folytatás lett kérve... szépen...

A bevásárlóközpont menedzsmentje valamiért nem díjazta annak a vásárlónak a kreatív mutatványát, amelyik hirtelenjében sikoltott föl, ezzel összezavarva a környezetében békésen hömpölygő potenciális két lábon járó pénztárcákat. Ráadásul a lélekforgató hanghullámok kibocsátója ez után nemsokkal vizuálisan is baszni kezdte a már említett menedzsment ingerküszöbét az által, hogy a gondosan tisztán tartott termetes kupola felé kezdett el lebegni, s miután mindenki fölfedezte jelenlétét, nem átallott még kapálózós jelenetet is rendezni ott. Többen azonosították egy hőlégballon képességű taggal, mivel feje lufi alakja s a füleiből folyamatosan előpöfögő forró levegőnek látszó légnemű anyag erre engedtek következtetni. A biztonságiak készenlétben álltak ha mégis valami terrorcselekményről lenne szó, s az első számú hős megérkeztéig biztosították a terepet.
AllMight a rajongói csodálatától övezve egyetlen ugrással termett a lánynak látszó felforgató egyén mellett, s eltávolította őt a bevásárlóközpont mennyezetéről, hogy a kóválygók tovább folytathassák réveteg kószálásukat.
Állt a jelentésben, amit a szőke, immár csontváz sovánnyá visszavedlett férfi az asztalra helyezett. A megnevezett papírok egy készülékből pottyantak ki frissen érkezve a rendőrség egyik alkalmazottjától. A tények ismeretében nevetségesnek hangzik az egész történet. Fáradtan dörzsölte meg a homlokát vékony ujjaival, s beletúrt sápadt szőke hajába.
Vele szemben az egyik tanulója még mindig rőt vörösen reszketett a tanári asztal mellé helyezett kanapén.
– Szóval ennyi az egész? – kérdezte nagyot sóhajtva.
A mogyoró barna lufi hajkoronával rendelkező lány megalázottan bólintott, s kezében tovább szorongatta a nemrég kapott forró teával megtöltött bögrét. Halk nevetésre lett figyelmes. Fölnézve megállapította, hogy a tanára feldolgozta az eseményeket és rajta mulat. Rosszalló pillantást vetett rá a gesztusért, ami sebtében a jókedve lenyelésére késztette a szőke férfit. Halk lélegzetvételét visszhangozta a szoba. Leült a lánnyal szemben s kezeit térdére helyezte, mint általában amikor ideges volt valami miatt.
– Nem tudom, hogy mit kellene most mondanom neked. De hidd el a legjobb út mindig az egyenes. Szedd össze a bátorságodat és mondd meg a Midoriya fiúnak az igazat.
– D-de a képek... – kezdett bele reszketve a lány az ellenkezésbe, hiszen a szeme elé sem mer kerülni azok után, hogy azok a szelfik illetéktelen kezekbe kerültek. Teljesen elöntötte a pír az arcát a válasz gondolatától. „Mától erre a képre recskázok". Na jó, nem volt egy forróvérű leányzó, de attól élvezettel olvasta édesanyja romantikus regényeit ha éppen senki nem látta, szóval voltak elképzelései a dolgokat illetően. A szeme és az agya egyszerre égett, hiszen akaratlanul is elképzelte a srácot az említett tevékenység közepette. A képeket persze nem mutatta meg a segítségére érkező tanítójának és a válaszról is csak annyit rebegett el, hogy valami nagyon zavarba ejtőt írt neki a kedvenc tanítványa. A részleteket nem szívesen tárta volna a nyilvánosság elé. Még akkor sem, ha a tanára köteles bizalmasan kezelni a dolgot.
Nem.
A megaláztatást elég volt egyszer elviselni.
– Nem tudok mire gondolni. Midoriya fiam nem az a fajta, akiről ilyet feltételezek. Ha ő is volt, nyilván megbánta a dolgot. Jó megérzésem van azzal kapcsolatosan, hogy ezt tisztáznotok kellene, mielőtt a csapatmunkátokba zavart okozna.
Uraraka Ochako ekkor gondolt bele először, hogy előbb vagy utóbb nyilván szembesülniük kell egymással, hiszen osztálytársak és csapattársak, vagy éppen páros gyakorlaton partnerek is lehettek bármelyik alkalommal. Céklavörössé színeződve emésztgette magában az információt, s közben mélyeket lélegzett.
