Nem tudom,hogy megbocsájtsam-e Lukenak azt a sok szarságot,amivel megbántott.
Nem tudom,hogy hihetek-e neki.
Nem tudom,hogy mit csináljak.
Felejtsem el,vagy haggyam magam szeretni őt?
Nem tudom,hogy meddig lehetnénk boldogok együtt.

Szeretem őt,ez kétségtelen.
Bárcsak tudnám,mire gondol.
Bárcsak tudnám mit érez,mikor meghallja a nevem.
Bárcsak tudnám mosolyog-e mikor tőlem kap üzenetet.
Bárcsak érezné azt, amit én érzek.
Bárcsak vele lehetnék, minden egyes percben.
Bárcsak ne fájna ennyire.
Bárcsak ne szeretném azt, ami sose volt.
Bárcsak megértené, hogy nekem ő tényleg fontos.
Bárcsak tudnám,hogy igazat mond-e
Bárcsak enyém lehetne úgy, hogy tényleg szeretne.

****

Hétfő van, mégsem az ébresztő szörnyű hangjára ébredtem,hiszen nincs suli.
Hogy miért? Valami átalakítások miatt az egész hetet kiadták.
Más helyzetben ugrálnék örömömben,de Luke nélkül nincs értelme.
Hiába tagadom mindig is ő számított a legjobban és csak utána Daisy és Cameron.

Fájt,hogy ennek kellett történnie.
Fájt,hogy elhagyott.
Fájt,hogy mást csókolt.
Fájt az is,hogy Cameron megverte.
Fájt,hogy nem jött utánam miután megcsókolt.
Fájdalomból álltam.

1 hete találkoztam utoljára a srácokkal,persze Lukeval nem találkoztam akkor,és máskor se.
Mindennap hívnak(Daisy+Cam),hogy menjek el velük deszkázni vagy éppen kajálni,de sosem megyek.
Egyedül szeretnék lenni.
Márcsak azt várom,hogy a fájdalom teljesen felemésszen.
Egyszerű életet szeretnék aggodalom és stressz nélkül. Nincs szükségem sok mindenre, csak boldog szeretnék lenni végre.

Gondolkodás menetemből az rántott ki,hogy valaki kopogott az ajtómon.
Nem tudtam ki lehet,hiszen anyáek nincsenek itthon. Lent a bejárati ajtó pedig kulcsra van zárva.

Óvatosan felálltam és oda sétáltam.
Kezemet olyan lassusággal tettem a kilincsre,mintha egy izzó vasat készülnék megfogni.
Kinyitottam az ajtót,de amint megláttam ki áll mögötte be is csaptam.

-Mit akarsz itt?-kérdeztem kissé ingerülten.

-Hope,kérlek! Nem mehet ez így tovább.-kérlelt Luke.

-Csak hagyj magamra. Jobb lesz neked is.

-Nem,te ezt nem értheted. Hiányzik a hangod. Hiányzik az a gyönyörűen csengő nevetésed. Hiányzik a flegmaságod. Még a veszekedéseink is hiányoznak. Hiányoznak a hajnalig tartó beszélgetéseink. Hiányzik az,hogy miattad idegeskedjek. Hiányzik az,hogy elküldj a picsába,ha hülyeséget kérdeztem vagy mondtam.-itt hallottam hogy picit nevetett kínjában.- Hiányzik a biztonság,amit melletted érezhettem. Hiányzik a szereteted, a féltő gondoskodásod. Hiányzik azaz énem,aki melletted voltam. Hiányzik minden,ami te vagy és minden,ami veled kapcsolatos.-itt nagy levegőt vett majd folytatta.-Kibaszottul hiányzol Hope.-és a mondata végén kifújta a bent tartott levegőt.

Minden szavam elakadt. Ezeket komolyan gondolja??
Kinyitottam az ajtót és lassan kék íriszeibe néztem.

-Ezeket..ko-komolyan gondoltad?-néztem rá érdeklődően és egyben meglepetten.

-Minden szavam igaz volt Hope,szeretlek! Szükségem van rád.

-Összetörtél.-márcsak a lábfejeimet néztem és pár könnycsepp folyt végig arcomon.

Hirtelen megszólalt a telefonom,Daisy hívott..mindennap hív.

-Miért nem beszélsz velük?-kérdezte.

-Senkivel sem szeretnék beszélni.-feleltem szárazon.

-Velem most mégis beszélsz.-mosolygott barátságosan.

-Hogy jöttél be? Zárva volt az ajtó.

-A kulccsal,amit még te adtál,hogy ne az ablakodon kelljen közlekednem.

Itt nem bírtam és elnevettem magam az emlékek miatt,hogy Luke mekkorákat esett mikor próbált felmászni.

-Néha még azóta is fáj a kezem.-vakarta zavartan a tarkóját.

-Béke?-szólalt meg kb. 5 perc csönd után.

Szemeibe néztem,amibe reményt és bűntudatot láttam.

-Béke.-mosolyogtam rá majd átöleltem.

/Most sem ígért időben hoztam új részt,amit nagyon sajnálok,de a lényeg,hogy itt van. Remélem mindenkinek nagyon tetszett.💞💞💞/