, ahol legutóbb látni vélte. Semmi.
Akarata ellenére mordult fel, s csípőre tett kézzel próbálta felidézni merre is látta még a keresett tárgyat. Föl sem figyelt rá, hogy abban a pillanatban éppen egy kérdést szegeztek neki, már lelkesen ugrott tovább a következő fiókra. Darabos és bosszús mozdulatainak hála rendre estek ki a dolgok a kezei közül. Mindegy, nem kár értük, csak a cél a fontos.
– Mi... mit keresel? – tudakolta a fiú elfúló hangon, amit Uraraka pillanatnyilag nemigen hallott meg, ezért csak némi fáziskéséssel tudott neki rá választ adni. Fejében éppen vadul zakatoltak a gondolatok.
Hová is tehette?
Pár másodperc mozdulatlanságba dermedt, majd ismét csípőre tette kezeit, megbillentette a fenekét – ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
– Ízesített krémet – válaszolta immár a következő rejtekhelyen merengve. A kutató expedíció hirtelen megindult a ruhás szekrény felé, hogy az említett tárgy nyomára akadjon. Biztos a ruhák mellé tette, vagy a piperés táskájába, amit szintén a polcon tartott...
Esetleg az utolsó használat óta valamelyik felsője zsebébe vándorolt volna? Biztos nem dobta ki, arra emlékezne. Egyébként is spórolós fajta, nem dob ki olyat, amire még szükség lehet.
Ajh – sóhajtotta türelmetlenül, s figyelmen kívül hagyta Deku kényelmetlen neszezését a háta mögött.
– Ne...nem kellene előtte lezuhanyoznom? – hangzott az ideges kérdés az ágy felől, amire elmerengett egy kicsit. Hát igen, talán jobb lett volna előtte feláztatni a kutikulát. Könnyebben kezelhetővé válik a terület. Gondolatban megdicsérte érte, de érezte ha most kiengedi a kezei közül, akkor elszalasztja az alkalmat, hogy megszabadítsa ettől a bosszantó körömrágástól.
– Lehet nem ártott volna, de már mindegy – gondolta fennhangon, miközben nyakig merült a szekrény akasztós részébe beállított bőröndje egyik zsebében. Nem sokkal később boldogan konstatálta, hogy a kezébe sikló tárgynak ismerős a formája. Kikapta, s elégedett hangot hallatott.
– Nem is emlékeztem, hogy a bőröndömben hagytam! – kiáltott fel, s megfordult, hogy földbe gyökerezett lábakkal vegye észre a parázs vörösen izzó Dekut, aki egy szem alsónadrágban üldögélt az ágyán. Na ez volt az a pillanat, amikor elakadt a lélegzete és némán pislogni kezdett. Az agya majdnem áramszünetet produkált a szürkeállomány barakkokban. Látványosan kínosan feszengett, s ekkor jutott eszébe az évfolyamtársak kurjongatása, hogy vigye a srácot szobára.
Szent köpönyeg, hogy ezek mekkora idióták, csapott tenyérrel az arcába. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá, de tett pár reszkető lépést az ágy felé. Észrevette, hogy a másik sokkalta nagyobb zavarral küzd. Hová is tette az agyát, hiszen Dekuról van szó. Az ő édes kis naiv, bevállalós, másokra odafigyelő szíve csücskéről.
Odahúzta az asztal mellől a széket az ágyhoz és leült rá. Nyugalmat erőltetett magára és biztatón mosolygott rá a vele szemben ülő végletekig zavarban lévő félmeztelen Dekura.
– Add a kezed – utasította, s legnagyobb meglepetésére a fiú szó nélkül engedelmesen nyújtotta az egyiket. Szemrevételezte a kezén lévő körmök állapotát. Ahogy sejtette. Deku notórius körömrágó volt. Biztos a sok stressz tette vele. Ujjaival megsercentette az egyenletlenre rágott szaruréteg felületét s elhúzta a száját. Egykor ő is ezzel a pótcselekvéssel próbálkozott és állandóan borzalmasan nézett ki a keze. Nem véletlen, hogy hordott magával egy olyan krémet, amely könnyedén felszívódott a bőrbe, ám cserébe kesernyés ízt kölcsönzött a kezének, ami az ízlelőbimbókat arra inspirálta, hogy talán nem kellene ilyen borzadály ízű szutykot a szájába tolnia.