Igen, meg kell tennie! Tisztáznia kel vele mielőbb ezt a félrecsúszott üzenet dolgot, mielőtt végleg megmérgezik azt a kapcsolatot, amit a felvételi vizsga óta sikeresen felépítettek.
Az eset persze nem volt ennyire egyszerű. A kollégium közös helyiségében nem volt, sőt reggel óta nem is látták őt akik jelen voltak. Mineta és Denki pedig csak alattomosan röhögtek, amikor megérdeklődte tőlük, hogy látták-e Midoriyát a délelőtt folyamán. Persze ettől még javasolták, hogy keresse fel a szobájában. Miért is ne javasolták volna, amikor a fiú a szégyentől égő arccal mindenét hátrahagyva rohant, hogy a privát zónája biztonságos falain belül egy hideg zuhannyal verje ki a fejéből azokat az istenverte fotókat. Azokat a fotókat, amelyeket fogalma sem volt, hogy miért küldött neki az osztálytársa, de a formás idomok hihetetlenül felzaklatták fejlődő tini szervezetét, s az egyébként önmegtartóztatással és edzésekkel teletűzdelt óráit. A zuhany után átvedlett a kedvenc pólójába és az ezerszer elnyűtt melegítő nacijába, s lehunyt szemmel feküdt az ágyán és próbálta összeszedni magát. A hideg zuhanynak ugyanis csak átmeneti hatása volt a testi problémáira. Míg más tinédzserek a haveroktól, családtagoktól és férfiismerőseikről példát véve kezdenek el automatikusan a szebbik nem felé érdeklődni, addig Midoriya Izuku nélkülözött mindennemű támogatást ilyen téren. Minden egyes sejtjével azon volt, hogy elérje az álmát, s most, hogy álmai iskolájában, álmai képességével, álmai szuperhőse által tanítva találta magát, megtorpant.
Céljai most is világosak voltak ugyan számára, az eltévelyedett üzenet azonban felnyitotta rá a szemeit, hogy vannak olyan dolgok, amikkel eddig nem foglalkozott.
Talán ezért küldte a képeket? Hogy felhívja magára a figyelmet? – kérdezte a fejét a párnáról fölemelve. Kócos sötétzöld haja tépázottan meredt mindenfelé, s idegesen túrt bele. Most mi a fenét kellene tennie?
Vajon a példaképe mit tenne ebben a helyzetben? Soha nem kérdezte őt a nőkről, noha kézenfekvő lett volna, hiszen az egyetlen férfiismerőse volt. Közel állt hozzá, és sok időt töltöttek együtt az elmúlt két évben. Természetesen az edzése volt a legfontosabb, emiatt nem került szóba a dolog. Örült, hogy végre elindulhat az önmegvalósítás útján.
Gondolataiból halk, bizonytalan kopogás szakította ki.
Elsőre nem is hallotta meg.
A második, kissé bátrabb próbálkozást hallva ült föl az ágyán, hogy megnézze a zaj okozóját. Végignézett magán s a szűnni nem akaró csípőtáji kínját látva bosszúsan sóhajtott föl. Ez az idegölő állapot általában csak reggelente köszönt be nála, s egy gyors zuhany általában gyorsan megoldotta a gondját. De a mostani az istennek nem akart lelohadni.
Legfeljebb elküldi a fenébe a látogatóját – gondolta, s lenyomta a kilincset.
A lábai földbe gyökereztek, mert éppen azzal találta magát szemben, akire a legkevésbé számított volna. Uraraka kínos mosollyal az ajkán állt az ajtaja előtt. Kezeit tördelte ácsorogva, súlyát egyik lábáról a másikra helyezve s várta, hogy a fiú elszakítsa a tekintetét a vékony pántos felsője kivágásáról.
– Ha-ha-hali – köszönt idegesen magas hangon, s ideje sem volt felfogni, hogyan került a szoba belsejébe.
Midoriya kezei maguktól mozdultak, fonódtak a vendége csuklójára, hogy annál fogva rántsa be őt a felségterületére, s aztán a csukott ajtónak pördítse a meglepett áldozatát. Meglepetten reagáló osztálytársa menekülését megakadályozandón a vállai mellett mindkét oldalt az ajtóra helyezte a tenyerét, s az egyik térdét is a sík felülethez érintette a lány lábai között, hogy a lefelé vezető utat is elvágja.

