Megtébolyít a léted

Sokak szerint a betegség - legyen az lelki, vagy fizikai - vele járója a depresszió, az igazság azonban az, hogy a depresszió nem a betegség, hanem a haldoklás mellékhatása.

Haldoklás, miközben az emberi mivoltod megfakul, elhalványul, s szépen, lassan, kíméletlenül; darabokra hull.

Mikor már nincs értelme az életnek, a levegő vételeknek, de a halálnak sem. Semmi sem jó, minden értelmetlen, s végül -

- ott állsz te. A szenvedéseid közepette, s te vagy mindennek a központja, a depresszió és a haldoklás forrása is, a szenvedéseid okozója, s azok megtestesítője is.

Mert a "Mi lett volna, ha...?" típusú kérdések egyre csak megjelennek gondolataid fonalában, s te kétségbe esetten, rémülten keresed rájuk a választ - minduntalan.

Voltaképpen, az egész, egy elkeserítő körforgás, egy mókuskerék, amely magába szippant, s egy kínkeserves pusztulási folyamatra kényszerít.

Csak szépen, lassan sorvadsz el, s veled együtt, az emléked is.

Elkeserítő egy tény - miszerint én is a mókuskerék rabjává váltam, s belekeveredtem annak bűnös körforgásába, mely egyre csak a mélybe taszít.

Hiszen, a saját őrületem, s puszta mivoltom, mely a haldoklás leghosszúbb, s legkínzóbb típusába taszított. De ugyan, mit tehetnék?

A puszta lényed megtébolyított.

Az illatod, a hangod, a nevetésed, a mosolyod, a tested, a lelked, a könnyeid - melyeket miattam ontottál -, a selymes bőröd, mely feszült kiálló csontjaid körül, beesett arcod, s kétségbe esetten csillanó szemtükreid.

Hiszen, ez az egész tébolyultság csak miattad jött létre.

Azzal, hogy akkor éppen azt a kisboltot választottad, mint amelyiket én, s azzal, hogy gyönyörű angyali arcoddal felém fordultál, s édes mosolyra húztad azokat a kívánatos ajkaidat.

A te hibád, amiért meggyűlöltem létezni, meggyűlöltem levegőt venni, s az is a te hibád, hogy mégsem vagyok képes elhagyni eme földi életet.

Hiába próbálkoztam -

- a Remény utolsó szikrája még mindig izzította önmagát sajgó szívemben, ezzel elérve, hogy valóban elhiggyem;

Egy napon talán újra karjaim között tarthatlak.

Csak azt az egyet sajnálom, hogy van, mikor az emberben hiába ég még a Remény tüze,

az sem elég annak életben tartásához.

**********

- Ho-Hopie, te vagy az, ugye? Már napok óta próbállak elérni, de mindig csak a hangrögzítőd kapcsol be, így most arra beszélek neked. Tu-tudod ez az egész fura, mert reméltem, hogy felveszed majd. Igazából, csak azért szerettem volna telefonálni, mert, szóval, huh.

A helyzet az, hogy jövőhéten kiengednek, és é-én arra, szóval arra gondoltam, hogy eljöhetnél elém. Persze, csak h-ha neked nem probléma.

Aish, nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz! Szóval, nagyon hiányzol, és nem bírom tovább. Látni szeretnélek, kérlek!

Jövőhét kedden, délután kettőkor az intézet előtt fogok rád várni.

Hobie, ha meghallgatod ezt, kérlek! Nagyon kérlek, gyere el! Aggódom érted.

Ne-nekem, nagyon hiányzol!

**********

Tizenhét rózsa állt a vázában, Jimin előtt,
S egy tizenhét könnycseppel tarkított levelet tartott; kezei között.

"Egyetlen Szerelmemnek, a gyönyörű Park Jiminnek..."

*********

Megint késtem, ráadásul nagyon rövid és nagyon szed:c rész is lett, de kérlek, ne utáljatok nagyon!❤️

Pici lelkem sorvad, és emiatt ez a szerencsétlen történet is.