Deku kíváncsian figyelte a tevékenységet. Keze lágy simítását eleinte másnak vélte, mint aminek szánták, de ezt nem mutatta, várt.
Uraraka elővette a csipeszt, szétnyitotta s a szára belsejébe mart reszelővel elkezdte az egyenetlenségeket eltüntetni, hogy esztétikusabb látvány legyen a végeredmény. Lassan, megfontoltan haladt, odafigyelve az érzékenyre rágott részekre is. Ezalatt a srácnak a hátán felállt a szőr a sercegő hang hallatán. Néha fölpillantott a munkájába merült lány arcára, majd szégyenlősen lehunyta szemeit. Megalázó volt úgy ülnie, hogy tudta mégsem az a helyzet állt fenn, amire az ő izgalomtól zakatoló lelke felkészítette. Mégis ült és várt. Nem tudta volna magát kimagyarázni a helyzetből, a mozdulatlanná dermedés meg olyan jól megfagyasztotta az időt kettejük körül.
Rögtönzött manikűrösünk ezalatt nem győzte magát csitítani és nem a páciense szépen hullámzó mellkasát figyelni. Munkája végeztével pedig kézbe vette egymás után a sok-sok karcolással tarkított kézfejet s magába mélyedve masszírozta bele szorgosan a garantáltan borzalmas ízű ámde annál puhább bőrt varázsoló csodaszert.
Midoriya a művelet végeztével elismerően nézte körbe a kész remekművet. Még sosem látta a saját kezeit ennyire... A szavakat sem találta, hogy milyennek. Rácsodálkozott, majd érezte, hogy ideje magyarázkodnia.
Köhögött párat, s a pólójáért nyúlt.
– Bocsi. Olyan meleg volt itt.
– Igen – helyeselt szemlesütve, elfúló hangon. Valóban hirtelen határozottan forró lett a levegő közöttük. – Néha nagyon levegőtlen tud lenni a szoba.
– Teljesen kiszáradt a torkom – bizonygatta idegesen nevetgélve, s tudta, hogy a kifogása legalább annyira átlátszó, mint Hagakure maga.
Pillanatnyi csend ereszkedett rájuk, majd pillantásuk összetalálkozott s egyszerre nevették el magukat idegességükben. Ebbe a kínos nevetésbe burkolva kapta fel Midoriya a nadrágját, a cipőjét, s araszolt kifelé az ajtón, hogy onnan egy gyors köszönöm-öt rebegjen az ellátásért.
– Várj! – lépett utána a lány s a kezébe nyomta a maradék krémet. – Ezt tartsd magadnál! Addig kell használnod, amíg le nem szoksz erről az idegesítő rágcsálásról.
A fiú elkomolyodott és bólintott. Nem akarta sokáig halogatni a kínos dolgot, újra megköszönte és kilépett az ajtón, hogy ott a szégyentől lángoló arcát a tenyerébe temetve roskadjon annak a lapjának. Nem is sejthette, hogy a túloldalon az osztálytársa hevesen dobogó szívvel cselekszi ugyanezt, hisz hogyan feledhetné el az ágyán várakozó tekintettel rá bámuló zöld szemeket?
Ekkor harsant a folyosóról a csapatni izgatottan várakozó ember által keltett taps és füttyzápor, ami aztán végképp rátette a koronát a már így is pokolian lángoló ábrázatukra. Egy másodpercre sem volt kérdéses, hogy mire gondolhattak, amikor a ruháit a karjában tartó Midoriya Izuku kilépett az őt szenvedélyesen magával rángató Uraraka Ochako kollégiumi szobájából.

***

Hát... ez jön ki, ha az ember éjjeles műszak után kómásan nekiáll körmöt vágni ... ( vagy pisilnie kell hazafelé rohanvást... vagy uszodába készül és a fürdőruciját keresi.... vagy éppen bármi olyan semmiséget művel, amik megállják a helyüket egy történetben...)😅

Még nem merem elkiabálni a dolgot, de erős gondolatok alatt áll egy Izu+Ocha történet arról, hogy mi is történik ha a befutott hőst felhívja a tulajdon anyósa azzal a hírrel, hogy ideje volna már meglátogatnia. Ezzel csak annyi a baj, hogy nincs is barátnője. Lehet, hogy egy gonosztevő keze van a dologban? Ezt mindenképpen ki kell vizsgálnia.

...de csak mert piszokul cuki a felnőtt Dekus választék :D

2020 feb