Uraraka riadtan pillantott a szokatlanul viselkedő Dekura, de nem láthatta annak arckifejezését, mert éppen a földet tanulmányozta.
Éppen a lelkierejét szedte össze ahhoz, hogy ne reszkető hangon vonja kérdőre a számára testi kínokat okozó képek miatt.
– Remélem kiszórakoztad magad! – morogta rekedten s összezavarodott gondolatoktól nehéz fejét a meglepett partnere vállára hajtotta. Forró lehelete nyomán libabőr puklik masíroztak végig a reszkető Ochako mellkasán, majd értetlenül és lesokkoltan érzékelte, hogy a fiú egyik keze a tarkójára csúszik és a homloka elemelkedik a borzongó válláról. Aztán kínzóan lassan a csodálkozón nyitva felejtett száján érezte meg a srác izgalomtól teljesen kicserepesedett ajkait. Egy pillanat alatt vetett bukfencet a gyomra, hiszen ráeszmélt, hogy a fiú, aki tetszett neki, s akinek tévedésből fürdőruhás szelfiket küldött, az éppen kiéhezetten kóstolgatja, ízlelgeti őt az ajtónak préselve, térdével merészen a combjai közé furakodva. Egyéb megállapításokra nem futotta, ugyanis a szájába hatoló nyelv lefoglalta minden szabad agysejtjét.
Bepánikolt!

Még soha nem csókolózott, hogy kellene erre reagálnia? Semmilyen tapasztalata nincsen, még a filmeknél is szégyenlősen elfordult az érzelgős jeleneteken. Persze álmaiban már próbálkozott, ráadásul éppen ennél a pompás hím egyednél, de Deku mindeddig semmilyen nyomát nem mutatta annak hogy érdeklődne utána. Szürkeállománya teljesen lefüstölt, gépies mozdulattal próbálta utánozni azokat a mozdulatokat, amikkel a fiú röviden és hevesen kóstolgatta majd hirtelen váltással óvatosabb mozzanatokkal nyalogatta. Egy pillanatig beállt a harmónia, ahogy a két nyelv kutatóan összetalálkozott. Ochako mindig arról olvasott az anyja regényeiben, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor levegő után kapkodnak, s belé hasított a dolog, hogy miért? Orron át is tökéletesen lehet ám lélegezni, ha az ember szája éppen le van foglalva. Legalábbis a hirtelen szerzett tapasztalata ezt mutatta.
Gondolataiban itt ismét áramszünet állt be. Midoriya másik keze is elhagyta az ajtó lapját, hogy azzal megérintse a lány felsője alól kikandikáló hasát, s azon lassan felfelé simítson. A már ezer sérülést elszenvedett, hegekkel telerajzolt kéz megtalálta az utat az anyag alatt a hasonlón vékony pánttal ellátott sport melltartó alá. Szinte egyszerre szökött föl a nyögés és a sóhaj a torkukból az érintés hatására. A srác akaratlanul lökte csípőjét a másik shortban megbúvó alteste felé, amit újabb sóhaj koronázott. Gyors észjárásával nem kellett sokat gondolkoznia, hogy a mozdulatot meg kell ismételnie. Csípőjük egymásnak feszült, az izgalmuk pedig pattanásig. A sóhajtás követelőző halk nyögéssé változott, s a mozdulatok ismétlődővé váltak.
Uraraka elemelte kezeit az ajtóról, ahol eddig tanácstalanul ökölbe szorítva várakoztak, s vágyakozón próbált csupasz bőrfelületet találni a partnerén. Érinteni akarta őt, érezni a melegségét, a jelenlétét, s ha ehhez a póló ujjain át kellett besiklania apró kezeinek, akkor onnan közelítette meg, s ölelte magához a hegektől egyenetlen hátát. Közben érezte, hogy altestével szenvedélyesen hozzányomódik, s ügyetlen ám annál hatásosabb csúszkáló mozdulatai hatására teljesen elködösült az agya. Hogy lehetséges, hogy ennyire jó legyen ha csak ölelkeznek és még a ruháik is rajtuk vannak? Jóleső nyögés csuklott föl belőle, s megmarkolta a fiú hátát a testén átvonagló bizsergetően jóleső érzéstől. Aztán mintha villanyt kapcsoltak volna, hirtelen az előző érzésnek csak a lüktető, doromboló lenyomata maradt meg, ám a mozdulatok nem maradtak abba. Ekkor ébredt rá kócos barna hajú hősnőnk, hogy talán a fiú is ugyanazt a jóleső érzést üldözi, ami nyomokban még az ő testében is ott keringett mint valami doppingszer. Ezt a gondolatot támasztotta alá a nehéz légzése és a mellét érzéketlenül markoló kéz is. Igazából kezdett kényelmetlen lenni a szorítása, így érte nyúlt és ujjait az övébe kulcsolva terelte el és állapodott meg vele kettejük mellett az ajtó lapján. Súlyát reszketeg bal oldalára helyezve, jobb lábát megemelte, hogy kissé átölelje vele Deku derekát. Talán ez a pozíció kellett hozzá, hogy a reszketés végigmasírozzon az ő testén is és pihegve térjen vissza a homloka a lány nyakszirtjére. Mozdulatlanságba dermedtek, s vagy egy percig is el hallgatták egymás szívének kegyetlen dübörgését. Kiszáradt torkuk elszorult, hiszen közelgett az idő, amikor valakinek meg kellett szólalnia.

– Mih... – próbálkozott legyőzni a zavarát Deku, de hangja rekedten halt el. Megköszörülte a torkát s két pihegés között feltette a kérdést, ami érdekelte őt. – Mi most szexeltünk?
Ochako nyelt egyet és mosolyogva túrt bele a fiú hajába. Ártatlanul csóválta meg a fejét, de hang nem jött ki a torkán, hogy megnyugtassa az elképedt zöld hajút. – Ne-nem is védekeztünk. Akkor most bajunk eshet? Egyáltalán mihez kell a védekezés? Ugye nem esett bajod?
Már- már kezdte bele lovalni magát a szokásos hosszú és mormolás szerű monológjába, amikor fennhangon gondolkozik, de a társa érezte, hogy most kell megszakítania ezt a gondolatmenetet.
– Állj le! – súgta a fülébe a lány, s próbálta kigondolni a szakszerű választ a kérdésekre, amik hallatán majdnem hangosan felnevetett. Ki hinné, hogy a srác, aki minden egyes bejegyzett hősnek fújja az adatait, gyengéit, harci stílusát és a leggyorsabban elemzi ki egy új ismerősének a képességeit, nos... semmit nem ismer az emberi faj szaporodásáról. A fiú a halk feleletre fölemelte a fejét s rácsodálkozott a még ajtóhoz szorított testre, a bőrfelületre, amin addig pihegett, majd a mogyoró szín szemű lányra, aki kínosan pirulva mosolygott rá. Hirtelen érezte, hogy az ő bőre is kipirult.
– Fuh – szólalt meg építő jelleggel, csakhogy mondjon valamit, s kb. ennyi értelem keringett abban a pillanatban a mohazöld kóccal keretezett fejében. A fellángoló és aztán elült érzelmek nyomában csak a kínosan feszengés maradt. Jóég! Most mit kellene mondania? A torka kiszáradt, a feje zsongott, az ágyéka lüktetett ráadásul az alsónadrágja úszott a ragacsban, mehet vissza a zuhany alá. Erre ott áll szorosan a lányhoz lapulva, akit hirtelen ötlettől vezérelve letámadott és valamit mondania kellene neki. Első körben eleresztette és hátralépett, ami nem kis erőfeszítésébe tellett, majd égő arcát próbálta a tenyerébe temetni, de sikertelenül.
Uraraka is kínosan érezte magát ez nem vitás. A megszólalás neki sem ment volna, ám olvasott nőstény volt vagy mi fene s már sejtette, hogy társában vészharangok konganak. Erőt vett reszkető tagjain és ajkai olyasmi mosolyra húzódtak, mintha nem éppen két perce ölelkeztek volna forrón egymásnak feszülve. Leporolta magát, elegyengette a pántjait és megigazgatta a rövidnadrágja szárát is melyből reszketegen kandikáltak ki tornacipőbe bujtatott lábai.
– Én. Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért véletlenül a te számodra küldtem el a képeimet – vallotta be a nagy büdös valót, s figyelte ahogy osztálytársa arca elsápad a tenyere mögött. Halálra váltan és hevesen dobogó szívvel igazította kusza barna hajtincsét a füle mögé. – De nem bánom, hogy így alakult – tette hozzá gyorsan, míg volt ereje hozzá. – Esetleg megismételhetnénk, hogy ne a fotókra kelljen... tudod.
Beállt a kínos csend.
Deku emésztette, hogy a fiúk által küldött kompromittáló válasz mekkora kulimászba keverte, majd azt, hogy a fotókat eleve nem neki szánták. Torka elszorult. Valaki másnak akarta küldeni? Egy másik fiúnak? Lelkébe jeges kezek markoltak. Szerette volna, ha ez az édes, felkavaró érzés, élmény neki szólna. De ezek szerint nem. De akkor miért ajánlgatja az ismétlést? Piszokul elárulva érezte magát hirtelenjében. Nyelt egy nagyot, s leeresztette a kezét, hogy a teste mellett ökölbe szorítva szánja rá magát a kényelmetlen beszélgetésre.
– Nem nekem küldted őket? – a kérdésre a lány megcsóválta a fejét. – Mégsem tiltakoztál?
A vádat nem lehetett nem kihallani a hangjából.
– Deku, én... Nem bánom. Nevetnél ha elmesélném...
– Miért jöttél ide? – villant föl a zöld szempár kérdőn, és szégyenlősen. – Miért hagytad magad? Ellenkezhettél volna!
– Deku én... én... azt hiszem szeretlek – vallotta a lány idegesen a cipője orrára meredve. Még neki is új volt az információ, de tény, hogy valóban élvezte az együttlétet, és eszébe sem jutott ellenkezni. Míg ha bárki mással képzelne el hasonló helyzetet, határozottan önvédelemmel próbálkozott volna. – Mióta a felvételin megmentetted az életemet, nem tudtam másra gondolni. Már többen is rákérdeztek s én eddig tagadtam még magamnak is, hogy éreznék valamit. De tudom, hogy mással nem történt volna meg ez, ami veled. De ha te bánod a dolgot, én tudok távolságot tartani. Csak félek, hogy a barátságunk nem lesz olyan, mint azelőtt volt. – Ochako ideges és őszinte monológja tisztázta a fiú fejében a gondolatokat, s összeálltak a képkockák amik az osztálytársa ideges viselkedését megmagyarázták.
– A választ Mineta és Denki írta neked – felelte merengő hangon, s észrevette, hogy Uraraka arca vörösen felizzik a szégyentől.
– Te megmutattad nekik a képeket? Pont nekik? – A fiú összerezzent és ő is elszégyellte magát. A vele szemben álló már nem csak zavarban volt, hanem mérges is.
– Meglátták, aztán kihasználták a pillanatot és választ írtak neked – mentegetőzött a srác Ochako felfújt arcát látva.
– Akkor ez, ez az egész? – kapkodott levegő után a már teljesen összezavarodott lány, s Deku odaugrott mellé és önkéntelenül is magához ölelte.
– Azt mondtad nem bánod. Hát én sem! – felelte neki s kaján mosolyra húzódott a szája. – Azt is mondtad, hogy megismételnéd!

***

nah? mindenki örül?

volt folytatás, volt kicsit több mint bénázás ...

most kell elküldeni a fenébe, hogy ilyen állat vagyok ^__^

2020 feb.